Beszélhetünk-e egységes magyar kultúráról? Áthidalható-e a magyar kulturális élet szereplői között húzódó politikai szakadék? Létezik-e még közös európai kultúra? Merre tart a világ? – sorjáztak a kérdések a Keddi kaleidoszkóp októberi estjén az MMA Irodaházában. A beszélgetés apropóját a Hitel folyóirat januári számában megjelent Falusi Márton-esszé adta. A személyes hangú írás válságjelentés. Sorra veszi a külső és belső jeleket, konstatálja például, hogy a televíziós „beszélgetés kétperces, máskülönben elkapcsolnak. Nem vonatkozik más mérce az Újságra, sőt a Folyóiratra sem. Hatezer karakternyi terjedelem fölött ritkul a levegő, megtántorodnak az olvasójelöltek; rémülten kattintanak el, hanyatt-homlok bukfenceznek le a weboldalról. »Túl filozofikus« – nyomtatott periodikámat ezzel a finnyás bírálattal meg is semmisítik, majdhogynem bezúzzák."

Falusi Márton összefüggéseiben vizsgálja a folyamatokat: „A szuperintelligencia csőre van töltve; csupán arra vár, hogy aktiváljuk. Először az emberből csináltunk gépet, azután életre keltettük azt a technológiát, amely a gépből csinál embert; a mai embernél emberibbet…" Hogyan jutottunk idáig? Milyenné alakítjuk világunkat? „Kitakaríttatjuk otthonunkat, hogy ne mi vesződjünk a piszokkal. Feladatainkat mással végeztetjük el. Sorsunkból vajon mennyi jut nekünk, amit saját kezünkbe vehetünk? […] A jelenlét olyasvalami, amelyre a megértés rászorul, hiszen ahhoz, hogy értelmezzük a világot, a térben rögzülő memóriára és a mozgás dinamikájára egyaránt szükségünk van – nyomatékosítja az esszéíró. – Számítógépének képernyőjét bámulva, sőt a virtuális szemüvegek, az odújába telepítendő prizmák fénytörésében viszont az ember mindenütt jelen lehet, vagyis nincsen jelen sehol. Helyezzük vissza jogaiba a jelenlétet!"


– Amikor elolvastam, nagyon megörültem, hogy Falusi Márton ilyen hosszan megírta ezt a történetet, azután mindjárt lecsendesítettem magamat, hiszen az egész 20. század arról szól, hogy válságban van a kultúránk – utalt Pécsi Györgyi köszöntőjében Molnár Tamás filozófus válság, változás, átalakulás, átrendeződés fogalmaira. Miben különbözik, mennyire specifikus ez a mostani a korábbi átalakulásoktól?

A megszólítottak közül Falusi Márton amellett érvelt, hogy a válságtudat egyidős az európai kultúrával. Amikor a magaskultúrában képződő érték alászáll a tömegkultúrába, és sematikussá, klisészerűvé válik, azt bizony silánynak érezzük – mondta az eszmetörténész. Fáy Miklós felvetette: nem mindegy, hogy értékeink silányulnak vagy el is tűnnek végérvényesen.

 – A történeti áttekintések ékesen bizonyítják, hogy a kultúra nem más, mint válságok sorozata. Határhelyzetekben azonban megjelenhet a megszűnéstől való félelem érzése bennünk, hogy „mi vagyunk az utolsók, mi vagyunk az őrt állók", hiszen számunkra a műveltség világszemlélet. Újra kell tehát gondolnunk: miért olyan fontos, miért olyan kedves nekünk a kultúránk? Végső soron igazunk van-e abban, hogy mégis mi éljük az értékesebb életet? – utalt az Élet és Irodalom kritikusa Szerb Antal naplóbejegyzésére: „meg fognak engem ölni, de akkor is én éltem az értelmesebb életet." –  Ezt a fajta öntudatot talán most már nem érezzük egyértelműen magunkénak…

Békés Márton kritikája elsősorban arra irányult, hogy a hazai folyóiratoknak nincs kellő támogatottsága. A magyar kultúra papíralapú – szögezte le –, ezért meghatározó a könyv- és a folyóirat-kultúra állapota.

  – Kultúraféltő emberként megállapíthatom, hogy válságban van a világ, de mindjárt hozzáteszem: mikor nem volt így?! A válság nem más, mint változás. A kérdés csak az, mi jön ezután. Értékesebbre cserélődik-e le, amit ma még a magunkénak tudhatunk? Mit lehet megőrizni, és hogyan tudjuk továbbfejleszteni a többségében olvasásalapú, keresztény, nemzeti kultúrát? Jövőre ünnepeljük a reformkor bicentenáriumát – emlékeztette a hallgatóságot a történész-politológus. – Kétszáz évvel ezelőtt a magyar elit kinyilvánította, hogy minden magyar kerüljön be az alkotmány sáncai mögé. Ez a gondolat – amely a magyar kultúrába integrálja a magyar társadalmat – ma is időszerű, túlél minden válságot.

A beszélgetés során Márkus Béla példaként említette Falusi Márton lemondását az Országút folyóirat főszerkesztői posztjáról. Mit vár el az elit a laptól, mit vár el a főszerkesztőtől? Milyen állapotban vannak hetilapjaink?

– Hiányérzetemet fogalmazom meg, mert jelenleg az Élet és Irodalmon kívül nem ismerek olyan orgánumot, amely igyekezne a magyar könyvtermést szemlézni. Nézzük csak meg a Magyar Nemzetet: mivé lett a Lugas?! Hova tűnt a kritika? Sokatmondó, hogy mára alig két-háromezer előfizetője maradt a lapoknak – sorolta a kétségeit Márkus Béla. – A válságot viszont nem a változásban, épp fordítva, a változatlanságban látom. Ebben az évben ünnepeltük a Diploma Andreanum nyolcszázadik évfordulóját – II. András király 1224-ben kiadott kiváltságlevele az Erdélyben élő német telepesek jogait szabályozta. Az évfordulót megünnepelték Romániában és Németországban anélkül, hogy II. András magyar voltáról szó esett volna. Anélkül, hogy a konferenciákra és megemlékezésekre magyar történészeket is meghívtak volna. Történelmünk megítélésében tehát minden változatlan. A másik mozzanat a Hunyadi sorozat világpremierje Cannes-ban: a románok máris tiltakoznak amiatt, hogy a magyar történelmi gondolkodás kisajátítja Hunyadi János figuráját. Jó volna végre megbékülni azzal a gondolattal, hogy a közös kultúrának közös alapjai vannak!

A beszélgetés ezen a pontján Pécsi Györgyi felvetette, hogy a termékeny feszültségből változás, fejlődés is fakadhat, Márai legalábbis úgy gondolta, Európa ezért tudta diktálni a tempót ötszáz éven át. Reflexiójában Falusi Márton megerősítette: olyan egységes nemzeti kultúrában érdemes gondolkodnunk, amelyik nem akarja kisajátítani a kánont.

– Veszélyesnek tartom azt a felfogást, amely a hagyományunk egy részétől egyszerűen megszabadulna, mert csonkolja a nemzeti kultúrát – mondta. – Sokáig vágytam olyan hetilapra, amely a kulturális közbeszédet tematizálja. Ez már a Nagyítással elkezdődött, ennek folytatása volt az Országút, amely végül nem lett kánonképző, közbeszédet meghatározó hetilap. Úgy vélem, a rendszerváltó elit várakozásai nem voltak valóra válthatók. Gondoljunk csak bele: nemzeti politikai identitást kellett volna teremteni a rendszerváltás idején, a posztmodern korszak csúcsra járatásakor – rettenetesen nehéz feladat volt ez már akkor is! Mostani alaptörvényünk legalább leszámol azzal a liberális elképzeléssel, hogy az alkotmánynak értéksemlegesnek kell lennie világnézeti szempontból. Szerintem ez a jó irány: végre el lehetett kezdeni a politikai identitásokról szóló vitát! A továbbiakban is minél több vitacikkre, beszélgetésre van szükség e témában.

Békés Márton a Kommentárt mutatta fel pozitív példaként: az elmúlt években nyolcvan oldalról kétszázhatvan oldalra nőtt a folyóirat.

– Annyian jönnek a lapszámbemutatókra, hogy ki kell nyitni a póttermet. Az M5 csatornán hetente Kommentár Klub műsorunk van, amelyet tízezren néznek. Könyvsorozatunk is keresett.  Őszinte leszek: jobban kell csinálni! – fogalmazott a történész-politológus. A nemzeti értelmiség hatvanezer karakteres szövegeinek le kell érjen a lába, vagyis olyan tartalmakra van szükség, amelyek megszólítják az embereket. Az eredmény pedig majd a választásokra „materializálódik". Ilyen értelemben nincs válság, egyszerűen dolgozni kell. Tévébe, rádióba, podcastba menni, és írni, írni, írni. Széles a mező, mindenki megtalálhatja a gondolatainak megfelelő csatornát.

Áthidalható-e a magyar kulturális élet szereplői között húzódó politikai szakadék? Van-e közös nevező? Zárszóként Fáy Miklós a magyar nyelvre hivatkozott, amely minden széthúzás ellenére összeköt, Márkus Béla pedig Szabó Lőrinc Tao Te King című versét idézte: „…igaz egész csak ellentéteiddel együtt lehetsz".

Tóth Ida

Fotó: Nyirő Simon