-A kitüntetés indoklása szerint Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályája, a moldvai csángó kultúra páratlan dalkincsének megőrzését és autentikus megszólaltatását szolgáló előadóművészete, valamint a tradicionális témák iránt különösen fogékony keramikusművészi munkája elismeréseként vehette át a Kossuth-díjat. Ezek mind nagyon messze lehettek időben, vágyban akkor, amikor a művészi pályára lépett.

-Amikor az ember művészpályára lép, nem is gondol arra, hogy egyszer majd díjat kaphat. Akkor az érdekli, hogy amit üzennie kell a világnak, az beteljesüljön. Elsősorban erre vágytam én is: mit tudok, mit kell átadjak abból, amiben felnőttem? Úgy gondolom, az az igazi üzenet, amit az életből látunk, s nem szükséges beszélni róla. És az a jó, ha úgy adjuk át, hogy nem beszélünk róla, hanem „beültetjük" az életbe. A tetteinkkel tudjuk elérni, hogy ezek az üzenetek hassanak, oda jussanak el, ahová kell. Nagyanyám azt mondta: nem szabad mindent megmagyarázni, mert elveszíti az erejét. Még most is csodálom azokat az embereket, akik mellett felnőttem, mert hatalmas tudásuk és hitük volt. Tőlük tanultam meg, hogy ha rájövök, mi az én feladatom, az nem elég. Azt is nagyon fontos tudni, hogyan lehet a mélységekből felszállni a magasságokba. Bármit teszünk, így van ez. Remélem, hogy egy kicsi szépet meg tudtam fogni abból a csodából, amit megéltem, és mindezt meg tudom mutatni a jelennek…


 

-Miből fakad annak a közösségnek az eredetisége, ősisége? 

- Középkori világban nőttem fel, amely érezte az egész mindenséget. Egy napban ott volt minden, ami természetes és fontos: Mária-harangszóval indult, reggeli imával folytatódott, amihez napkelet felé kellett fordulni. Napközben zajlott a profán része az életnek, és este újból Mária-harangszóval záródott. Mintha két dimenzió között táncoltak volna… Több évezredes hagyományra épült az ünnepek és hétköznapok rendje, ami belészállott a génekbe. Így tudott megmaradni. Több évezredesek lehetnek azok a népdalok és balladák, amiket megtanultam, énekeltem – csodáltam, hogy általuk az ember azonosulhat a természettel. Összekötötték így a saját életüket a fáéval, a levelekével, az idő haladásával, a nappal, a holddal, a madarakkal. Megmutatták, hogyha ragaszkodunk a természethez, nemcsak Isten nem engedi el az ember kezét, hanem a természet sem engedi el azt. Erdélyi Zsuzsanna néni mondta egyszer, hogy akárhányszor gyűjtött, soha nem találkozott depressziós asszonnyal. Ezek a szokások, dalok nem engedték „ki" az embert a természet, a rend világából. Mint Jánó Ilona néni szentleányt Lészpedről, aki Csíksomlyón egy egyházi konferencián kellett beszéljen. Nagyon kíváncsi voltam, mit fog mondani. Jött egy köteg perjével a kezében, ami egy tíz-húsz centiként gyökeret eresztő növény, szinte lehetetlen kiirtani. Így kezdte a beszédét: „Az éjjel megmutitódzott nekem Jézus, és azt mondta, hogy ilyen legyen a hitetek"– s mutatta a köteget. Ezt nem lehet elfelejteni.
 

-Hogyan indult a magyarországi pályája? Ki volt az, aki felfigyelt a tehetségére, a művészetére? 

-Mi ott Moldvában nagyon sok mindenhez nem jutottunk hozzá. Zárt magyar közösségben éltünk, otthon a nyelvújítás előtti nyelvet beszéltük. Nem is tudtunk írni-olvasni magyarul, az iskolában románul kellett tanulni. Persze, az órákon, a szünetben magyarul suttogtunk – sokszor meg is szidtak bennünket, hogy ne beszéljük azt a „madárnyelvet". Már az általános iskolai éveimben kiderült, hogy szépen tudok dalolni, rajzolni, ezért az iskolai ünnepségeken mindig én énekeltem – románul. A templomban románul miséztek, de latin nyelvű gregoriánokat énekeltünk. Így a magyar, a román és a latin összemosódtak bennem, egyik nyelvet se tudtam jól. De el kell mondanom, hogy annak a közösségnek, amiben felnőttem, minimum a harminc százaléka tudott úgy énekelni, mint én. Fényes lelkek és hangok jöttek ott erre a világra és alázattal visszamentek, mert nem volt lehetőségük, hogy érvényesüljenek. Az volt a feladatuk, hogy azt a közösséget emeljék, ahová születtek. Nekem szerencsém volt, hogy 1990-ben egy csángó küldöttséggel eljöhettem Domokos Pál Péter bácsi (Széchenyi-díjas magyar tanár, történész, néprajzkutató, a csángók történetének, kultúrájának kutatója) születésnapjára, Magyarországra. Ott sokan látták a rajzaim, és felfigyeltek rám, majd meghívtak Magyarországra tanulni. Harminchárom éves voltam ekkor. Itt maradtam. 
 

-Énekesként, grafikusként, keramikusként kimagasló életművet hozott létre egy erős szándékból: mindazt, amit a csángó közösségben megélt, példaként a világ elé kívánta tárni. 

-A szép oldalát láttam ennek a világnak - ezt hirdetem, képviselem az alkotásaimmal, a koncertjeimmel. Sok tennivalóm van. Az Iparművészeti Főiskolán Vámosi Ferenc, akkori művészettörténet-tanárom mondta egyszer: azt, amit a XX. század művészete művelt, soha nem lehet lemosni. Ez nagyon igaz. Főleg ekkor gondolta azt a művészet, hogy csak egy a dolga: keresni önmagát. És aztán hova jutott? Ha csak a művészetért kell, hogy az alkotás történjen, az nagyon kevés. Az nem Istentől való. Én úgy gondolom, azért szegényedtünk el, mert amikor csinálunk valamit, amikor teremtünk, nem bújunk össze a Jóistennel, nem olvadunk össze vele. A művészet ugyanis összeolvadás Istennel. Ha sikerül, akkor az szólni, hatni fog magától, arról már nem kell beszélni. De nem csak a művészethez, hanem mindenhez, amit teszünk, így kell hozzáállni, és akkor nem lesz bajban a világ. 


 

-Szólóénekesként, kiállító művészként évek óta járja a világot, így van tapasztalata arról, milyen a magyar kultúra fogadtatása, megítélése külföldön. 

-Nagyon sokszor érzem úgy, hogy a Jóisten legjobban a hangba lehelte bele magát. A zenében csodálatos erő van, mert egy bizonyos szinttől már olyan tökéletes lesz, hogy hatni tud akkor is, ha nem értjük a szöveget. Nagyon sokszor megtapasztaltam, milyen nagyhatalom a magyar kultúra, a magyar lélek, melyek együtt fejtik ki a hatásukat külföldön. 

Nagyon jó érzés volt Nantesban, a La Folle Journée komolyzenei fesztiválon mindenhol Kodály-, Bartók- és Liszt-óriásplakátokat látni. Tokióban, ugyanezen a fesztiválon történt meg, hogy a legnagyobb komolyzenei rendezvényt magyar népzenével, a Muzsikás együttessel tartott közös koncertünkkel nyitották meg. Csodálják a magyar kultúrát, a magyar népzenéről nem is beszélve. De annak örvendek a legjobban, ha mindez leszáll a színpadról és visszaszáll az életbe.

A népdal, a ballada, az archaikus imák meg kell maradjanak azon a helyen, ahonnan indultak: a mindennapokban. Ha nem akarjuk, hogy elszegényedjen még jobban ez a világ, akkor be kell látni, hogy a népdal az több egy színpadon előadott éneknél. Olyan, mint egy ima. Az életünknek nagyon fontos része kell legyen, olyan fontosnak, mint a levegővétel.

 

 

Szöveg: Varga Márta
Fotók: Pannon RTV