Bartók Anatóliában

Beszélgetés Sipos Jánossal, az MMA levelező tagjával

2019-ben jelent meg Bartók Béla Török népzene Kis-Ázsiában című könyve, a fenti címmel most kiadott munka ennek a műnek a folytatása. A szerző, Sipos János Szabolcsi Bence-díjas zenekutató, az MMA – a Művészetelméleti Tagozatban – tevékenykedő akadémikusa, az MTA Zenetudományi Intézet tudományos főmunkatársa, az Ankara Egyetem díszdoktora. Évtizedek óta gyűjti a török népek zenéjét. A két publikáció együtt alkot teljességet Bartók törökországi útjával kapcsolatban. Az MMA Kiadónál nemrégiben kiadott műről Sipos Jánost kérdeztük.
– Ön mikor és miért kezdte el a törökországi népzenei gyűjtéseit?
– A magyar őstörténet nyelvi és zenei szempontból sajátos kettősséget mutat: a nyelv a finnugor nyelvcsaládba tartozik, míg a népzene legfontosabb, honfoglalás előtti rétegei törökségi népekhez kapcsolódik. Ez a jelenség korán felkeltette népzenekutatóink figyelmét, és komoly összehasonlító munka indult meg. Kodály Zoltán elsősorban cseremisz és csuvas párhuzamokat mutatott be, Bartók Béla egy kisebb anyagból vont le máig érvényes következtetéseket Anatólia népzenéjéről, Vargyas Lajos a Volga–Káma-vidék népzenéjének nagy ívű történeti áttekintését végezte el, Szabolcsi Bence hatalmas mennyiségű dallam áttekintése után még szélesebb nemzetközi zenei összefüggéseket mutatott ki. Dobszay László és Szendrei Janka pedig újszerű szemlélettel kezelve a magyar népzenei anyagot, többek között a sirató és a pszalmodizáló stílus nemzetközi áttekintését végezték.
Mindenesetre a népzene területén nincs finnugor-török háború, nagyjaink egyértelműen a régi török rétegek túlsúlyára hívják fel a figyelmet.
A magyar népzenekutatás legnemesebb hagyományainak megfelelően az elméleti vizsgálatok mellett terepmunkákkal hitelesített kutatások is folytak és folynak ma is. Ezek közül a legfontosabb Bartók Béla 1936-os anatóliai gyűjtése, Vikár László és Bereczki Gábor 1957–1978-as Volga–Káma–Bjelaja vidéki kutatása és ide kapcsolódnak 1987-től végzett törökségi népzenekutató munkáim is. E kutatássorozat kezdeti célja a magyar népzene keleti kapcsolatainak feltárása volt, ami fokozatosan a soknemzetiségű Volga–Káma–Bjelaja terület areális népzenei kutatásává, majd a magam 30 éve folyó munkáival a hatalmas eurázsiai területen élő török-nyelvű népesség népzenéjének összehasonlító vizsgálatává szélesedett.
A törökségi népzenék kutatását indokolja az is, hogy ezek a népek régóta játszanak kiemelkedő szerepet Ázsiában, és népzenéjük összehasonlító feltárása nélkül Eurázsia zenei világának megértése nem lehetséges.
– Bartók 1936-ban gyűjtött Törökországban, Ön évtizedek óta végzi ugyanezt a tevékenységet. Mi a különbség és a hasonlóság az Önök munkája között?
– Bartók hatalmas magyar kutatása mellett keleti népzenei vizsgálódást is folytatott, melyet a finnugor népek között kezdett, ám a zenék sajátosságai a török népek felé fordították. Törökországi gyűjtése kicsi volt, és rövid ideig tartott, de hatalmas tudása és zsenialitása lehetővé tette, hogy ez a mű a török népzenekutatás egyik alapműve lehessen.
Magam 33 évvel ezelőtt épp ott kezdtem el törökségi kutatásaimat, ahol Bartók abbahagyta az övét: Dél-Törökország Adana megyéjében. Nekem sokkal több idő adatott meg erre, mint Neki, ugyanis az Ankara Egyetem hungarológia szakának tanáraként 1987–1993 között 6 évig éltem Törökországban, ahová azóta is rendszeresen visszatérek.
Kutatásom mára a törökségi népek zenéjének vizsgálatává bővült, ez egy igen színes zenei világ felfedezését jelenti. Ugyanis, míg a török nyelvek között szoros a kapcsolat, népzenéik alapvetően különböznek egymástól. Ez valójában nem is meglepő, mert e népek mindegyike legalább részben eltörökösödöttnek tekinthető, és az alaprétegeken keresztül számos nem török néppel állnak genetikus és kulturális-zenei kapcsolatban. Így munkám közvetve a kultúrájuk, nyelvük és történelmük révén összekapcsolódó török nyelvű népeken kívül a velük szomszédos, illetve az általuk (részben) beolvasztott népekre is kisugárzik, megteremtve az alapot egy későbbi, még szélesebb körű eurázsiai összehasonlító népzenei vizsgálathoz.
1987–2015 között intenzív gyűjtőmunkát végeztem az anatóliai törökök, azerik, észak-kaukázusi és törökországi karacsáj-balkárok, dél-nyugati és mongóliai kazakok, türkmének, üzbégek és kirgizek között. A kitűzött feladat mindenhol egy nagy népzenei gyűjtés elvégzése, majd a gyűjtött dallamok lejegyzése, elemzése és összehasonlító vizsgálata volt. Mára több mint 10.000 dallamot sikerült így gyűjtenem és feldolgoznom, ezek egy nagy része megnézhető weblapomon (www.zti.hu/sipos). Bartók megkezdett kutatása tehát folytatódik, és remélhetően a jövőben is folytatódni fog.
– Hogy érezte magát Bartók Béla Anatóliában? Milyen leírások vannak erről?
– Bartók nem volt egy robusztus egészségű ember, és ahogy a biszkrai oázisokba tett látogatásakor, Törökországban is megbetegedett, emiatt el kellett hagyni a Çorum megyébe tervezett gyűjtő utat. A fizikai nehézségek megviselték, amiről – szinte mindig humoros formában – be is számol (25–26. o.), és a kötetben egyik kísérője A. A. Saygun beszámolójában is olvashatunk erről (59–63. o.).
Idézzünk egy részletet saját írásából:
„Másnap megint az eső zavarta meg tervünket. Hosszas tanácskozás és rövid, de viszontagságos autózás után Toprakkale helységbe értünk, ott szekeret fogadtunk és tűrhető úton végre egyszer igazi nomádokhoz, sátortáborba mentünk. Déltájban érkeztünk oda, de hamarosan láttuk, nemigen lesz itt mit gyűjtenünk. A férfiak távol voltak; az asszonyok ugyan otthon voltak, de arról szó sem lehetett, hogy férjük engedélye nélkül énekre nyissák szájukat. Lézengett ott egy legalább 80 évesnek látszó mezítlábas öregember is, de az nem volt hajlandó énekelni. Végre egy ebédre hazaérkezett 11 esztendős bojtár, a kis Ozmán mentett meg a teljes sikertelenségtől. Felvettem tőle szabad ég alatt, ragyogó napfényben egy elég érdekes dallamot; aztán a sátor elé terített matrácokon megebédeltünk és tovább mentünk egy távolabbi nomádtáborba. Szekerünk átgázolt kisebb-nagyobb folyóvizeken, az út egyre kövesebb lett, végre egyáltalában elfogyott alattunk: sziklás hegyoldalon döcögtünk tovább, egyre tovább és tovább, a rázós parasztszekéren. Ha nem lettek volna velünk szerszámaink, akkor ez még hagyján. De így, a fonográfot, hengeres dobozokat ölünkben tartva, folytonosan értük aggódva, bizony nem volt valami gyönyörűségesnek mondható ez az utazás. Végül is megelégeltük a dolgot, leszálltunk, ki hátán, ki kezében víve valamit a törékeny holmikból. Öt óra tájt, alkonyatkor érkeztünk végre a tecirli nevezetű törzs téli tanyájára. Ez ugyan nomád törzs, de téli szállásán sajnos már nem sátrakban, hanem agyaggal bevont sövényből szerkesztett vityillókban lakik. A legtekintélyesebb gazdához mentünk, akit különben egyik vezetőnk már régóta ismert. Ez a gazda nagyon barátságosan fogadott, illemtudó tapintattal nem is kérdezősködve jövetelünk céljáról, furcsa szerszámainkról. Mindjárt le akart öletni tiszteletünkre egy birkát, de mi kijelentettük, elég lesz egy tyúk is. Aztán betessékelt házába mindnyájunkat. Beléptünk egy teljesen sötét, ablaktalan helyiségbe; a falak mentén matrácfélék voltak sorba terítve, a szoba közepén tűzhely. Ottani szokás szerint levetvén cipőnket, lekucorodtunk török módra a matrácokon, a házbeliek pedig rőzsetüzet raktak. Kémény nem volt, ablak nem volt, tehát néhány másodperc alatt olyan könnyfacsaró füsttel lett tele a szoba, mint annak a rendje. Ha előző estén dobhártyánk részesült kíméletlen támadásban, akkor most viszont szemünk: variatio delectat – nem panaszkodhattunk! Szerencsére nemsokára lobogó lánggal égett a rőzse, a füst nagy része is annyira, amennyire távozhatott a sövényfal folytonossági hiányain keresztül."
A nehézségek ellenére Bartókot mindig lelkesedésben tartotta a kutatás, a felfedezés izgalma, ráadásul a törökországi utat már régóta tervezte, és boldog volt, hogy megvalósulhatott. A felfedezett magyar–török zenei hasonlóságok rendkívüli örömmel töltötték el. Jellemzi lelkesedését, ahogy felkiált egy dél-törökországi kis faluban: „Alig hittem füleimnek: uramfia, hiszen ez mintha egy régi magyar dallamnak változata volna […] a második, Bekirtől hallott dallam – megint csak egy magyar dallam rokona: hisz ez már szinte megdöbbentő."
– Milyen összegzéseket tesz? Mennyire vélt hasonlóságot felfedezni a török és magyar népzene között?
– Bartók százegy török dallamot gyűjtött, ezek többségét lejegyezte, elemezte. Tanulmányában felsorolja a rendszerezett anatóliai dallamok tulajdonságait, majd ezt írja:
„Az anyag alapos áttanulmányozása a következő tényeket hozta napvilágra:
(1) Az anyag láthatóan legrégebbi, legjellegzetesebb és legegységesebb része, mely a teljes anyag 43%-át foglalja magába, négysoros, nyolc- vagy tizenegy szótagos, parlando ritmusú, dór, eol, illetve fríg hangnemű, ereszkedő szerkezetű dallamokat tartalmaz, melyekben megjelennek a magyar és a cseremisz népdalokban jól ismert pentaton szerkezet nyomai.
(2) Az előző bekezdésben leírt dallamok közül a nyolc szótagosak megegyeznek a régi stílusú magyar nyolcszótagos anyaggal; a tizenegy szótagosak pedig szoros kapcsolatban vannak vele. Mindez a magyar és török anyag közös nyugat közép ázsiai eredetére utal, és korát legalább ezerötszáz évesnek határozza meg.
(3) Az anyag e részében levő szövegsorok négysoros strófákat alkotnak; egy szövegstrófa tartozik egy dallamstrófához, szövegsor ismétlés nem fordul elő. A rímképletek aaba vagy aaab formájúak.
(4) Mind a török mind a magyar anyagban a strófák gyakran kezdődnek úgynevezett díszítő sorokkal, melyek nincsenek tartalmi kapcsolatban a szöveg fő részével. Úgy tűnik, hogy a két nép régóta él ezzel az eszközzel, mely a szomszédos népeknél ismeretlen."
Tehát rendkívül erős hasonlóságot állapított meg fontos magyar és török népzenei rétegek között. Mégis, ez a kutatása magyarul egészen 2019-ig nem jelent meg, és teljességgel hiányzik az oktatásból, a népzenei kánonból is.
– A kötetben szerepel több levél is, amelyek összefüggnek a gyűjtéssel. Melyek ezek és miért érezte fontosnak, hogy a könyvbe szerkessze azokat?
– A most megjelent könyv a 2019-ben általam szerkesztett Török népzene Kis-Ázsiából kötet folytatása. A 2019-es kötetben az előszavakat és a bevezető tanulmányomat leszámítva Bartók anatóliai gyűjtése olyan formában jelent meg, ahogyan Bartók közölni kívánta. A most megjelent Bartók Anatóliában kötet a gyűjtés hátterét járja körül, melybe Bartók úti beszámolója és a kortársak tanulmányai mellett a gyűjtéssel kapcsolatos levelek nagyon is beletartoznak. Ugyanakkor szerepel itt A. A. Saygun egy nagy tanulmánya is, mely nemcsak a laikus érdeklődőknek, de a zenetudomány képviselőinek is bőséges új információkat szolgáltat a török népzenéről, szövegekről, néprajzi jelenségekről, és más egyebekről is.
– Fontos szerepet szán művében Ahmet Adnan Saygunnak. Ki ő és miért szerepel a könyvben?
– Saygun az egyik legelismertebb török zeneszerző, aki Bartók anatóliai útjának megvalósulását támogatta, azon segítőként részt vett, és a török dalszövegeket lejegyezte, francia nyelvre fordította. Saygun mindent megtett, hogy Bartók – ahogy kívánta – Amerika helyett Törökországban telepedhessen le, de ez sajnos nem sikerült. Hagyatékát a neves ankarai Bilkent Egyetemen őrzik. Hadd jegyezzem meg, hogy mikor feleségemmel, Csáki Évával 1987-1993 között az Ankara Egyetem Hungarológia Tanszékén tanítottunk, a Bilkent egyetem milliárdos alapítója İhsan Doğramacı felajánlotta, hogy igen magas fizetésért csatlakozzam az akkor alapított Saygun központ munkájához. Azonban különböző okokból ezt elutasítottam, amit nem bánok visszatekintve a Zenetudományi Intézetben azóta megvalósított terveimre.
– Tudják a törökök, hogy milyen fontos munkát végzett Bartók a néhány nap alatt? Milyen a mai megítélése Törökországban a magyar zeneszerzőnek?
– Bartók Törökországi megítéléséről a kötetben bőven olvashatunk, szerepel itt ugyanis egy isztambuli konferencia anyagának fordítása. Röviden azt lehet mondani, hogy a törökök büszkék arra, hogy egy ilyen világhírű tudós és zeneszerző kutatta népzenéjüket, és írta meg annak egy szeletéről az első elemző könyvet. Ugyanakkor tudni kell, hogy az az összehasonlító népzenetudomány, melynek Bartók az első jelentős képviselői közé tartozott, a 20. század második felében erősen veszített elismertségéből. Helyette a kulturális/szociális antropológiai irányzatok által vezérelt etnomuzikológia került előtérbe, ez a zenei lejegyzéseket, elemzéseket és összehasonlításokat kevésre becsüli. Az is igaz, hogy Bartók kutatása zseniális volt ugyan, de csak Dél-Törökország egy kis területére vonatkozott, és a dallamok száma (103) sem volt túlzottan nagy.
Tehát tudnak a gyűjtésről, nagyra becsülik Bartók fáradozását, de a fenti okok miatt túlzottan nagy hatása nincs. Ezt csak erősíti, hogy az utóbbi évek egyre kevésbé szekuláris kormányzat a népzenét, illetve annak kutatását kevéssé preferálja.
– Sajnálja, hogy nem Bartók korában élt? Vagy a 21. század is izgalmas kihívás a népzenekutató számára?
– Már a 20. században is sok esetben csak a hagyomány emlékeit gyűjtötték. Ugyanakkor a hagyomány sem tűnik el az egyik percről a másikra, sokszor búvópatakként újra előtör. Kétségkívül kevesebb népdal él ma, mint mondjuk száz évvel ezelőtt, de még mindig érdemes és lehetséges gyűjteni. Ráadásul Bartók (és a magam) népzenei munkássága sem merül ki a gyűjtésben, ehhez hozzájárul tízezernyi dal lekottázása, elemzése, más népek dallamaival való összehasonlítása. Sok népnek nincs összefoglaló népzenei kiadványa, az elemző, összehasonlító szemlélet pedig teljesen hiányzik. Például az azeri, karacsáj, kirgiz, illetve a törökországi szúfik zenéjéről írt könyveim népzenéről úttörőnek számítanak, de az anatóliai, kazak népzenéről írtak nemzetközileg is fontosak.
Tehát a gyűjtés lehetséges ma is, és a török-nyelvű népek népzenéjének összehasonlító vizsgálata, különösen egy olyan mester nyomdokaiban, mint Bartók Béla, egy egyedi, nagyszabású, és máris látszik, hogy alapjaiban megvalósítható célkitűzés.
– Bartók Béla amerikai emigrációban hunyt el. Igaz, hogy nem Amerikába, hanem Törökországba készült a második világháború idején?
– Kevéssé közismert, hogy Bartók nem Amerikába, hanem Törökországba szeretett volna kivándorolni (erről a kötet 272–274. oldalain olvashatunk). Számára ugyanis a zeneszerzéssel egyenértékű fontosságú volt a népzenei kutatás, és látta, hogy erre Törökországban bő tere nyílhatna. Szeretett volna egy népzenekutató intézetet is létrehozatni Isztambulban. Biztos vagyok abban, hogy ha aktívan, megbecsülő közegben alkothatott volna Törökországban, mint sok más oda meghívott, betegsége nem vette volna le ilyen oly a lábáról. Sajnos Hindemith, aki a törökországi zenei oktatás megszervezésével volt akkoriban megbízva, nem támogatta Bartókot, így nem telepedhetett le Törökországban. Nemcsak a török, hanem a nemzetközi népzenekutatás nagy veszteségére.
Azt azonban nagyon remélem, hogy török gyűjtése és annak körülményeiről megjelent két kötet közelebb hozza ezt a fontos munkát a népzenekutató szakmához és a magyar nagyközönséghez is.
20 квітня 2020  |  interjú sipos jános bartók béla