– Mikor kezdődött a festészettel való kapcsolata? Volt-e olyan meghatározó élmény, amikor világossá vált, hogy Önnek ez az útja?
– Minden gyerek rajzol, fest, ez a játék része, segít abban, hogy jobban átéljék az elképzelt játékot, jelenetet. Megfigyeltem, hogy a kisfiúk, amikor indiánokat rajzolnak, kemény, kegyetlen arcot vágnak, a kislányok, amikor királykisasszonyokat rajzolnak, kedvesen mosolyognak hozzá. Mert átélik a rajzot, a játékot. A gyerekek egy idő után, többnyire abbahagyják ezt a játékot, a rajzolást, én viszont nem hagytam abba és a mai napig azt festem, amit szívesen elképzelek magamnak, amit szeretnék magam köré idézni.

– A művészetében gyakran fellelhető valamilyen formában az amerika témakör. Van valamiféle különleges kapcsolódása az államokkal? Mit jelent Önnek?
– Eszerint nincs más késztetésem a festésre, csak a beleélés gyönyörűsége, a rajongás. Nulla például a kritikai, vagy irónikus attittűd. Becsülöm azt, akinél van, nálam nincs. Amerika az egyik régi mániám. Nekem a témák szerint mániáim vannak, nem korszakaim. Egyrészt a korszak kifejezés kicsit fellengzős, másrészt a korszaknak van eleje és vége, az én mániáimnak nincs végük, mert időről-időre, újra előjönnek és idővel inkább bővülnek. Van park, női portré, autó, repülőgép, ciprusos táj, mozi mániám. A mozi mániával függ össze Amerika. Fiatalabb koromban imádtam minden amerikai filmet, de általában is a mozit, a filmek atmoszféráját. Festettem az amerikai filmek után sokat, férfiakat, nőket, utcákat, autókat és a végtelen horizontú tájat. Aztán '92-ben volt is lehetőségem egy ösztöndíjjal egy nagy utazást tenni körbe Amerikában. Ott mindenütt úgy éreztem, hogy minden pont olyan, mint a filmekben. Aztán sokáig festettem még felhőkarcolókat, nagy autókat és az országutakat a prérin. Azt mindig tudtam, hogy az autó mániámban van valami infantilis, és például a Clint Eastwood rajongásomban is. Az imént azt mondtam, hogy a mániáimnak nincs végük, de azt azért tapasztalom, hogy ma, hatvan fölött azért másképp látom a dolgokat –ebben a globális világban Amerikát is –, mint huszon- harmincévesen, a 80-as években.

– A képein gyakran teljesen hétköznapi motívumok jelennek meg valamiféle emelkedett, álomszerű hangulatban. A mindennapokban is hasonlóan „harmóniában" éli meg a racionalitást és az attól való elrugaszkodottság felülemelkedettség egyvelegét?
– Olyan jeleneteket, tájakat szeretek festeni, amik első látásra realisztikusak, de a következő pillanatban érezhető bennük valami idegenszerű fény, valami borzongató rejtély. Mondjuk, mint egy Hitchkock film táj jelenetében. Az ideális táj nekem a Nagyítás c. film parkja, ahol bár nappal van, de mégis az egész mozi fél, mert érezni lehet, hogy itt valami történt! Festés közben azt szoktam kérdezgetni magamtól, hogy vajon mi történt itten, vagy mi fog történni! Azt szeretem, ha egy kicsit kocog a fogam festés közben. Tehát nem egy nyugodt idillt akarok festeni, hanem inkább valamiféle izgalmat. Az életben, természetesen az idillre törekszem.

– Van-e esetleg szívének leginkább kedves műve, és ha igen, melyik és miért?
Nehéz kiválasztani, de mondjuk, az egyik ilyen „Az estély" 2000. (ezt el is küldöm) Ezt egy Columbo film után festettem. Egy kerti partin a sötét pázsitra egymásután gördülnek be a „limók", de közben lehet tudni, hogy a házban most történik a gyilkosság.

– Rengeteg díjjal, elismeréssel is rendelkezik. Egy ilyen gazdag életpályával, mi az, ami jelenleg inspirálja? Mik a jövőbeli tervei?
– Szeretnék szünet nélkül festeni. Egyszer régen a rádióban azt hallottam, hogy a festés terapetikus. Akkor még azt gondoltam, hogy ez milyen meredek. De már régóta úgy látom, hogy ez nagyon is igaz. Különleges örömérzés, ha egy kép sikerül. De festeni is nagy élvezet. Már régóta úgy látom, hogy festés közben a legjobb útbaigazítás, ha az élvezet irányába kormányozom a képet. Néha tízszer, hússzor is újrahúzok egy ecsetvonást, mert úgy érzem, hogy még nem volt elég finom érzés.