„Az írás magányos foglalkozás. Miként Faulkner mondta: nem kell több szerszám hozzá, mint papír, toll, dohány, étel és egy kis whisky. Egyenes, becsületes prózát írni a legnehezebb. Legalábbis Hemingway szerint. Először ismerni kell az írás tárgyát, azután meg kell tudni írni az egészet. Mindkettőhöz külön-külön egy élet is kevés. Van, aki az órakészítéshez hasonlította az írást. Számomra egy író olyasvalaki, aki kimegy a piacra, leül egy karosszékre, kiteszi a kalapját, és azt mondja: El akarok mondani nektek egy történetet."
Ez az idézet Temesi Ferenctől származik és legalább tizenöt évvel ezelőtt jegyeztem fel a magam számára, azokban az években, mikor interjúkészítés ürügyén igyekeztem ellesni „a nagyoktól" az írói átlényegülés titkát. Mikor kiderült, hogy jócskán elmúltam harminc és az újságírásban kötelező műfajokon, főként interjúkon és tudósításokon kívül semmit sem tudok felmutatni, ráadásul azoknak a témája is mindig a színházak, a börtönök vagy küzdősportok világát idézi, Temesi volt az, aki bátorított, hogy nem maradtam le semmiről, legalább voltam élni és lesz majd mit megírnom. „A legfontosabb az, hogy hazai pályára vidd őket!" Mármint a leendő olvasóimat. Ezt a mondatát is felírtam magamnak egy életre.
A hetvenöt éves Temesi nemzedéki prózát ír, mióta berobbant Por című szótárregényével. Sokan kísérleteztek azzal, hogy a hatvanas-hetvenes évek nemzedékének életérzését elmondják egykor és napjainkban. Temesi Ferenc regényei, beleértve a Híd és Pest című műveit, illetve a Scolar Kiadónál újra kapható novelláskötetei és kisregényei azonban nemcsak abban különböznek mások hasonló kísérleteitől, hogy a beatzene, a rock and roll, a kocsmázás, a középiskola, a barátság, a sex, a szerelem témakörét kivételes atmoszférateremtéssel idézik meg. „Nem az adott világ ellentéteként, hanem a világ részeként mutatja be a saját nemzedékét" – ahogyan azt Vasy Géza megjegyzi a Közelképek írókról című monográfia sorozatban megjelent, Temesi Ferencről írott kötetében. Hozzáteszem: szerintem Temesi prózájának egyik titka éppen az, ahogyan nem válik részévé annak, ami ellen egykor lázadt. Ő tényleg megcsinálta azt, amit az általa is oly sokszor felemlegetett rhythm and blues és rock apostolok hirdettek. Ez azonban idegenben nem megy, csakis hazai pályán. Járhat-kelhet Temesi bárhol a világban, Amszterdamban, New Yorkban, Kínában, Budapesten vagy másutt „a középpont igazsága" számára örökké Szeged, vagy ahogyan életművében nevezi Porlód. Lelkében mindörökké ugyanaz a mély érzésű fiatalember, aki „Porlód hamujából vétetett".


Egy ötven éve Budapesten élő szegedi íróként fogalmazza meg önmagát. Prózáiban az Tengődi.  „Én nem eljöttem, én menekültem Szegedről – idézi fel minduntalan. – Mert hát 1973-ban olyan autóbaleset ért, amiben mindenki meghalt, többek között én is, de én valamiért megmaradtam."
A balesetben elhunyt Temesi Ferenc szerelme, Kati és az író nem tudta feldolgozni ezt a mai napig.
„Gyakran a fájdalmakból születnek a nagy művek – vallja. – Ha azt mondanám, hogy nem, akkor igaztalan volnék. Én szerintem a fájdalom igenis kell. Tehát meg kell kapnod azt a fájdalmat, át kell élned, túl kell élned, nem halsz bele. Ha nem halsz bele, akkor van esélyed esetleg. De ez nem jelenti azt, hogyha valakinek bármilyen balesete történik, akkor rögtön író lesz belőle, nem. Én már négy éves koromban kezdtem a pályát, mesékkel, mesemondó voltam, az óvodában a pajtásaimat ezzel szórakoztattam, és ez később is megmaradt."
Évekkel ezelőtt új otthont talált magának a fővárosban. Ugyanabban a régimódi házban él, ahol anno Karinthy Frigyes megszületett. Képzeletben innen lényegül vissza gyermekkorának és készülő regényének helyszínére, a Tündér utcába.
„Minden fontos írásomban szerepel a Tündér utca – mesélte, amikor legutóbb meglátogattam. – Szegeden Rókus és Felsőváros határán van: az Ősz utca és a Gyöngytyúk utca keresztezi. A Porban körülbelül hetven címszót látok, amit megírtam már a Tündér utcáról, és annak helye van ebben a regényben is. Miért írnék újra valamit, amit egyszer már megfogalmaztam? Színre lépnek benne olyanok is, akikről szintén írtam már. Nemcsak a szüleimre gondolok, hanem például Tombácz Jánosra, a Jani bácsira, akiről mindig elmondom, hogy szerintem a legnagyobb szegedi író volt. Dacára annak, hogy ő »csak« a mesélésig jutott el. Tudott írni-olvasni, de a meséit mind fejben tartotta, és emlékezetből mondta el. Ha néhanapján valakitől átvett egy fordulatot vagy epizódot, mindig hozzátette, hogy ezt »ettől vagy attól hallotta«, tehát még a szerzői joggal is tisztában volt. Döbbenetes atmoszférát keltett, miközben mesélt, egyem meg a szívét! Három hónappal azelőtt hunyt el, hogy kiadták a meséit Bálint Sándor szerkesztésében."
A készülőben lévő regény kapcsán néha megemlíti Edgar Lee Masters amerikai írót, aki 1915-ben megjelent, Spoon River-i holtak című verseskötetében a Közép-Nyugat Illionis államában töltött gyermekkori élményeit úgy írta meg, hogy a szereplők a sírból vallják meg múltbéli kapcsolataikat. Az antológiában szereplő alakok olyan, valóságos személyekre épültek, akiket Masters maga is ismert, vagy hallott róluk.
„Masters költészeti bravúrja megismételhetetlen, ugyanolyan nagy becsben tartom, mint Faulknert, Hemingwayt vagy a többi amerikai regényírót, akikről folytatásokban írtam a Kölcsön időben – mondta munkamódszeréről Temesi Ferenc – Kétségtelenül hatott rám, de én másképpen szerkesztem meg a Tündér utca ívét. Annál is inkább, mert meggyőződésem, hogy nincsen annál égbekiáltóbb bűn, mint amikor valaki ellopja egy másik szerzőtől az elbeszélés szerkezetét.  Tetemre hívom azokat, akik valóban ott éltek, de ábrázolom azokat is, akik nem jártak arrafelé sohasem – legfeljebb az én képzeletemben. Emlékezetből írom meg az egészet, úgy, ahogyan én láttam gyerekkoromban, és ahogyan csak én tudom elmondani. Ha úgy tetszik, ez egy gyerekkönyv, sok bandázással és annak minden velejárójával."
A regény cselekménye tizennégy éves koráig tart. Amíg nem tudja az utolsó mondatot, soha nem kezdi el írni az elejét. A Por írásakor kiszámította, hogy húsz százaléknál ne legyen több ő-zés. „Ezúttal nem osztok, nem szorzok, minden szereplő ugyanúgy beszél, ahogyan a valóságban. Elsősorban a Jóistennek és magamnak írom."