Tátrai Vilmos laudációjában Szentkirályi fantasztikus emberi kisugárzását, karizmatikus egyéniségét, közösségszervező erejét méltatta, beszélt közös utazásaikról, személyes emlékeiről. Kiemelte, hogy Szentkirályi, bármely pontján is járjon a világnak, mindig azon gondolkozik, mit és hogyan lehetne jobban csinálni otthon, a munkában. Ugyanakkor közös múzeumlátogatásaik során az is kiderült, minden értékes, minőségi művészetre nyitott, korszakra való tekintet nélkül, Olaszországtól Japánig. „Harmonikusan egyesítve látom benne egy középkori kódexmásoló, illuminátor, szerzetes alázatát egy vagány csibész vállalkozó szellemiségével" – jellemezte a restaurátort, majd hozzátette, szakmájának nem csupán kiváló ismerője, iparosa, hanem valódi művész, aki szem előtt tartja az anyag és a szellem együttélését, érzi a művek karakterét, kvalitását. A könyvről szólva elmondta, kiváló válogatást nyújt az impozáns restaurátori életműből, ugyanakkor a magyar muzeológia legfényesebb időszakait is felidézi. Aki csak a képek kedvéért lapozza át, már az is jelentős élményhez jut, mindig nagy hatásuk van ugyanis a részletfelvételeknek, vizsgálatoknak, az infravörös- és röntgenfelvételeknek, hiszen bekukucskálhatunk a képek „mögé". „Ezek a felvételek önmagukban is árulkodók, izgalmasak, és a restaurátori munka és hivatás lényegét ragadják meg. Vörös fonálként fut végig Miklós könyvén az a – teljes biztonsággal és egyértelműséggel soha meg nem válaszolható – restaurátor-etikai kérdés, hogy a jó és élvezhető esztétikai megjelenés érdekében meddig lehet elmenni." – foglalta össze. Tátraihoz csatlakozva Szentkirályi Miklós kijelentette, a restaurátor valóban nem csupán javítgatja az elrontott, megsérült tárgyakat, hanem a fennmaradás, átörökítés érdekében tevékenykedik, ezért minden egyes feladat egyedi tervezést követel meg, valamint azt, hogy a szakember a lehető legkisebb beavatkozást hajtsa végre – recept csak egy van: az etikai kódex, a munkát pedig mindig maga a tárgy határozza meg. A könyv célja – mondta el –, hogy a restaurátori titkok, és ezeken keresztül az igazi művészet mibenléte ne csak a szakmabeliek számára legyen hozzáférhető.

Szentkirályi Miklós Gránátalma a szárnyasoltáron című kötete a Kairosz Kiadó gondozásában jelent meg.

Szentkirályi Miklós Béla, dr. habil, múzeumi főrestaurátor, Szépművészeti Múzeum

1943. május 11-én született Kocsordon, Szabolcs-Szatmár Megyében. 1945–73-ig Erdélyben, Mezőpagocsán, majd Marosvásárhelyen élt. Általános iskolába Marosvásárhelyen járt, 1957-59-ig a marosvásárhelyi Művészeti Gimnázium diákja volt, az 1959-es politikai fordulat következtében a helybeli szakmunkásképzőbe fémipari szakmunkás képesítést kapott. 1962-67-ig gyári munkás volt, majd a dolgozók esti gimnáziumában érettségizett. A katonaság után, egyetemi évek következtek: először Kolozsváron a „Ion Andreescu" Képzőművészeti Akadémia Festészeti Szakát látogatta, később Budapesten, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanult és az egyetem Festő- Restaurátor Szakán szerezte festő-restaurátorművész diplomáját. Pályája kezdetén festőművésznek készült, majd érdeklődése fokozatosan a festmények restaurálása felé fordult, végül élethivatásának a festő-restaurátor művészi tevékenységet választotta. 1975-90-ig a Magyar Nemzeti Galéria Régi Magyar Osztályának restaurátora volt, 1990-től a Szépművészeti Múzeum főrestaurátor-osztályvezetője. 1992-ben alapította a Magyar Restaurátorkamara egyesületet, melynek elnöke. A gyakorlati munka mellett elsősorban restaurátor-elméleti, szervezési és etikai kérdésekkel foglalkozik.

Legfontosabb restaurátori munkái:

Közel 40 év közszolgálata alatt mintegy 120 jelentős művészeti alkotás restaurálását végezte el, többek között a Magyar Nemzeti Galéria Régi Magyar Osztályán (1975-től 1990-ig) a Leibici Szent Anna oltár (1510–20), a Kisszebeni Angyali Üdvözlet oltár (1510), a Csíkszentléleki Szentlélek eljövetele oltár (1510) és számtalan táblakép restaurálását, melyek a Galéria kiállításainak meghatározó darabjai.

1991-től Szépművészeti Múzeum főrestaurátor-osztályvezetőjeként (1990-től) jelentős műalkotásokat állított helyre, többek között: Claude Lorrain (1604-1682), Filippino Lippi (1457–1504), Paolo Veronese (1528–1588), José de Ribera (1591–1652), Paul Gauguin, Camille Pissarro, Tiziano Vecellio (1489–15769) festményeket, de egyéb múzeumok és műemlékek alkotásainak restaurálására is felkérést kapott. Legfontosabb és leghosszabb feladata volt: Munkácsy Mihály (1844–1900) Trilógiájának restaurálása (Golgota 1992, Krisztus Pilátus előtt 1995, Ecce Homo 2009).