Közel húsz éve része a hazai koncertéletnek: 16 évesen megnyerte a Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraversenyt, s a győzelmet további jelentős megmérettetések és díjak követték. Mára egyike a legkeresettebb és legsikeresebb zongoraművészeknek, a világ neves koncerttermeinek állandó szereplője. Virtuózjátéka, magas szintű zongoratechnikája mély zeneiséggel párosul – különleges képessége van arra, hogy a játékával megszólítsa a közönséget. Milyen út vezetett a sikerig?
Balázs János tapasztalata szerint a véletlen nem más, mint Isten fedőneve, mert amit eddig az életben elért, az mind egy irányba mutat. A Cziffra György Fesztivál például leginkább annak köszönhető, hogy nagyapja, aki cigányzenészként játszott – csellista volt bárokban –, barátságot ápolt Cziffra György zongoraművésszel, együtt is zenéltek a Kedves presszóban. A barátság egy életen át megmaradt: Cziffra György Franciaországból is „küldött haza dedikált lemezeket a nagyapámnak, a Magyar rapszódiák című bakelit lemezét hallgattuk otthon, az indított el a zongora felé" – elevenítette fel a fiatal zongoraművész az M5 Televízió Kontúr című portréműsorában.
"Négyéves korom óta napi hat-hét órát játszom, és ha épp nem gyakorolok, akkor is zenét hallgatok, vagy a fejemben szól valamilyen muzsika. Ez több a szenvedélynél" – mondta Balázs János, akit élete minden pillanatában körülvesz a zene. A nagyközönség elé sem azzal a szándékkal áll ki, hogy majd akkor nekikezd zongorázni, inkább úgy, hogy folytatja. Emiatt aztán nem is a színpadon válik koncertező művésszé, hiszen egyformán az, amikor főz, olvas, kertészkedik vagy a Carnegie Hallban játszik.
 
A zongoraművésznek a csend jelenti a nyugalmat. A csendnek is van hangja – állítja, és legnagyobb zaj kellős közepette is érezhetünk belső nyugalmat. Ez történt vele tavaly New Yorkban, amikor az ImprovisArt című lemezével első helyezést ért el a Music International Grand Prix nemzetközi versenyen. Pedig nem számított győzelemre. „Kimentem játszani a zsűrinek – mesélte –, de már eleve handicapnek éreztem azt a kérést a verseny előtti napon, hogy küldjem el a saját átirataim kottáit, ugyanis azok nem voltak lejegyezve. Valóban improvizáltam. Közben láttam, amint a versenytársak Schumann, Brahms és Liszt Ferenc eredeti műveit játsszák, úgyhogy azzal nyugalommal sétáltam New York utcáin, hogy szép volt, jó volt, ennyi volt.  Ezek után hatalmas szakmai elismerésként éltem meg az első díjat." A zongoraművész ma is úgy látja: az improvizáció műfaja nemcsak a klasszikus zenei szakmát, hanem a közönség soraiból is sokak szívét meghódította. Az ok az egyediségben rejlik, az interpretáció ugyanis az előadóművész aktuális lelki állapotát tükrözi. Egyszeri és őszinte. S ha az előadónak mondanivalója is van a darabbal, akkor szívét-lelkét beleteszi a zongorajátékába. Balázs János ezt úgy fogalmazta meg, hogy amit ő élő lélekkel, kivarázsol a hangszerből, az a földön túli, transzcendentális élmény.
A művész a külső és belső elvárásokról elmondta: „mindig lehet jobban. Gondoljunk Cziffra Györgyre, aki élete végéig napi nyolc-tíz órát gyakorolt vagy Liszt Ferencre…  Akkor mit mondjak én, ezekhez a géniuszokhoz képest esendő zongoraművész? Nyilvánvalóan megvan a szakmai rutin, megvannak az alapok. A határ a csillagos ég. Ezért jó zongoraművésznek lenni: életem utolsó percéig lehet gyakorolni. Annyi darab van még, amit el akarok játszani!"
A beszélgetés megtekinthető a mediaklikk.hu oldalon.