„A magyarországi szerves építészet egyfajta mozgalomként indult, nem pusztán stílusirányzatot jelölt, de egy átfogó gondolkodási modellt is jelentett" – kezdi a beszélgetést az Ybl- és Pro Architectura díjjal kitüntetett építész.

„Az organikus avagy szerves építészetben alapvető a harmónia, legyen szó az épület méretéről, az arányokról, a felhasznált anyagokról. Számomra ugyanakkor az organikusság nem pusztán építészeti irányzat, mint inkább életszemlélet. Azt szoktam mondani, fontos, hogy annyira belesimuljon a környezetébe az épület, mintha mindig is ott lett volna, az idők kezdetétől" - meséli Sáros László György, aki Makovecz Imrétől, a magyar organikus építészet megteremtőjétől tanulta a szakma alapjait. A Makovecz-szellemiséget máig őrzi, de egyedi látásmódja, formanyelvének jellegzetessége unikálissá teszi építészetét. Életművében a historizáló elemek olykor posztmodern gesztusokkal találkoznak, ezáltal nyer sajátos értelmet munkáiban a régi és az új, a modern és a tradicionális.


 

Pályafutásának kezdetéről beszélgetve így fogalmazott: „Makovecz Imrétől nem pusztán a szakma alapjait lehetett elsajátítani, emberileg is példakép volt. Morális tartást, viselkedési mintát is kaptak tőle a tanítványok" – mondja eltöprengve, hozzátéve, hogy az utóbbi generációknak már nemigen vannak mestereik, míg nekik még voltak.
Felidézte azt a szinte katartikus pillanatot is, amikor egyetemistaként a Magyar Építőművészet folyóirat egyik lapszámában először találkozott Makovecz két munkájával. „Azt hittem, a kanál kiesik a kezemből – meséli nevetve – olyan elementáris hatással volt rám, amit látok." Elárulta, mi volt a képen: a szekszárdi Sió Csárda 1964-ből, valamint a velencei Cápa Vendéglő 1962-ből, a mester korai munkáinak két ikonikus darabja.

A tehetség öröklődése kapcsán arról is kérdeztem az építészt, hogyan érzi, mennyire jelölte ki hivatásának nyomvonalát a tény, hogy művészcsaládból származik. „Édesapám festőművész volt, a bátyám pedig grafikusművész - úgy gondoltam, bőven elég ennyi képzőművész a családban. És akkor még nem is sejthettem, hogy Tenkács Tibor festőművész lesz az apósom. Ráadásul volt annyi önkritikám, hogy láttam, hogy a bátyámat — Sáros András Miklóst — sosem fogom utolérni rajzban.  Ugyanis ez nála nem szerzett tudás volt, hanem veleszületett talentum. Voltaképpen ezek a szempontok tereltek az építészet felé, ami kreatív emberi és művészi megoldások tárháza, csak némi műszaki töltöttséggel kiegészülve. A szakma elsajátítása közben persze meg kellett tanulnom rajzolni, ebben édesapám motivált, aki szívügyének tartotta, hogy az ábrázoló geometriát betéve tudjam."

Az ismert és elismert építészt a szakmájában polihisztorként emlegetik, de nem pusztán hivatásában alkot maradandót; Sáros László György sokműfajú művész, aki fotográfusként is sajátos univerzumot teremt, s mindezen túl prózai írásai is figyelemre méltóak. A világ ábrázolása, a képalkotás igénye voltaképpen mindhárom művészeti ág alapélménye, az ő tevékenysége  alighanem jó példa arra, hogy egy építmény elgondolása, egy fotográfia megkomponálása, és egy szépirodalmi szöveg felépítése ugyanazon tőről fakad. 

A kitüntetett építész határozottan állítja, hogy a fényképezés szerves része az építészetnek, miként fogalmaz: „Fotózás nélkül az építészet ma már elképzelhetetlen. A világról való ismereteink töredékesek, a fotók ezért nemcsak művészeti, de dokumentatív értékük miatt is alapvető fontosságúak a mi hivatásunkban" — mondja átéléssel. Sáros László érdemeiről szólva meg kell említeni, hogy Makovecz korai épületeit végigfotózva ezen dokumentumokkal közvetlen is hozzájárult életművének teljesebb megismeréséhez.

Beszélgetésünk végén azt kérdeztem, van-e olyan munkája, amely valamiért kiemelkedik a többi közül, ami különösen meghatározó. Sáros László György erre így válaszolt „Azt hiszem, nem lesz egyedi a válaszom. Azt tudom mondani, hogy mindig éppen a legutolsó az, ami a legkedvesebb."



Szöveg: Filip-Kégl Ildikó

Fotó: Nyirő Simon/MMA (portrék); Sáros László György (épületek)