Palotás József szobrászművész kiállítása
2017. november 17. – 2018. január 14.
Pesti Vigadó, VI. szint

Palotás József egyedi világa

Mitikus alakok, emberi figurák szürreális átírásai, valamint reális szemlélettel megformált kuporgó, ülő, fekvő alakok, rendhagyó formai megoldásokkal és anyaghasználattal komponált érmek és plakettek sorozatai jellemzik Palotás József világát. A Pesti Vigadóban megnyílt, az MMA Képzőművészeti Tagozata által szervezett kiállítás több mint negyven év munkáiból mutat be válogatást. Szobrok, kisplasztikák és Palotás József legújabb korszakából festmények is láthatóak a 2018. január 14-éig nyitva tartó tárlaton a Vigadó Galériában. 

„Úgy döntöttem, festeni fogok, mert én valamikor művészeti gimnáziumban festőnek készültem" – Palotás József.

Palotás József szobrászművész 1972 óta a kortárs magyar művészet aktív résztvevője, a szobrászat minden ágazatában tevékenyen dolgozó művész. Mestere Somogyi József volt. Kisplasztikáival és középméretű szobraival, domborműveivel és érmeivel rendszeresen szerepel a tárlatokon, és emellett számos monumentális alkotása is megvalósult szerte Magyarországon. A művész mintegy négy és fél évtizedes munkásságát metszetszerűen mutatja be e kiállítás, amelyen a köz- és magángyűjteményekben őrzött munkák is szerepelnek. A tárlaton fa, öntöttvas és bronz kisplasztikák, középméretű szobrok, továbbá nagyméretű plasztikák jelennek meg: mitikus alakok, emberi figurák szürreális átírásai, valamint reális szemlélettel megformált kuporgó, ülő, fekvő alakok, valamint rendhagyó formai megoldásokkal és anyaghasználattal komponált érmek és plakettek sorozatai. A plasztikák mellett a kiállításon bemutatásra kerülnek a művész legújabb alkotóperiódusának terméseként a festői látomásokat rögzítő táblaképek is. A kiállításhoz a Magyar Művészeti Akadémia egy 64 oldalas katalógust is kiadott.
A kiállítás kurátora Wehner Tibor művészettörténész, akinek megnyitó beszédét alább közöljük.

PALOTÁS JÓZSEF SZOBRÁSZMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSA
Vigadó Galéria, 2017. november 17. – 2018. január 14.
 
A testek furcsa, csápszerű nyúlványaikkal enyésznek el a térben. A nyúlványok egyszer csak véget érnek, de az enyészpont – hiába a kemény fa vagy a rideg vas, és a simulékony bronz – a térben pontosan nem határozható meg, mert valami különös bizonytalanságban vibrál. Követve a test burjánzását, immár kissé elbizonytalanodva megmagyarázhatatlan megtörtség, előrehajló, vagy immár megbillenő, egyensúlyvesztett testhelyzetek átélői lehetünk, amelyben egyszerre jelen van a megadás és a küzdelem, a meghátrálás, a meghőkölés és a szembenézés gesztusa vagy létállapota. A szobrok társaiként szegődve valahol az élet és a halál határmezsgyéjén járunk, ahol egyszer még erőtől duzzadók, máskor már vázszerűvé csupaszítottak, de mindig kissé deformáltak, megnyújtottak, feszültek a testek. Hol eltávolodik az emberalak-idézéstől, hol visszatér hozzá a művész, hol csak utalásszerűen idézi meg, hol a maga vérbő, ingerlő testi valójában jeleníti meg. Hol a kemény, zárt, geometrikus formák és alakzatok között kalandozik, hol az organikus világban indul felfedezőutakra, ahol még egy mindennapi, de súlyos szimbolikus tartalmakat hordozó tárgy, az asztal is duzzadó domborodásokkal kel életre.
A Palotás József műveiből rendezett, az életmű válogatott termését felvonultató kiállítás ismét azt a feltételezésünket igazolja, hogy egy szobrászművész számára az átfogó tárlat megrendezése eleve kudarcra ítélt, illuzórikus vállalkozás: a kiállítóteremben nem lehetnek itt a legfontosabb, monumentális méretben készült, az életművet meghatározó alkotások. A hetvenedik születésnapját ünneplő művész esetében azonban mentő körülmény, hogy a köztereken otthonra lelt munkák mellett nem a klasszikus értelemben vett kisplasztikákat alkot, hanem elsősorban olyan, nagyméretű kompozíciókat, amelyek mind a szabad, mind a tágasabb belső terekben otthonra lelhetnek, s így szinte felidézhető a közösségi rendeltetésű köztéri, monumentális munkák világa is. Így feltárulhat műveinek szemlélője előtt, hogy e szobrász munkássága – amelybe ezzel a tárlattal a korai, múlt század hetvenes éveitől alkotott, és a közelmúltban készült alkotások felsorakoztatása révén kaphatunk bepillantást – összetett, sokrétű, a szobrászat minden területét és ágazatát, számos hagyományos és új műformáját és műfaját, és csaknem minden anyagmegmunkálás-módját és technikáját átfogó művészeti jelenség. Palotás József művészetében azonos súllyal jelennek meg az ún. kisszobrok, a kiállítási plasztikák, valamint az installációk, a térberendezések, valamint az érmek és plakettek sorozatai is. Ugyanígy széles spektrumot felölelő a Palotás-szobrok anyagmegmunkálás- és technikaalkalmazás-világa: művei azt tanúsítják, hogy a szobrászat két meghatározó, klasszikus metódusát, az elvétellel és a hozzáadással, vagyis a faragással és a mintázással való alakítás módszerét egyként alkalmazza. Farag fát és követ, valamint márványt – faszobrászi tehetségét már rendkívül korán, az 1974-ben megalkotott, mesteri kivitelű, álló, életnagyságú, itt is bemutatott, az évtizedek során egyik ujját vesztő, festett fa Gulácsy Lajos-portréval igazolta –, és formába, mintába önt vasat és hol homokformázással, hol viaszveszejtéssel bronzot, de megmunkál, felhasznál ritkábban alkalmazott alapanyagokat is, mint krómacélt, üveget, betont, poliésztert, s nemegyszer – mint például éremművészetében – szobrászattól idegen anyagokat is alkotásába ötvöz. És mindezeken túl megállapítható: Palotás József esetenként a szobrászattal közelebbi vagy távolabbi kapcsolatban lévő alkotóterületeken – mint például a bútortervezésben –, vagy a szobrászattól független, más, alkalmazott és autonóm művészeti ágazatokban is aktívan tevékenykedik.
Az 1947-ben született Palotás József a pécsi Művészeti Gimnáziumban végzett stúdiumokat követően a budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskolán a legendák-övezte kitűnő mester, Somogyi József tanítványa volt. Amikor 1972-ben kilépett a főiskola kapuján az ún. keleti blokk szocialista országai közé beágyazódott Magyarország rideg, illúziókra alapozott valósága vette körül, s a „legvidámabb barakk" mintegy húszéves (diadalmenetnek álcázott) történelmi-társadalmi mélyrepülésének közepette kellett megalapoznia munkásságát. Kissé megnehezítette helyzetét és működését, hogy minderre Budapest nyüzsgő művészeti életének színterétől távol, vidéki városokban, Pécsen és Dunaújvárosban – e két, tradícióiban, karakterében, jellegében, arculatában egymással oly élesen ellentétes településen – kellett vállalkoznia: a kezdet pécsi éveit követően az 1976 és 2002 közötti dunaújvárosi alkotóperiódust aztán az ezredfordulót követően ismét egy dél-dunántúli szakasz követte, illetve követi napjainkban is.
Bár a pályakezdő alkotóperiódus, egyben az életmű egyik legfontosabb műve egy tárgy-szobor, az 1986-ban készült öntöttvas Hedonista asztal – ez a szürrealista stílusjegyeket hordozó, egy használati tárgyat és erotikus érzékiséggel megformált testformákat talányosan és leleményesen ötvöző különös alkotás –, a Palotás-munkásságot a figuratív plasztikák, pontosabban az emberalakokat megjelenítő, emberalakokra emlékeztető kompozíciók karakterizálják, avatják jellegzetesen egyéni szemléletűvé. Az oeuvre ezernyi szállal kapcsolódik a görög szobrászat által megteremtett, évezredek óta épülő plasztikai hagyományhoz: a szilárd anyagban megtestesített, tömeget alkotó formarendbe foglalt, térbe állított, a teret szervező, mondandóval telített tárgyalakítás művészi gyakorlatához, amelyet a művészeti ágazat XX–XXI. századi története során fellépő, radikális szemléletű mesterek új koncepciókkal, új anyagokkal és technikákkal, új médiumok bekapcsolásával alaposan megrengettek és megújítottak. Palotás József a szelíd, a fontolva haladó újítók, a tradíciókat megtartó modern szellemű kísérletezők csapatához csatlakozott, amikor a figura-, az emberalak-megjelenítésnek, illetve a tárgyformálásnak ezt az útját választotta. Nem csupán a természetelvű, realista megformálás szorult hol háttérbe, vagy került új szemlélettel vezérelten előtérbe munkásságában, hanem az átírt, a stilizáció különböző fokai által deformált, valamint a torzított, az eredeti emberalakot csak mintegy kiindulási formaként kezelő és új minőségként felmutató formarendbe foglalt, az absztrakcióval feleselgető motívumvilág vált központi jelentőségű szobrászati problematikájává. Műveinek tematikai vonatkozásaiban, tartalmi vonzataiban, jelentésrétegeiben nem nehéz felfedezni a legendák ködébe vesző múltat megidéző alakokat és motívumokat: a művek felszíni rétegei alatt, a szimbolikus vagy jelképes alakok által kreált különös plasztikai atmoszférában csaknem mindig ott munkálnak a mitológiai, történelmi és világirodalmi hivatkozások és utalások, a keleti filozófiák tételei és a múlt tétegeit feltárni vágyó pszichológiai kalandozások személyesen átélt élményanyagának sűrített tanulságai.
Az egyetemes, és a magyar művészetben is megszokott jelenség, amikor a festőművészek a szobrászat felé fordulnak: hosszan sorolhatnánk azoknak a művészeknek a nevét és munkásságát, akik életművében az eredendően festészeti alkotótevékenységet követően, vagy azzal bárhuzamosan bontakozott ki a szobrászati gyakorlat. Az „egykori" szobrászok között, vagy a szobrászat alkotóterületét elhagyó alkotók körében azonban már kevesebb festőművészre bukkanhatunk, ritka, hogy valaki a terek, a tömegek, az anyagok világából a sík illuzionizmusai, szűkebb kifejezési lehetőségei felé fordul. Ezt a radikális váltást regisztrálhatjuk Palotás József pályáján, aki 2015 körül intenzív festészeti munkálatokba kezdett, és napjainkig egy főként olajjal és akrillal rögzített munkákból álló nagyobb táblakép-sorozatot készített. Művei – akár szobrászatában – leginkább mitológiai motívumokat megidéző alkotások, amelyeken Francois Rabelais Gargantua és Pantagruel című, öt könyvből álló gigantikus reneszánsz regényének brutális, hedonista alakjai tünedeznek fel, vagy képei tájakat, természeti jelenségeket idéznek: felhőket, forrásokat, vízeséseket, fákat, gyümölcsöket. Az élénk, tompítatlan kolorit mellett e munkák sajátja a hangsúlyos, nagy, széles ecsetvonásokkal alkalmazott motívumhasználat: a jelenetek és a jelenségek mintha kinagyított, a szemlélőhöz egész közel hozott valóságmetszetek vagy látomások lennének. E munkák körében – fénytörésében – újabb atmoszferikus hatókörökkel gazdagodik Palotás József szobrászati munkásságának termése is, egyúttal e művek újabb perspektívákat nyitnak a hetvenedik életévet követő periódusában a művész alkotói világának újabb kitágítása, kiterjesztése előtt.
A több mint négy évtizedet felölelő szobrászati és a festészeti műteremtés, az autonóm és az alkalmazott munkák megvalósítása, a kísérletező-kutató szellemiség mellett mérlegre helyezve Palotás József művészetpedagógiai tevékenységét is, valamint korántsem elhanyagolható tényezőként értékelve, hogy e művész egyben verseket publikáló költő is – költeményei a Pannon Tükör című folyóiratban olvashattuk – joggal élhetünk a gyanúperrel: egy reneszánsz vértezettségű, reneszánsz szellemiségű alkotó életművével állunk szemben. Olyan nagyszabású életművel, amelynek eredendő indíttatása a kor jelenségeit hitelesen megörökítő művészi szándék és a kor által felvetett dilemmákra adandó, megkísérelt válaszok megfogalmazásának kényszere, s amelynek oly izgalmas és leleményes művészi tanulságait e kiállítás révén összegezhetjük.

Wehner Tibor
 

Tárlatvezetés: 2018. január 9. 17.00 Jelentkezés itt.
2017年11月20日  |  kiállítás vigadó galéria