– Többféle szerepben láthattuk a magyar kultúra napján az MMA székházában, a Pesti Vigadóban: szervezőként, szerkesztőként, előadóművészként is feltűnt a különböző programokon. Mi motiválja, és milyen kulturális élményekben, tapasztalatokban volt része a nap folyamán?
– Nekem nagyon sokat jelent, hogy a rendszerváltozás idején Fekete György államtitkárként kiállt a magyar kultúra napja mellett, hogy mindenki a saját kis körében, egyesületében, szervezetében emlékezzék meg a Himnusz születésnapjáról. Fekete Györggyel a Magyar Népművészeti Akadémián is sokat beszélgettünk erről, majd a nemzeti gondolat jegyében 2020. január 22-én megnyílt a Kósa Klára akadémikus társam által megálmodott Himnusz – A magyar nép imái című kiállítás, amelyhez kapcsolódva az MMA Népművészeti Tagozata, valamint az Óbudai Népzenei Iskola ünnepi hangversenyt adott a Pesti Vigadóban. Juhász Zoltánnal CD-mellékletet is szerkesztettünk a katalógushoz: ekkorra állt össze az a koncertanyag, amely a Kölcsey korát megelőző idők himnuszait – egyházi énekeit és népi imáit – tartalmazza.



– Ebből kaphattunk ízelítőt az idei gálaesten?
– Már a délelőtt folyamán érkeztek a Pesti Vigadóba zeneiskolások, művészeti csoportok növendékei a szintén Kósa Klára által szervezett „Jó kedvvel, bőséggel" – gyermekek a Himnuszról című eseményre, amelyen a magyar mellett elhangzott többek között a sváb és a roma, valamint a református himnusz és a Boldogasszony, Anyánk is.  Eredeti értelmében a himnusz, tudjuk jól, vallásos dicsőítő ének, amellyel a közösség tagjai összetartozásukat is kifejezhetik. Az esti gálán, himnikus népéneket és archaikus imádságot hallgatva Erdélyi Zsuzsanna gyűjtéséből, megint csak megélhettük összetartozásunkat. Erdélyi Zsuzsanna néprajztudós, az MMA Népművészeti Tagozatának első vezetője tíz éve hunyt el, – hasonlóan Kobzos Kiss Tamáshoz, aki negyedszázadon át vezette az Óbudai Népzenei Iskolát, és szintén ezer szállal kötődött a historikus énekhez, az archaikus imádsághoz. Rájuk is emlékeztünk! Különleges pillanata volt a magyar kultúra napjának Snétberger Ferenc kitüntetése, aki óriási művészegyéniség – előadóművészként a világ egyik legjobbja –, mégis kivételes szakmai alázattal és odafigyeléssel fordul a nehéz sorsú, tehetséges, roma gyerekek felé. Snétberger Ferencet korábban kérdeztem is erről – lassan húsz éve, hogy a jazzmuzsikus barátaink kedvéért világzenei és improvizációs táborokat szervezünk az Óbudai Népzenei Iskolában, és az egyik évben a gitárművész volt a vendégünk –, aki szívesen mesélt a Snétberger Zenei Tehetség Központ munkájáról is. Nekem végig az járt a fejemben: lehetséges, hogy ezek a gyerekek még otthonról hozzák a saját népzenéjüket?! Végül rákérdeztem: mit csinálnak a szabadidejükben, mivel töltik az estéket? Snétberger Ferenc válasza tényleg az volt, hogy játsszák a saját muzsikájukat. Vagyis egységes zenei anyanyelvvel rendelkeznek – abból merítenek, általa teljesednek ki –, ezért is annyira tehetségesek akár a jazzben, akár más műfajokban.

– A tehetséggondozás kiemelt helyen szerepel az Óbudai Népzenei Iskola pedagógiai programjában is. Idén ötven éve, hogy elindult a népzeneoktatás Óbudán, a Mókus utcában. Hogyan kezdődött?
– Röviden: ötven évvel ezelőtt csoda született! Ismerjük a kort, nem volt egyszerű, de mégis mindig volt, aki a magáénak érezte, és tűzön-vízen keresztülvitte a népzeneoktatás ügyét, még ha abból esetleg személyes hátránya is származott. Tulajdonképpen már a táncházmozgalom is így indult néhány évvel korábban.



– 1972 tavaszán az első budapesti táncházban a talpalávalót a Halmos Béla–Sebő Ferenc–Éri Péter-trió szolgáltatta a Bartók, a Bihari, a Vadrózsák és a Vasas táncegyüttesnek. A rendezők – Lelkes Lajos, Foltin Jolán és Stoller Antal a Bihari Táncegyüttesből – megtartották volna a rendezvény zárt jellegét, de váratlanul csoportosulás támadt: a járókelők megálltak, és kíváncsian bámultak befelé a Liszt Ferenc téri könyvklub hatalmas, függöny nélküli ablakán.
– Így indult, és a szervezők nagyon hamar keresztülvitték, hogy nyilvánosan is lehessen népzenére mulatni – klub formájában. Tömegek szerveződtek közösséggé, mozgalommá, de volt egy bökkenő: a mulatsághoz bizony zenész is kell. Ez az igény generálta a népzeneiskola megszületését a hetvenes évek közepén, csakhogy akkoriban a klasszikus hangszerekre kidolgozott metodika volt az elfogadott! A saját szisztémához, az itteni oktatási folyamat kidolgozásához, az adminisztrációs háttér megteremtéséhez szükség volt Kodály nevére, különösen a zenei anyanyelvről írott gondolataira, és kellettek a Kodály-tanítványok is, akik a mester módszerét átlátták, alkalmazták. Közülük dinamikus egyéniségével kiemelkedett Béres János furulyaművész, zenepedagógus, akinek kezdeményezésére Till Ottó igazgató úr helyet adott a népzenei tagozatnak a III. kerületi Mókus utcai Állami Zeneiskolában.



– Ebben az épületben beszélgetünk most?
– Van itt mellettünk egy modern épület, ami a '70-es években épült, kifejezetten a zeneiskola számára. Hivatalosan ott indult a népzenei tagozat… Megértem én a klasszikus zenetanárokat is, nagyon zavarhatta őket, amikor tíz dudás egyszerre muzsikált, úgyhogy pillanatok alatt a Fő téren találtuk magunkat, a Zichy-kastély félig romos helyiségeiben. Később megkaptuk a Nagyszombat utca 27. szám alatti bérház földszinti néhány helyiségét – ez az a hely, ahol Bagaméri a fagylaltját maga méri a Keménykalap és krumpliorr című filmben – a lakók a papírvékony falakon át reggeltől estig minket hallgattak, majd megőrültek! Kicsiben kezdtük: Béres János furulyát tanított és a felesége, Szöllős Beatrix cimbalmot. Jakab Mihállyal indult a citeraoktatás, amit kis idő múlva múlva a fia, Jakab Csongor vett át. 1978-ban jött ifjabb Csoóri Sándor, a Muzsikás együttes alapítója: az összes vonós hangszert ő tanította és az olyan különlegességeket is, mint a duda meg a tekerő. Ekkoriban tantervek sem igen voltak, illetve a dudatanítást sikerült az elsők között keresztülvinni a minisztériumon, ezért szinte mindenkit dudásként vettünk fel, függetlenül a hangszerétől. Ahogy bővült a népzeneoktatás, az éneket Bodza Klára vitte, hozzá csatlakozott Budai Ilona, majd Jánosi András volt a következő, aki hegedűt tanított. Nőtt az igény országszerte, az óbudai iskola után Budafokon és egyre több helyen, ma már több száz intézményben lehet népzenét tanulni.



– Az önállósulást a rendszerváltozás, illetve Kobzos Kiss Tamás hozta el az iskola életébe?
– 1990-től Óbudai Népzenei Iskola a nevünk, tizenhárom éve a Mókus utcai épületben működünk. Kobzos Kiss Tamás negyedszázadon át vezette az intézményt, de közben lobbizott, és a kapcsolatrendszerét arra használta, hogy minél több helyen – ahol csak lehet – induljon népzeneoktatás az országban. Lélektanilag nagyon nehéz pillanat volt Kobzos Kiss Tamás elvesztése 2015-ben… Kezdeményező szerepünk megmaradt a mai napig, ám a mostani időszak az együttműködésről szól. Kapcsolatot erősítünk, közösséget fejlesztünk azokkal, akiknek életcélja az anyanyelvi kultúra megszerettetése a gyerekekkel. Az ötvenedik évfordulót is közösen ünnepeljük! Egyben biztatjuk a magyar népzeneoktatás szereplőit szerte az országban, hogy helyben, kis közösségeikben is emlékezzenek meg a kerek évfordulóról, hiszen van mire büszkének lennünk! Kiemelt rendezvényünk 2025. május 31-én lesz a Hagyományok Házában, ahol zeneiskolák koncertjei követik egymást napközben – akár egy kisebbfajta táncháztalálkozón –, kézművesek is velünk ünnepelnek, az esti gálát egyelőre növendékhangversenynek hívjuk viccesen… Az egykori növendékek között ugyanis számos Kossuth-díjas művész található.



– Ez a tanáraikról is elmondható.
– Valóban, ötven év alatt négy Kossuth-díjast, egy nemzet művészét, hat MMA-tagot és számtalan állami középdíjjal rendelkező művészt találunk a tanári karban. Erős szellemi központként működik az Óbudai Népzenei Iskola, de ez nem kiváltság, sokkal inkább felelősség. Tanulóink szintén ott vannak az előadóművészet csúcsán, egykori növendék például Sebestyén Márta, Borbély Mihály, Eredics Gábor, Csík János vagy Porteleki László, és még folytathatnám hosszan a sort.

– Ez az elsődleges cél, az előadóművészet csúcsára fölkészíteni a tehetségeket?
– Úgy gondolom, ez csak hab a tortán. Természetes, hogy a tehetségekkel maximálisan foglalkozunk, az igazi cél azonban, hogy egészséges, boldog, identitásukban erős embereket neveljünk. Nem véletlenül használom a nevelés szót: ha megnézzük Kodály írásait, ő sem oktatásról, mindig nevelésről beszél. Az anyanyelvi kultúra személyiségformáló erejéről. Ami mindenki számára elérhető, megtapasztalható. Ezért is rendezünk kiállításokat, előadásokat, táncházat rendszeresen, és tesszük közkinccsé kiadványainkat.

Tóth Ida
Fotó: Nyirő Simon