Egy tőről
Panteon: a Székely Nemzeti Múzeum tárlata a Pesti Vigadóban
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum gyűjtői gyakorlata mintegy másfél százados múltra tekint vissza. Egy szűkebb-tágabb régió ilyen arányú gyűjtőmunkája már önmagában figyelemre méltó. Gyűjtőkörei között talán a képzőművészeti anyag a legjelentősebb, mivel csaknem háromezer műtárgyat tart számon az intézmény. A Székely Nemzeti Múzeum válogatott, többségében festményeket bemutató, de jó néhány szoboralkotást és domborművet, valamint egy szerényebb grafikai műcsoportot is tartalmazó anyaga vendégkiállításként mutatkozik be a Vigadó Galériában, Panteon címmel. E megnevezés arra utal, hogy a Székely Nemzeti Múzeum képzőművészeti anyagának legjobbjait, büszkeségeit hozta el Budapestre.
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum gyűjtői gyakorlata mintegy másfél százados múltra tekint vissza. Egy szűkebb-tágabb régió ilyen arányú gyűjtőmunkája már önmagában figyelemre méltó. Gyűjtőkörei között talán a képzőművészeti anyag a legjelentősebb, mivel csaknem háromezer műtárgyat tart számon az intézmény. A Székely Nemzeti Múzeum válogatott, többségében festményeket bemutató, de jó néhány szoboralkotást és domborművet, valamint egy szerényebb grafikai műcsoportot is tartalmazó anyaga vendégkiállításként mutatkozik be a Vigadó Galériában, Panteon címmel. E megnevezés arra utal, hogy a Székely Nemzeti Múzeum képzőművészeti anyagának legjobbjait, büszkeségeit hozta el Budapestre.
Hogy milyen kulturális értékek, tárgyi formát öltött művészeti alkotások lappanganak az egyes kulturális régiókban, erre egyre erősödő figyelem irányul, ellenére annak, hogy az egyes kultúrterületek közti közvetítés, átjárás hozadéka korántsem mindig, minden körben nyilvánvaló. Pedig a különböző tájegységeken élő és munkálkodó közösségek, kisebbek és nagyobbak egyaránt forrásai, mi több felnevelői a tehetségeknek, miután a művészetnek nem csupán identitásképző szerepe jelentős, de a tehetségteremtő is. Erre igazán akkor láthatunk rá jól, ha visszatekintünk egy-egy tájegység művelődés- és művészettörténetének néhány évtizedes-évszázados régiségébe.
A Székely Nemzeti Múzeum kollekciója elsősorban azon alkotók munkáit fogadta Panteonjába, akik Székelyföldön, Belső-Erdélyben vagy Partiumban vettek életkezdetet, de azokat is, akik hosszabb-rövidebb ideig ezen területeken fejtették ki alkotótevékenységüket. Így a Gyárfás Jenő festőművész nevét viselő képzőművészeti képtárban szereplő alkotók közös jegye, hogy egy tömbből származnak, helyi kötődésűek vagy alkotótevékenységük kapcsolódott Székelyföldhöz, ahogyan a gyűjteményben és a tárlaton egyaránt szereplő néhány román művész (Ion Theodrescu-Sion, Alexandru Ciucurencu) is.
A kiállított anyag mintegy kétharmada festett műalkotás, a kisebbik hányad körében erős ízként vannak jelen a plasztikai alkotások, kisebb és nagyobb léptékű szobrok, valamint paravánfalakon grafikai alkotások.
Első benyomásként mindenképpen a festményekben és szobrokban teret nyerő, átható életerő, élni akarás rögzülhet. A gyönyörű, ennek ellenére embert próbáló természeti közegben az élet, a tettrekészség annyira lefoglalja az ottani embert mindennapjaiban éppen úgy, mint művészeti megnyilatkozásaiban, hogy az elvonatkoztatásnak, az absztrakciónak kevés helye marad. A tárlatanyag ezt nyilvánvalóan, reprezentatív módon tükrözi. Megformálásuk, ábrázolásuk módja szerint alapvetően realista, figurális művekkel találkozunk, témájukat tekintve uralkodó a táj-, illetve életkép, noha néhány az absztrakt elképzelések irányába tekintő festménnyel és (inkább) szoborral is találkozhatunk.
A kiállítótér egyik belépőjénél Keöpeczi Sebestyén József festett munkája, A székelyek címerei köszön ránk, s közelében rögtön egy székelyföldi Parasztfej (1940), Szervátiusz Jenő alkotása. Fából készült, de a tekintet, a kiállás a kő szilárdságához hasonlatos. A földnek s az életnek egyaránt elkötelezett kemény, szikár arc tekint ránk; mentes örömtől s bánattól, noha sűrűn barázdált. Az egyik szemöldök alatt a szemhéj mélyen leesik, mintha csak az volna legnagyobb gondja, hogy a Nap fénye ellen védekezzen.
A másik oldalbelépőn a paraszti gondolkodást intellektussal megélő, szerényen nyílt, egyenes ember mellszobra áll elénk: Vágó Gábor Kós Károly portréja. Kíséretében a Székely Nemzeti Múzeum képtárának névadójától, Gyárfás Jenőtől látható egy atmoszférikus alkotás, amely a művész műtermét mutatja.
A közlekedőtér hátsó fala többnyire a csendéleteké. Nagy Albert három munkával szerepel a tárlaton, közülük nem csupán mérete, de kissé naivan életképi jellege folytán is kiemelkedik a Tiszta forrásnál (1966) című alkotás, amelyen középütt – az asztal túloldalán megjelenő adatközlővel éppen szemközt – Bartók Béla alakja tűnik fel, amint éppen menti és rögzíti a még menthetőt.
Hogy az ember milyen közel simulhat a természethez, a befogadó tájhoz, hogy mennyire inspirálóan hat a táj, a föld és ember egymásrautaltsága az ott élő művészre – többnyire ennek példáit látjuk a kiállítás javát alkotó festészeti anyagban. Néhány alkotó neve jól ismert Magyarországon, mint Mattis-Teutsch János, Szervátiusz Jenő, Nagy Imre, Ziffer Sándor, de akár Európa-szerte is. Másoknak szerényebb ismertség jutott osztályrészül, noha alkotásaik színvonala olykor európai rangú. Most e válogatott kiállítási anyag keretében együtt mutatkoznak meg: közismert alkotók a kevésbé ismertekkel, utóbbiak gyakran meglepetést kiváltó munkákkal.
Természetesen a képzőművészet Székelyföldön formálódott nyelve nem teljesen változatlanul öröklődött nemzedékről nemzedékre. Hiszen az alkotók jó néhányának szemét és szemléletét nyugati tanulmányutak, párizsi, müncheni, itáliai tartózkodások szintén iskolázták. A tanultakat hazavitték, s abba a képi nyelvbe építették bele, amelybe beleszülettek, amelyet elődeiktől elsajátítottak.
A kiállítás vezérmotívuma mindenképpen a székelyföldi táj, s a benne élő emberéletérzésének tolmácsolása a képzőművészet sokszínű, jobbára mindenütt érthető nyelvén: uralkodó a tájképi-életképi jelleg. Ám emellett, elsősorban a plasztikai alkotások körében egy másik jellegzetesség is tapasztalható: a monumentalitás igényét is hordozó egyetlen tömbben, tömegben megjelenő szobrászati gondolkodás. Ennek egyaránt példája lehet Mészáros András Rossz anya vagy Izsák Márton Táncosok című szobra, ahogy Vida Géza egyszerűen formált, Eső megnevezéssel szereplő munkája is.
Hogy nem csupán fontos, de érdemes figyelmet szentelni arra, mi történik a kulturális perifériákon, e kiállítás igazolhatja. Amellett, hogy válogatást nyújt Székelyföld (köztük román és szász) alkotóművészeinek az elmúlt évszázadban keletkelezett alkotásaiból, tiszteleg is előttük. S megnyugvással töltheti el a Székely Nemzeti Múzeumot, hogy sikerült eljuttatni, bemutatni kollekciójának azon alkotóit és művészeti törekvéseit, akik évtizedeken át a térségben gyakorolták az alkotómunkát. Építkeztek, s vélhetőleg azt hagyhatták örökül utódaiknak is, hogy tovább építkezzenek. Ezzel olyan hagyományt teremtettek, amelyet érdemes folytatni. Például úgy, hogy az elődök és kortársak alkotásait nem csupán a Székely Nemzeti Múzeumban tárják a látogatók elé, hanem határaikon túl is, most éppen Budapesten.
A Székely Nemzeti Múzeum kollekciója elsősorban azon alkotók munkáit fogadta Panteonjába, akik Székelyföldön, Belső-Erdélyben vagy Partiumban vettek életkezdetet, de azokat is, akik hosszabb-rövidebb ideig ezen területeken fejtették ki alkotótevékenységüket. Így a Gyárfás Jenő festőművész nevét viselő képzőművészeti képtárban szereplő alkotók közös jegye, hogy egy tömbből származnak, helyi kötődésűek vagy alkotótevékenységük kapcsolódott Székelyföldhöz, ahogyan a gyűjteményben és a tárlaton egyaránt szereplő néhány román művész (Ion Theodrescu-Sion, Alexandru Ciucurencu) is.
A kiállított anyag mintegy kétharmada festett műalkotás, a kisebbik hányad körében erős ízként vannak jelen a plasztikai alkotások, kisebb és nagyobb léptékű szobrok, valamint paravánfalakon grafikai alkotások.
Első benyomásként mindenképpen a festményekben és szobrokban teret nyerő, átható életerő, élni akarás rögzülhet. A gyönyörű, ennek ellenére embert próbáló természeti közegben az élet, a tettrekészség annyira lefoglalja az ottani embert mindennapjaiban éppen úgy, mint művészeti megnyilatkozásaiban, hogy az elvonatkoztatásnak, az absztrakciónak kevés helye marad. A tárlatanyag ezt nyilvánvalóan, reprezentatív módon tükrözi. Megformálásuk, ábrázolásuk módja szerint alapvetően realista, figurális művekkel találkozunk, témájukat tekintve uralkodó a táj-, illetve életkép, noha néhány az absztrakt elképzelések irányába tekintő festménnyel és (inkább) szoborral is találkozhatunk.
A kiállítótér egyik belépőjénél Keöpeczi Sebestyén József festett munkája, A székelyek címerei köszön ránk, s közelében rögtön egy székelyföldi Parasztfej (1940), Szervátiusz Jenő alkotása. Fából készült, de a tekintet, a kiállás a kő szilárdságához hasonlatos. A földnek s az életnek egyaránt elkötelezett kemény, szikár arc tekint ránk; mentes örömtől s bánattól, noha sűrűn barázdált. Az egyik szemöldök alatt a szemhéj mélyen leesik, mintha csak az volna legnagyobb gondja, hogy a Nap fénye ellen védekezzen.
A másik oldalbelépőn a paraszti gondolkodást intellektussal megélő, szerényen nyílt, egyenes ember mellszobra áll elénk: Vágó Gábor Kós Károly portréja. Kíséretében a Székely Nemzeti Múzeum képtárának névadójától, Gyárfás Jenőtől látható egy atmoszférikus alkotás, amely a művész műtermét mutatja.
A közlekedőtér hátsó fala többnyire a csendéleteké. Nagy Albert három munkával szerepel a tárlaton, közülük nem csupán mérete, de kissé naivan életképi jellege folytán is kiemelkedik a Tiszta forrásnál (1966) című alkotás, amelyen középütt – az asztal túloldalán megjelenő adatközlővel éppen szemközt – Bartók Béla alakja tűnik fel, amint éppen menti és rögzíti a még menthetőt.
Hogy az ember milyen közel simulhat a természethez, a befogadó tájhoz, hogy mennyire inspirálóan hat a táj, a föld és ember egymásrautaltsága az ott élő művészre – többnyire ennek példáit látjuk a kiállítás javát alkotó festészeti anyagban. Néhány alkotó neve jól ismert Magyarországon, mint Mattis-Teutsch János, Szervátiusz Jenő, Nagy Imre, Ziffer Sándor, de akár Európa-szerte is. Másoknak szerényebb ismertség jutott osztályrészül, noha alkotásaik színvonala olykor európai rangú. Most e válogatott kiállítási anyag keretében együtt mutatkoznak meg: közismert alkotók a kevésbé ismertekkel, utóbbiak gyakran meglepetést kiváltó munkákkal.
Természetesen a képzőművészet Székelyföldön formálódott nyelve nem teljesen változatlanul öröklődött nemzedékről nemzedékre. Hiszen az alkotók jó néhányának szemét és szemléletét nyugati tanulmányutak, párizsi, müncheni, itáliai tartózkodások szintén iskolázták. A tanultakat hazavitték, s abba a képi nyelvbe építették bele, amelybe beleszülettek, amelyet elődeiktől elsajátítottak.
A kiállítás vezérmotívuma mindenképpen a székelyföldi táj, s a benne élő emberéletérzésének tolmácsolása a képzőművészet sokszínű, jobbára mindenütt érthető nyelvén: uralkodó a tájképi-életképi jelleg. Ám emellett, elsősorban a plasztikai alkotások körében egy másik jellegzetesség is tapasztalható: a monumentalitás igényét is hordozó egyetlen tömbben, tömegben megjelenő szobrászati gondolkodás. Ennek egyaránt példája lehet Mészáros András Rossz anya vagy Izsák Márton Táncosok című szobra, ahogy Vida Géza egyszerűen formált, Eső megnevezéssel szereplő munkája is.
Hogy nem csupán fontos, de érdemes figyelmet szentelni arra, mi történik a kulturális perifériákon, e kiállítás igazolhatja. Amellett, hogy válogatást nyújt Székelyföld (köztük román és szász) alkotóművészeinek az elmúlt évszázadban keletkelezett alkotásaiból, tiszteleg is előttük. S megnyugvással töltheti el a Székely Nemzeti Múzeumot, hogy sikerült eljuttatni, bemutatni kollekciójának azon alkotóit és művészeti törekvéseit, akik évtizedeken át a térségben gyakorolták az alkotómunkát. Építkeztek, s vélhetőleg azt hagyhatták örökül utódaiknak is, hogy tovább építkezzenek. Ezzel olyan hagyományt teremtettek, amelyet érdemes folytatni. Például úgy, hogy az elődök és kortársak alkotásait nem csupán a Székely Nemzeti Múzeumban tárják a látogatók elé, hanem határaikon túl is, most éppen Budapesten.
Balázs Sándor