Az együttes hazánk egyik vezető kortárs tánctársulata, amely világszerte elismerést, hírnevet szerzett. A rájuk jellemző, egyedi táncstílust Juronics Tamás Kossuth-díjas táncművész, koreográfus, az MMA rendes tagja, az eredményes művészetmenedzsmenti munkát művésztársa, Echéry-Pataki András irányítja.

Sikereik hátterében kettejük összehangolt tevékenységén kívül az a műhelymunka áll, amelynek köszönhetően a táncosok is részt vesznek az alkotói folyamatban. Az előadás kapcsán ennek „mikéntjébe" kértünk betekintést Juronics Tamástól, aki tagja az MMA Színházművészeti Tagozatának és a Szegedi Regionális Munkacsoportnak egyaránt. 

 

Nagyot mertek álmodni harminckét évvel ezelőtt vezetőtársával, Echéry-Pataki Andrással, amikor létrehozták a Szegedi Kortárs Balettet. Honnan jött a bátorság, és mi volt az, ami életre hívott egy új műfajt teremtő tánctársulatot? 

A '90-es években, a rendszerváltás idején a művészet megújítása központi cél volt, ami egy új szemlélet meghonosodását ígérte a táncművészetben is, és lehetőséget adott a kortárs alkotók megjelenésére. Akkoriban Magyarországon az a szó, hogy balett, mindenki számára az orosz klasszikus balettet jelentette. A Győri Balettben Markó Iván a '80-as években már megjelent a színen és bebizonyította, hogy a klasszikus alapokról indulva másként is lehet balettet csinálni. András és én itt Szegeden akkor táncosként dolgoztunk a kiváló koreográfus, Imre Zoltán társulatában. Alig múltam 18 éves, amikor bekerültem a csapatba, de már akkor alkotni akartam. Erős belső indíttatást éreztem a koreografálásra: nem az volt számomra kérdés, hogy fogok-e, hanem az, hogy mikor. Három és fél évvel az ideérkezésem után ez a tevékenység el is kezdődött, majd Stúdióbalett néven csináltunk egy kis műhelyt a társulaton belül. Az ott létrehozott produkciókat elkezdtük Andrással „forgalmazni" - persze amennyire ezt akkor, 1993-ban lehetett. Rövid idő múlva már azon szervezkedtünk, hol legyen a saját társulatunk. Közben Szegeden nagyot változott a helyzet: Imre Zoltán az akkori színházvezetéssel már nem tudott együttműködni. Itt volt a mindkettőnk által jól ismert társulat, az infrastruktúra, szakmai irányítás nélkül. Úgy gondoltuk, hogy kihasználjuk a lehetőséget, mert kötődünk a városhoz. A fiatalságunk elegendő bátorságot adott nekünk ahhoz, hogy cselekedjünk. 

A Szegedi Kortárs Balett indulását az határozta meg, hogy egy erős arculattal rendelkező társulatot hozzunk létre. Az a misszió izgatott bennünket, hogy megváltoztassuk az emberek fejében azt, ami a balett szóhoz kapcsolódik, mert az nem csak a „tütük", a spicccipők és a klasszikus történetek világa. Ez egyik oldalról – hogy dicsérjem – egy fantasztikus akadémikus műfaj, ami gyönyörű és nagyon komoly tudást igényel. A néző oldaláról viszont sokszor kritika érte, hiszen az átlagember ezt a fajta közlési eszköztárat idegennek, távolinak, manírosnak, túl merevnek érezte. 

 

A baletthez, mint műfajhoz kötődő sztereotípián túl számos más általános vélekedéssel sikerült a Szegedi Kortárs Balettnek leszámolnia. Itt van mindjárt a művészeti élet fővárosközpontúsága, az, hogy vidéken nehéz olyan szakmai műhelyt kialakítani, olyan művészeti produktumot felmutatni, ami nemcsak a szűkebb környezetben sikeres, hanem országos, vagy akár nemzetközi hírűvé tud válni. Önöknek ez is sikerült. 

A vidéki sztereotípiát általában kikérem magamnak. A „vidéki" az nem minőségi, hanem lokális jelző, semmi más. A vidék kontra Budapest reláció például a tánc esetében teljesen másként működik. Magyarországon a jelentős szakmai táncműhelyek tradicionálisan vidéken - Pécsett, Győrött és Szegeden - alakultak ki. Budapesten nem voltak, és a mai napig is kevés ilyen van. A fővárosnak az a zsongása, ami a táncosokat egyik produkcióból a másikba viszi, nem hozza létre annak a zárt műhelymunkának a lehetőségét, amit vidéken meg lehet teremteni. Itt a táncművész – aki lehet akár külföldi is – helyben dolgozik. Nem fog haknikban fellépni, mert az nincs, helyette arra a munkára koncentrál, ami a balett-teremben van. A Nemzeti Táncszínház, mint összefogó intézmény kiváló lehetőséget biztosít arra, hogy a legjelentősebb vidéki társulatok, előadások rendszeresen megjelenjenek a fővárosi közönség előtt. Mivel nagyon aktívak voltunk mindig is abban, hogy megmutassuk magunkat, és így elég népes közönségbázissal rendelkezünk most már Budapesten is. Van a munkánknak egy harmadik lába is: a külföldi szereplések menedzselése, ami óriási energiát igényel. Eleve olyan produkciókat igyekszünk létrehozni, amelyek üzenete egyetemes és a külföldi közönséghez is tud szólni. A nemzetközi turnék, a nézői visszajelzések és a visszahívások azt igazolják, hogy ez is működik.

 

Miben rejlik a Szegedi Kortárs Balett népszerűsége, nemzetközi berkekben is előkelő szakmai rangja? 

Amit nagyon erős jellemzőnek tartok, az a táncosaink érzékenysége, a mozgásukban megmutatkozó őszinte és mélyről jövő emberi kisugárzás. Az a profizmus, ami a klasszikus balett kapcsán távol tarthatja a nézőt – vagy csak rácsodálkozik a minőségre – az itt behúz, azonosságot teremt, a közönség a sajátjának érzi. A táncukkal szóban nem elmondhatót, verbálisan nem megfogalmazhatót fejeznek ki. Olyan, mintha beszélnének, mint amikor egy verset nem szavalva, hanem közvetlen emberi hangon mond el valaki. Szerintem Magyarországon egyedülálló, és külföldön is ritkaságszám, amit át tudnak adni, ahogyan a testükkel meg tudják fogalmazni a lényeget.

 

Erre speciális képzés útján készíti fel a táncosokat? 

Mint egy igazi professzionális táncegyüttesnél, mi is minden nap gyakorlatokkal indítunk. A nap egy közös másfél órás tréninggel kezdődik, ami bemelegíti a testet, és egyben fel is készíti arra a stílusra, amit csinálunk. Klasszikus balett elemeket is használunk – ezért sokat és rendszeresen gyakoroljuk ezeket –, illetve a saját technikai megoldásaink tréningjét tanítjuk. Összességben napi nyolc órát vannak bent a táncosok, mint egy munkahelyen. Nagyon kemény és megterhelő munkát jelent ez. 

 

A legutóbbi bemutató, a Jelenetek a házasságról című darab stáblistájában úgy szerepel, hogy a koreográfia Juronics Tamás, Czár Gergely és a társulat tagjainak munkája. Az előadás tehát közös alkotómunka eredménye.

Igen, most már évek óta így dolgozunk. Egyrészt azért, mert nagyon magas szintre fejlődött a társulat tagjaiban az improvizáció készsége, másrészt azért, mert idősödő alkotóként bizonyos fizikai korlátok miatt már nem tudok úgy mozdulni ahogy ők, de stilárisan irányítom a munkát. A Lear című előadásunknál, ahol nagyon konkrét szerepek megjelenítéséről volt szó, ez remekül működött. Előbb elemeztük a figurákat karakterjegyek szempontjából: milyen viszonyrendszerük van egymással, milyen szándékok működtetik őket. Teljesen konkrét instrukciókkal láttam el a táncosokat, a jeleneteket pedig még inkább kidolgoztuk. Nem csupán tartalmi, hanem formai szempontból is elmondtam, hogy ezt az állapotot miként kívánom kifejezni, milyen dinamikával, ritmikával és tempóval képzelem el. Ezeket maguk kezdték el megalkotni, a számos érkezett instrukciót saját testükre vetítették. Ezáltal nem idegen mozdulatokat kellett megtanulniuk, hanem a saját mozdulataikat fogalmazták bele a koreográfiába. A Jelenetek a házasságról részben Gergely mozdulatvilágát tükrözik, ami a duettekben mutatkozik meg leginkább. Magam is koreografáltam szólókat, meg duetteket is, de a darabban nagyon erősen jelen van az, ahogy a táncosok alkotóként a saját színpadi mozdulataikat alakítják. 

 

A témaválasztás, annak az eldöntése, hogy milyen alapanyaghoz nyúl, Önön múlik. Milyen szempontok szerint határozza meg, hogy az adott évadban mi kerül színpadra? 

Vannak témák, amik szerintem fontosak, amikről beszélni szeretnék. A családi konfliktusok témája például régóta érdekelt.  De van természetesen egy műsorpolitikai része is a választásnak: a zenei téma, vagy a cím is szempont, mert például egy Diótörő mindig vonzza a nézőket. Tudjuk, hogy van eladhatósági faktor, ami meghatározza a terveinket. Évek óta együtt dolgozunk ezen belga menedzserünkkel, aki a forgalmazási szempontokat megfogalmazza. A Fekete hattyú című előadásunk az ő ötletéből indult ki. Felvetette, hogy csináljak Hattyúk tavát. Érdekes témának hangzott, de világos volt, hogy olyan előadást kell alkotni Csajkovszkij zenéjére, ami a sajátunk, amit mi kívánunk mondani a világról. A következő bemutatónk, az Amadeus is ilyen lesz. A menedzserünk úgy érzi, hogy egy Mozartról szóló mű jól forgalmazható lenne. A cím önmagában érdekes, mert benne van a szerelem – ama – és az Isten – deus – szó. Az alcíme a Rekviem a szerelemért lesz, ami utal arra, hogy Mozart szerelmi életét, nőügyeit járja körbe az előadás, az elmúlás, a visszaemlékezés hangulatában. A zeneszerző életével összefonódó zenei motívumok és nőalakok fognak megjelenni benne. Izgalmas szálakat lehet felfedni és megmutatni majd ezen a témán keresztül is. 

 

Az látható, hogy az európai kultúrkörben nagyot „menetel" a Szegedi Kortárs Balett. Most egy olyan országban fognak fellépni, aminek a kultúrája teljesen más. Hogyan készülnek Dél-Koreába, ahová június elején utazik majd a társulat? 

A Busan-i 21. Nemzetközi Táncfesztivál díszvendégeként kaptunk meghívást, a rendezvény nyitóeseménye a Carmina Burana előadásunk lesz. A koreai kultúrában egyébként nagyon jelentős szerepe van a táncnak. Nem csak a tradicionális tánccal, hanem a kortástáncokkal is hangsúlyosan foglalkoznak, emellett rajonganak az európai klasszikus kultúráért. Izgalmas piacként tekintünk erre a területre – az a szándékunk, hogy e fellépés jó „belépő" legyen és sikerüljön olyan kapcsolatokat kiépíteni, amelyek lehetőséget teremtenek arra, hogy a régió más országaiban is szerepeljünk.
 

Ha valami csoda folytán több mint harminc évvel ezelőtt látta volna ezt a sikerszériát, az igényt, ami most megmutatkozik nemzetközi és hazai szinten a társulat iránt, akkor rábólintott volna, hogy valami ilyesmit kellene elérni?

Kettős érzés van bennem. Részben elégedetlen vagyok – elsősorban azért, mert ha ugyanilyen sikerességgel és energia befektetéssel csinálnék egy vállalkozást, akkor az bővülne, gazdagodna. Nálunk ez nem tud megtörténni, és egy kicsit néha el vagyok keseredve, hogy nem tudunk fejlődni. Nem tud több táncosunk lenni, nem tudunk jó fizetéseket adni. Szakmailag megtesszük a maximumot, ebből a szempontból mindig érdekesek vagyunk, nívón maradunk – hisz kiváló táncosaink vannak – de nyilvánvaló, hogyha több pénzünk lenne, kényelmesebben alakulhatna minden. Egyszerre van bennem boldogság, és egy kis szomorúság is, hogy miért nem nő az, amit az ember jól csinál? Miért nem lehet ilyen módon is honorálni az elvégzett munkát, nemcsak a közönség tapsával? Amikor indultunk, nem tudtuk még, hogy mi lesz. Akkor még gondolkodtam nemzetközi perspektívában is: fiatalon tartottam kurzusokat Olaszországban, Amsterdamban. Hamar rájöttem, hogy nem vagyok "külföldi" ember, elég röghöz kötött az alkatom. Bárhol voltam külföldön, három hét után haza akartam jönni. Bármennyire is szidja néha az ember a saját „magyar valóságát", akkor is úgy érzem, hogy ez az enyém, és ennek számára van mondanivalóm, még ha egyetemes, és máshol is megértik. Akkor is ez a terep az enyém, és én ezt szeretem. 

A szegediség is egy biztos bástya számomra. Miközben a nemzetközi és országos ismertség is megadatott, jó tudni, hogyha hazajövök, és bárhol megjelenek a városban, törzsvendég vagyok. Bárkit felhívhatok, ismerősként szól vissza. Nekem ez rengeteget ad – nem szívesen cserélném el azt, hogy egy biztonságot adó hálóban, baráti közösségben létezhetek, szegediként. 

 

Szöveg: Varga Márta
Fotó: Tarnavölgyi Zoltán