Event - Left portrait image
Helyszín: Józsefvárosi Galéria és Rendezvényközpont
1085 Budapest, József krt. 70.

Meghívó...


Nagyobb térképre váltás
Event large image

Emlékezés Supka Magdolnára

A Józsefvárosi Galéria Hommage a' Manna címmel nyitotta meg kiállítását dr. Supka Magdolna Széchenyi-díjas művészettörténész emlékére. Az eseményt a Magyar Festészet Napja alkalmából rendezték meg. A megnyitón Kernács Gabriella művészettörténész mondott beszédet.
Hommage a' Manna
Vincze Ottó képzőművész, a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió tagja 2010-ben kiállított egy installációt, benne víztükör mélyén egy felirat: 
Művészetről beszélni annyi, mint víz alatt énekelni.Van ebben igazság, mégis, sokan újra meg újra megpróbáljuk. Megkíséreljük a lehetetlent. Fönnmaradt egy anekdota Nurmiról, a finnek egykori csodafutójáról, aki híres volt arról, hogy rettenetes grimaszokat vágott futás közben. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért, azt mondta: Mert mindig gyorsabban akartam futni, de sose sikerült."
 
Nagy a varázsa a lehetetlennek. Pilinszky János így kezdi Alkohol című versét: Előhívom a lehetetlent. És mi mást tesznek a művészek? Képeikben, szobraikban újra meg újra előhívják a lehetetlent. Megteremtik a sosem-voltat. És még közöttük is nem kevesen újra meg újra megpróbálnak beszélni róla.

Supka Manna csodálatosan énekelt a víz alatt. És akinek volt füle a hallásra, meg is értette. Ő pedig azok közül való volt, akiknek volt szemük a látásra. Szerb Antal írja William Blake angol költő, festő verséről: Tigris, tigris, éjszakánk erdejében sárga láng…" (Szabó Lőrinc ford.), hogy a szenvedély tökéletesebb megfogalmazását nem ismeri. Manna szenvedélyből volt művészettörténész. Lángolt, égett, lobogott a jó művek előtt, megragadta az ember karját: „Te… látod ezt? Hát ez valami félelmetes!" A szenvedélyből művészettörténész típusa – attól félek – kihalóban van, Manna talán az utolsó mohikánok egyike volt. Ugyanaz a szenvedély fűtötte, mint a művészeket.
A SZÉPET, amelynek az utolsó töltényig, utolsó leheletig kitartó katonája volt, is szenvedélyesen értelmezte. Valahogy úgy, mint Rilke egyik Duinói elégiájában, ezt a versciklust Manna Féja Gézához, a népi írók körébe tartozó íróhoz, irodalomtörténészhez, első férjéhez írt leveleiben többször említi. Az Első elégia Nemes nagy Ágnes fordításában így kezdődik:
 
mert hisz a Szép nem más,
mint az iszonyú kezdete, mit még elviselünk, 
s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül,
hogy összetiporjon. Iszonyú minden angyal."
 
Nem véletlen Manna egész életén át lángoló csodálata Aba Novák Vilmos „iszonyú angyalai", hatalmas erejű alakjai, sötétből kiragyogó égő pirosai iránt, s halála pillanatáig tartó harca, hogy a méltatlan rágalmakat, az erőszakos felejtés rétegeit lerobbantsa róla. Ezt is a művészettörténész feladatai közé sorolta. „Becsüljünk mindent értékén, ez az, amit akarok" – mondta Aba Novák Vilmosról készített filmünkben, amelyben továbbörökített egy csodálatos történetet. 
 
Helyszín: Párizs, 1937, a Világkiállítás magyar pavilonja. Magyarország Trianon óta először vesz részt világkiállításon, kitörés ez is a vesztesek karanténjából. Kicsomagolják, falra rakják Aba Novák Vilmos Magyar-francia történelmi kapcsolatok című óriás pannóit, amelyeken 28 méter hosszan, 8 méter magasan rohan a filmszerű vágásokkal szabdalt történelem, az 1456-os nándorfehérvári diadaltól, Anjou Nagy Lajos pécsi egyetemalapításán, Bercsényi francia huszárezredén, a Rákóczi-indulót megzenésítő Berlioz arcképén át az 1848-as forradalomig. Belép Pablo Picasso, a Világkiállítás elnöke, aki Guernica című képét állítja ki a francia pavilonban. Jelen van magyar részről Mihalik Sándor, a kiváló muzeológus. Manna: Mihalik Sanyi mesélte először azt, hogy Picasso föl-alá futkározott, amikor csomagolták ki az Aba Novák pannókat és „Ki ez a barbár zseni?!" – ezt kiabálta, és azt tudni kell, hogy náluk a barbár nem azt jelenti, mint nálunk, hogy romboló, hanem a primitívben lévő őserőt. És Aba Novák Grand Prix-t kapott a Világkiállításon, nagydíjat! Ahol Picasso volt az elnök!"
 
Manna egész arcát beragyogó mosollyal mondja mindezt, hajában fénylik az ezüst csík, ezüstfejű botjával kopog a padlón, legmélyebb hangját használja, remekül tudott vele bánni, hiszen színészetet is tanult, kisebb szerepeket is játszott. Nagy történetmesélő volt, fergeteges humorral, s ha a történet úgy kívánta, keresetlen szavakkal is élt, finoman szólva. „A hülyeség mindig kihoz a sodromból" – mondta. De róla még ekkor sem lehetett azt mondani, hogy nem válogatja meg a szavait, mindig megválogatta, gyönyörűen bánt a magyar nyelvvel. Nem hagyva ki az erőteljesebb ízeket sem.
 
1946 nyarán írta Féja Gézának: Ennek az én életemnek a szemébe akarok nézni." Manna egész életében a szemébe nézett mindennek. Szintén Féja Gézának írja:
Én végső fokon magyar vagyok, és úgy érzem, nem tudnék elszakadni innen pusztulásig menő honvágy nélkül. Nem is tudja az ember, mi köti annyira ide, de így van, talán a gyermekszereteten kívül ez a legerősebb érzés."
 
Manna leveleiből, levéltöredékeiből lánya, Bényi Eszter több gobelin-montázst szőtt. Talán ezek a sorok is bennük vannak. Ami a „legerősebb érzést" illeti, Manna mintha ebben is az utolsó mohikánok közé tartozott volna, ez sem igazán divatos manapság. Amint az a művészettörténészi magatartás sem, ahogy pl. Kállai Ernő az 1950-es években háttérbe szorított, elnémított Európai Iskola művészeit sorra látogatta műtermeikben, tartotta bennük a lelket. Mi mást csinált Manna is, amikor járta a műtermeket, figyelmével és szeretetével tartotta a lelket Kohán Györgyben, hatalmas, súlyos felületek nagy erejű festőjében, akinek – róla szóló könyvében – feljegyezte egy mondását:
Engem a düh tart életben! És munkában!
 
Talán Mannára is igaz volt ez. De benne legalább ekkora erővel dolgozott a szeretet. Különös tehetsége volt észrevenni, felfedezni a magyar képzőművészet különösségeit, varázslatok, csodák iránti érzékenységét. Otthon volt Szabó Vladimír régi városaiban, virágos kalapú, macskás hölgyek, vak muzsikusok, az ifjúság forrásába lépő ráncos, öreg testek között. Elsők között ismerte föl a miskei paraszt-próféta, Tóth Menyhért fehéren izzó fehér képeiben, falusi Madonnáiban, ősállataiban a zsenit, s tett meg mindent azért, hogy fény hulljon ezekre, ne vesszenek el nyomtalanul.

Elment a somoskőújfalui kertvégi pajtaműterembe, hogy lássa Földi Péter emberarcú madarait, töviskorona-karámba zárt kékszarvú, mitikus teheneit, sínekre roskadt embereit, állatait. Fölismerte a sötét, látomásos erőt Lóránt János Demeter furulyás pásztor-angyalaiban kék disznók, piros fejű birkák gyűrűjében, állatmaszkos, ördög-hóhér gyepmesterében. Könnyekig megrendítette Kárpáti Tamás képeinek mélyarany ragyogása, a belső fényekből alig testet öltő Krisztusok, a sötétből felfénylő Isten báránya-látomások. Tanúja voltam megrendülésének Gaál József fantasztikus bálványai, „álomban létező" lényei előtt. „T
e! Micsoda óriások ezek! Kicsi lesz az ember előttük. És hangjuk van, hallani őket, mint a Húsvét-szigeti szobrokat!" – mondta. Értette, szerette Kovács Péter feketén gomolygó, egymásba kulcsolódó, zuhanó gubanc-lényeit, átérezhette volna ő is az itt lévő „memento mori", koponya-kép kérdését: „Nem ismersz meg?"
 
Érzékeny, mindent látó szemmel figyelte a magyar grafika mestereit: Rékassy Csaba alázatos szerzetes-rajzolóját papírlapok tengerében, Almásy Aladár szürreális álomvilágának szárnyas lényeit, Szemethy Imre maszkos ember-állat-bogár lidérceit, Banga úr: Banga Ferenc nagyorrú, vidám, csodabogár-emberkéit. Megrendítették Kurucz István András feketearcú, vergődő bikái, a Bikácsi Daniela különös, világvégi parkjaiban, furcsa füvek közt lebegő üres vízmedencék, érzékeny volt a tudatalattinak arra világára, amelyből megszülettek Maracskó Gabriella ijesztő, színes-gubancos „mindenevő" figurái, Sulyok Gabriella titokzatos, fehér mesefái.
 
Fölismerte a zsenialitást Csíkszentmihályi Róbert groteszk-költői, ember-állat szoborlényeiben, bölcs vadkan-bácsijában, ködös-riadt őzike-asszonyában, ehhez a sorozathoz tartozik az itt lévő győztes-gőgös vízimadár. Láttam Mannát döbbenten állni Muzsnay Ákos ködös pasztelljei előtt, a mélyvörös, barna-szürke barlangfalak előtt lebegő kísértet-alakok előtt, fölismerve a bibliai utalást: „És kijöve a megholt, lábain és kezein kötelekkel megkötözve és az orcája kendővel vala beborítva." (J.n. 11.44) Ezek az alakok költöztek fehér márvány domborműbe itt.

És hallottam megrendült szavait Szabó Tamás félelmetes, kereszt nélkül lebegő sebesült Krisztusáról, a salgótarjáni sortűz-emlékműről. Elmondtam neki akkor egy történetet: filmet forgatunk a salgótarjáni sortűz-emlékműről, amikor odalép hozzánk egy idős ember és megkérdezi: „T
udják-e, mit mondtak a salgótarjániak a sortűzről? Hogy mi történt itt? Fasiszta bányászok, kenyérrel a hónuk alatt, megtámadták a téren békésen lövöldöző karhatalmistákat". Az öregember egyébként kamera előtt nem merte elmondani, 2000-ben, 10 évvel a rendszerváltozás után. Manna akkorát nevetett, hogy a kiállítóteremben, ahol voltunk, mindenki odakapta a fejét. Nagyon tudott nevetni. Aztán szigorúan megkérdezte: „Szóval nincs benne a filmben? Akkor kötelességed leírni, úgyis kevés az 56-os folklór". Szabó Tamás egyébként festményt hozott ide: ijesztő alak, kinyújtott fekete nyelvű, címe: Elnyújtott idő.
 
Manna itt van közöttünk. Szép, fiatal arca a bejáratnál, szép, öreg arca Csikai Márta érzékeny bronzérmén. Mannára az elhallgatás, a félelem, a „mi lesz, ha elmondom", a „hátha megégetem a számat" sose volt jellemző. Ha valakire, akkor rá illettek József Attila Ars poeticájának szavai:
Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt."
 
Manna sose fogta be pörös száját. Kő Pál – templomépítő Szent Istvánok, falu fölött repülő táltoslovak mestere – Születésnapra című, Mannának ajánlott kisbronzára a Mannának annyira kedves festő: Tóth Menyhért versének egy sorát írta: 
„Szádon a vaspántot
Szavad örök lángja átégette."
 
A kiállítást megnyitom.
 
                                                                     Kernács Gabriella
(Elhangzott a Józsefvárosi Galéria kiállításának megnyitóján, 2013. október 21-én.)
 
Ngày 24 tháng 10 năm 2013  |  emlékest kernács gabriella supka magdolna