Népe vándorló garabonciása
FELAVATTÁK ERDÉLYI ZSUZSANNA VÁROSLIGETI SZOBRÁT
Szimbolikus helyen látható május 25-étől Erdélyi Zsuzsanna szobra a Városligetben: a Néprajzi Múzeum és a Magyar Zene Háza közötti árnyas, ligetes sétányon. A néprajzkutató, az MMA néhai tagja életművével ugyanis mindkét területen: a hazai néprajztudomány és a Kárpát-medence zenei hagyományainak a felkutatása terén egyaránt maradandót hozott létre.
Szimbolikus helyen látható május 25-étől Erdélyi Zsuzsanna szobra a Városligetben: a Néprajzi Múzeum és a Magyar Zene Háza közötti árnyas, ligetes sétányon. A néprajzkutató, az MMA néhai tagja életművével ugyanis mindkét területen: a hazai néprajztudomány és a Kárpát-medence zenei hagyományainak a felkutatása terén egyaránt maradandót hozott létre.
Borbás Márton szobrászművész alkotásának avatásán először Petrás Mária népdalénekes, az MMA rendes tagja idézte meg énekelt imádságával Erdélyi Zsuzsanna alakját és kutatói pályája egyik legfontosabb forrásvidékét. Kivételes tudós életműve előtt tisztelgünk kivételes helyszínen – mondta Juhász Judit, az MMA szóvivője, amikor az Immaculata Alapítvány és az MMA nevében köszöntötte az egybegyűlteket, köztük dr. Richly Gábort, az MMA főtitkárát és Gyorgyevics Benedeket, a Városliget Zrt. vezérigazgatóját; majd hozzátette: a ragaszkodó szeretet és hűség ihletében született a mű gondolata, Klukon Edit zongoraművész kezdeményezésére, s az Immaculata Alapítvány támogatásával.
"Vándorló garabonciása leszek népemnek. Kicsi tarsolyomban sok kincset hordok s szétszórom az érdeklődőknek, a tudatlanoknak, küzdök tollal, szóval, szellemem, lényem fegyvereivel"- idézte édesanyja gondolatait Dobozy Borbála csembalóművész, az MMA rendes tagja, aki a család nevében emlékezett a néprajzi gyűjtőre. Elmondta, hogy a fenti sorokat 25 éves korában írta naplójába Erdélyi Zsuzsanna, aki egy mély magyarságtudatú, erősen hagyományőrző, szigorú értékrendű családba született bele. Nagyapja Erdélyi János, a reformkor jeles alakja, az elsők között szorgalmazta a folklórgyűjtést, mert szilárdan hitte, hogy az a nemzet, amelyik nem ismeri a maga népköltészetét, szokásait, hagyományait, az nem ismeri a saját lelkét sem. Fia, a kolozsvári könyvtárigazgató Erdélyi Pál a régi magyar irodalom és költészet területén végzett felbecsülhetetlen értékű kutatómunkát. Erdélyi Zsuzsanna ezt a szellemi örökséget hozta magával és képviselte egész életén át – mondta Dobozy Borbála, majd ismét édesanyja ifjú kori naplójának a sorait citálta: „tudom, hogy magasabb hang sugallatára ragadtam tollat, s tudom, hogy ugyanaz a hatalom elvezet a megújulás felé, de előzőleg megtart az újabb szolgálatra. Nem most 24 éves koromban végzem el feladatomat, hanem az életem folyamán egyszer s talán többször is. S az nem csak ócska irka-firkákban kulminál, hanem többen, a nemzet s a magyarság szempontjából lényegesen érdekesebben. Nem beképzeltség íratja velem e könnyen fellengzősnek s beképzeltnek is minősíthető sorokat, hanem az a bizonyos belső meggyőződés s furcsa vallás. Isten segítségét kérem életem nagy munkáihoz. Hitet, erőt keresztülvitelükhöz."
Erdélyi Zsuzsannát a hőn vágyott diplomáciai pályáról a hatalom eltanácsolta, de helyette a sors megajándékozta: Lajtha László csoportjába irányította, hogy mellette tanulja meg a gyűjtés minden csínját-bínját. Mikor már a Néprajzi Múzeum munkatársaként önálló gyűjtőmunkába kezdett, 1968 decemberében eligazgatta lépteit a somogyi Nagyberénybe, hogy ott a 98 éves Rozi nénitől magnóra vegyen egy számára addig ismeretlen típusú, régi magyar nyelvemlékű, furcsa szöveget. Ekkor kezdődött el, ahogy ő mondogatta, versenyfutása a halállal, hiszen e szájhagyomány útján átörökített szövegeket már csak az öregek emlékezete őrizte. Az idő őt igazolta – szögezte le Dobozy Borbála - nem mindennapi teherbírásának, megszállottságának, mély empátiájának köszönhetően, éveken, évtizedeken át tartó, magát gyakran a végkimerülésig hajszoló munkával sok-sok ezer ilyen szöveget gyűjtött és dolgozott fel, inspirálva gyűjtőmunkára más, fiatalabb kollégákat is, akiknek hasonló anyagával együtt e szövegek száma mára már több tízezerre tehető. A 24. órában sikerült az általa műfajilag archaikus népi imádságnak elnevezett tengernyi kincset az utókor számára megmenteni, amelynek legjavát számtalan könyvben, írásban, előadásban publikálta, elemezte, értékelte.
„Kis falvakat bujsz, hol az öregek
esténként imákat mormolnak halkan:
Soha nem hallott szövegek,
és lelked mélyén ottmarad a dallam,
az örök vigasztalás dallama"
- idézte Polner Zoltán versét Barna Gábor Erdélyi Zsuzsanna-díjas néprajzkutató professzor, majd kiemelte: akinek emlékét jelenvalóvá teszi mostantól a városligeti szobor, ő volt az, aki felfedezte, hogy öregjeink az „írástudatlanok felelősségével" életben tartották azt az elődöktől kapott tudást: a középkorból, a barokkból forrásozó archaikus imádságokat, amelyekkel – Szűz Mária, a Boldogasszony közvetítésével ‒ kitartóan keresték és megtalálták a mennyei Atyát. Erdélyi Zsuzsanna visszanyúlt, felfedezte és újra elénk állította a kezdetet, a teremtő Isten irgalmasságában bízó és a Boldogasszony, a Magyarok Nagyasszonya közvetítő segítségére fenntartás nélkül ráhagyatkozó ember mély hitét.
Juhász Judit
"Vándorló garabonciása leszek népemnek. Kicsi tarsolyomban sok kincset hordok s szétszórom az érdeklődőknek, a tudatlanoknak, küzdök tollal, szóval, szellemem, lényem fegyvereivel"- idézte édesanyja gondolatait Dobozy Borbála csembalóművész, az MMA rendes tagja, aki a család nevében emlékezett a néprajzi gyűjtőre. Elmondta, hogy a fenti sorokat 25 éves korában írta naplójába Erdélyi Zsuzsanna, aki egy mély magyarságtudatú, erősen hagyományőrző, szigorú értékrendű családba született bele. Nagyapja Erdélyi János, a reformkor jeles alakja, az elsők között szorgalmazta a folklórgyűjtést, mert szilárdan hitte, hogy az a nemzet, amelyik nem ismeri a maga népköltészetét, szokásait, hagyományait, az nem ismeri a saját lelkét sem. Fia, a kolozsvári könyvtárigazgató Erdélyi Pál a régi magyar irodalom és költészet területén végzett felbecsülhetetlen értékű kutatómunkát. Erdélyi Zsuzsanna ezt a szellemi örökséget hozta magával és képviselte egész életén át – mondta Dobozy Borbála, majd ismét édesanyja ifjú kori naplójának a sorait citálta: „tudom, hogy magasabb hang sugallatára ragadtam tollat, s tudom, hogy ugyanaz a hatalom elvezet a megújulás felé, de előzőleg megtart az újabb szolgálatra. Nem most 24 éves koromban végzem el feladatomat, hanem az életem folyamán egyszer s talán többször is. S az nem csak ócska irka-firkákban kulminál, hanem többen, a nemzet s a magyarság szempontjából lényegesen érdekesebben. Nem beképzeltség íratja velem e könnyen fellengzősnek s beképzeltnek is minősíthető sorokat, hanem az a bizonyos belső meggyőződés s furcsa vallás. Isten segítségét kérem életem nagy munkáihoz. Hitet, erőt keresztülvitelükhöz."
Dobozy Borbála
Erdélyi Zsuzsannát a hőn vágyott diplomáciai pályáról a hatalom eltanácsolta, de helyette a sors megajándékozta: Lajtha László csoportjába irányította, hogy mellette tanulja meg a gyűjtés minden csínját-bínját. Mikor már a Néprajzi Múzeum munkatársaként önálló gyűjtőmunkába kezdett, 1968 decemberében eligazgatta lépteit a somogyi Nagyberénybe, hogy ott a 98 éves Rozi nénitől magnóra vegyen egy számára addig ismeretlen típusú, régi magyar nyelvemlékű, furcsa szöveget. Ekkor kezdődött el, ahogy ő mondogatta, versenyfutása a halállal, hiszen e szájhagyomány útján átörökített szövegeket már csak az öregek emlékezete őrizte. Az idő őt igazolta – szögezte le Dobozy Borbála - nem mindennapi teherbírásának, megszállottságának, mély empátiájának köszönhetően, éveken, évtizedeken át tartó, magát gyakran a végkimerülésig hajszoló munkával sok-sok ezer ilyen szöveget gyűjtött és dolgozott fel, inspirálva gyűjtőmunkára más, fiatalabb kollégákat is, akiknek hasonló anyagával együtt e szövegek száma mára már több tízezerre tehető. A 24. órában sikerült az általa műfajilag archaikus népi imádságnak elnevezett tengernyi kincset az utókor számára megmenteni, amelynek legjavát számtalan könyvben, írásban, előadásban publikálta, elemezte, értékelte.
„Kis falvakat bujsz, hol az öregek
esténként imákat mormolnak halkan:
Soha nem hallott szövegek,
és lelked mélyén ottmarad a dallam,
az örök vigasztalás dallama"
- idézte Polner Zoltán versét Barna Gábor Erdélyi Zsuzsanna-díjas néprajzkutató professzor, majd kiemelte: akinek emlékét jelenvalóvá teszi mostantól a városligeti szobor, ő volt az, aki felfedezte, hogy öregjeink az „írástudatlanok felelősségével" életben tartották azt az elődöktől kapott tudást: a középkorból, a barokkból forrásozó archaikus imádságokat, amelyekkel – Szűz Mária, a Boldogasszony közvetítésével ‒ kitartóan keresték és megtalálták a mennyei Atyát. Erdélyi Zsuzsanna visszanyúlt, felfedezte és újra elénk állította a kezdetet, a teremtő Isten irgalmasságában bízó és a Boldogasszony, a Magyarok Nagyasszonya közvetítő segítségére fenntartás nélkül ráhagyatkozó ember mély hitét.
