Az Egmont-nyitányról legtöbbünknek alighanem az 1956-os forradalom jut eszünkbe, pedig csupán a véletlen műve, hogy Beethoven színpadi kísérőzenéje az októberi események egyik szimbólumává vált. Október 23-án éjszaka, még mielőtt megkezdődtek volna a harcok a Magyar Rádió épületénél, mobilrádiós kocsi települt a Parlamenthez. A rádió elfoglalása után már innen szólt az adás, telefonvonalakon keresztül. Csakhogy a rádiózáshoz zene is kell, a zeni felvételek azonban a Bródy Sándor utcai épületben maradtak. A technikusok végül a Parlament egyik klubszobájában találtak egy lemezjátszót néhány bakelittel, közöttük volt a Himnusz, a Szózat és Beethoven Egmont-nyitánya is. Az utóbbi ugyan Goethe színpadi művéhez készült kísérőzenének, ám hamarosan a forradalmi napok – majd a rendszerváltozás utáni megemlékezések – egyik leggyakrabban játszott darabja lett. Témájában ráadásul kapcsolódik is a forradalomhoz: a holland arisztokrata, Egmont gróf kivégzése a Habsburg uralkodócsalád elleni villongásokhoz vezetett 1568-ban Németalföldön.

A forradalom előestéjén, 1956. október 22-én Bartók II. zongoraversenyét tűzték műsorra az Erkel Színházban. A koncertlátogató közönség meglepetésére a plakáton szereplő szólista helyett Cziffra György ugrott be, és játszotta az akkoriban szinte eljátszhatatlannak tartott darabot. A zongoraművész a zajos siker után lejegyezte: „Ez a zene a maga szinte tébolyult bonyolultságával, mely mégis maga a kristályos rend, kiváltotta belőlem azt, hogy túltegyek magamon, és a közönségből úgy tört ki a taps, mint az izzó láva." Szemtanúk szerint a távozó közönség felfokozott hangulata is szerepet játszhatott a másnapi eseményekben.


– Bartók II. zongoraversenye mintegy megelőlegezte a forradalom reményeit, fájdalmát és bukását is – gyűjtötte csokorba az 56-os eseményekhez kapcsolódó műveket Tóth Péter zeneszerző, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Zeneművészeti Tagozatának vezetője a Kossuth Rádió Felfedező – nyelvről, irodalomról, zenéről című műsorában. – Lajtha László VII. szimfóniája közvetett módon sem utalhatott a forradalom eseményeire, még az Ősz alcímet sem lehetett feltüntetni a kottán.  Az 1956-os forradalom emlékezetének szentelt Lajtha-művet nem is Magyarországon, hanem Párizsban mutatták be 1958-ban, itthon csak egy évvel később játszhatta el az Állami Hangversenyzenekar Ferencsik János vezényletével.

Károlyi Pálról még kevesebbet hallhattunk, pedig a zeneszerző a forradalom napjaiban ifjú zeneakadémistaként elhatározta, hogy misét komponál a magyar szabadságharcról. Ötletét persze elmarasztalták, és végül csak a szerző halála után, a forradalom hatvanadik évfordulóján mutatták be a Mise október 23-a emlékére (Missa in memoriam diei 23. Octobris) című művet. Kortárs zeneszerzőink közül többen is reflektáltak a kimondhatatlanra, a vérbe fojtott, majd elhazudott forradalomra, akár azért, mert fiatalon maguk is részesei voltak az eseményeknek, akár mert titokban, szüleik szűkszavú megjegyzéseiből értesültek a szabadság napjait követő megtorlásról. Erre az elhallgatásra emlékeztet Tóth Péter Elégia – in memoriam 1956 című műve, amelyet 2016. október 23-án mutattak be a Szegedi Nemzeti Színházban.  Az Erkel-díjas zeneszerző hangsúlyozta, mennyire fontos volt neki, hogy valamennyi kivégzett mártír neve elhangozzék az Elégiában: több mint száz személyről van szó, akiknek az emléke előtt fejet hajt.

A közelmúltban tűzték műsorra Kocsár Miklós zeneszerző, az MMA néhai tagja Emlékképek a XX. század 50-es éveiből – vázlatok szimfonikus zenekarra című művét a Pesti Vigadóban. Az est karmestere Kocsár Balázs, az MMA rendes tagja volt, aki Beslin Anita műsorvezető kérdésére felelevenítette, milyen nehezen élte meg lelkileg, hogy ő dirigálja édesapja kompozícióját.

– Kocsár Miklós szimfonikus műveinek sorában az utolsó az Emlékképek, amely egyetlen alkalommal hangzott el édesapám életében: 2016. október 23-án a Szegedi Nemzeti Színházban. Az előadás után készített jegyzetekből kitűnik, hogy édesapám még csiszolt, alakított volna a művön – kompozíciós technikájára amúgy is jellemző volt ez a metódus. Élete utolsó periódusában ugyanis sorra elővette és újragondolta korábbi darabjait, mígnem az életművét gondozva eljutott egy 1958-as zongoradarab-töredékhez. Forgatta, nézte, miért is hagyta abba annak idején, még főiskolásként. Egyszerre rájött, hogy a zenei alapanyag valójában szimfonikus darabhoz való, ilyen módon is írta tovább a harmóniákat, dallamokat, karaktereket, és építette fel a hattételes mű dramaturgiáját. Nagy felelősség, ugyanakkor izgalmas feladat volt egyetlenegy bemutató után hozzányúlni a kompozícióhoz, és édesapám nehezen olvasható jegyzeteiből felkészülni az előadásra, mégis úgy érzem, jó úton haladunk, hogy megtaláljuk a hiteles formát – mondta Kocsár Balázs.

Kocsár Miklós ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelynek emlékezetébe beleégtek 1956 felemelő pillanatai, de a félelmek is. Példa erre Balassa Sándor 301-es parcella című műve: a partitúra belső oldalán olvasható a szerző kézírásos, drámai erejű költeménye: „Az ezerkilencszázötvenhatos forradalomban / A magyar szabadságért elpusztultakat, / A világszabadságért elpusztultakat, / Dicső hőseinket, a pribékek tömegsírba lökték. / Hogy megalázzák őket, / Testüket arccal a föld felé temették. / Ha van alja és mélye az emberiségnek, / Az eltemetők e mélységből keltek. / Salakból, feketeségből, ős-gyűlöletből / Rontottak ránk, s azt hitték, győznek. / Ha van fénye és ragyogása az emberiségnek, / Harcosaink e fényből jöttek / Legyőzhetetlen isteni csapat... / Arcuk a földgolyón át, / Az örök égre néz, / Karjuk a kozmoszra tárul, hírül adván: / Él még Emberség! / Él még Magyar!"

Mit ér az ember, ha magyar? – kérdezett vissza Dubrovay László Ady Endre szavaival, amikor a Kossuth Rádió szerkesztője az 1956 – szimfonikus képek versmondóra és zenekarra című művéről faggatta. Dubrovay felelevenítette: tizenhárom éves korában biciklivel vitte a híreket az ágyúk között. „1956 októbere ifjúságom meghatározó élménye. Csodálatos volt megélni, hogy a forradalom győzelmének mámorában ismeretlen emberek boldogan összeölelkeztek, felszabadultan beszélgettek egymással, és a Rákosi-éra borzasztó időszaka után ismét mosolyogtak, nevettek" – mesélte.

Az 1956 című Dubrovay-mű megszületésében ugyanakkor fontos szerepet játszottak Gyurkovics Tibor nagyszerű versei is. Zeneszerző és író a Magyar Művészeti Akadémián ismerkedett meg egymással, és hamar kiderült: 56 is közös élményük. A 2008-ban elhunyt Gyurkovics így összegezte feltörő érzéseit, amikor már lehetett emlékezni: „Mindössze 13 nap volt. Talán ez az egyik titka. A szerelem. 13 napja, a hihetetlen hit, a bukásokon, levert szabadságokon túlélő hit, Trianonon, Mohácson, Szatmáron, Segesváron, Mosonmagyaróváron túlmutató, Camus Párizsáig eljutó hit. Lehet szabadnak lenni. Egyetlen tragikus pillanatban az ország egybeállt. Nemzet lett. Régi dicsőségünk nemzete, előállt az éji homályból. Új nemzet született. Csak az szükséges, mondja az én Jézusom, életünkre, halálunkra, nemzetünkre, magányunkra. A hit. A hit időmérője. Órája. És új órákat vásárolva ezt az órát nem felejtettem, valaki mindig a kezembe nyomta, hogy ez az óra az egyetlen. A többi hozzá adatik néktek, mondja az Úr. Köszönöm Dubrovaynak, hogy ezt a nagyszerű zenét komponálta verseimre."

Tóth Ida
Fotó: Fortepan / Nagy Gyula, MMA / Walter Péter