A Bartók Béla és Kodály Zoltán nevével fémjelzett 20. századi népzenekutatás hagyományait magáénak valló akadémikus, Sipos János népzenekutató akadémiai székfoglaló előadásának elején felvázolta a hagyományos népzenekutatás hármas célját.
Az első felgyűjteni, archiválni, lejegyezni és osztályozni, vagyis megbízható anyagra támaszkodva áttekinthető, rendezett formára hozni egyes népek dallamrepertoárját. A második lépésben összevetni a különböző népek rendezett népzenei anyagait, és felrajzolni egy zenei térképet. Végül pedig megpróbálkozhatunk a történeti rétegek felderítésével és a genetikus zenei kapcsolatok megállapításával.
Sipos János előadásában ezután elmondta: közmegegyezés van abban, hogy a honfoglaló magyarság legfontosabb összetevői finnugor és a török nyelvű népcsoportok voltak, a magyar népzene régi rétegeinek történeti kutatása elsősorban e népekkel való zenei kapcsolatok vizsgálatára terjedt ki. Bár sem egységes finnugor, sem egységes török népzene nincs, de ezeknek a népeknek a legjellemzőbb zenei formáit mégis el lehet választani egymástól.
A történeti részt tekintve magyar részről az első jelentős törökségi népzenei kutatás Törökországban történt, Bartók Béla 1936-os gyűjtésével. Bartók a magyar népzene és a szomszéd népek népzenéjén kívül intenzíven érdeklődött a „rokon" népek és más népek zenéje iránt is.
A török gyűjtéséről készített tanulmányában Bartók leírja, hogy a gyűjtött dallamok 43%-ában megjelennek a magyar pentaton szerkezet nyomai. Arra a következtetésre jut: „Mindez a magyar és török anyag közös nyugat-közép ázsiai eredetére utal."  Kevéssé közismert, hogy Bartók Amerika helyett szívesen ment volna Törökországba, hogy folytassa a megkezdett kutatást, ez azonban a politikai változások miatt meghiúsult.
Ezt követően – több évtizednyi kihagyás után – Vikár László zenekutató és Bereczki Gábor finnugor nyelvész 1958–1979 között gyűjtöttek a Közép-Volga vidéki területen az ott élő finnugor és török népek között. Az ezt követő időszakban pedig több, nagy ívű történeti áttekintés született többek között Vargyas Lajos, Dobszay László, Szendrei Janka vagy Paksa Katalin szerzőségében.
Sipos János a törökségi népzenei kutatásokat 1987-ben kezdte el, azóta több mint 100 hónapot töltött különböző török népek között. Anatóliai, bektasi, kazak, azeri, karacsaj-malkar, illetve kirgiz népzenei monográfiái úttörő jellegűek, ilyen összefoglaló publikációk korábban nem készültek: a vizsgált népek népzenéiről eddig legfeljebb kisebb, rendezetlen, nemigen adatolt dallamgyűjtemények jelentek meg. Feleségével, Csáki Évával az Ankarai Egyetem hungarológia szakán tanítottak, ez idő alatt egy jelentős, mintegy 1500 dallamot eredményező kutatást végzett.
Kutatómunkájának elemzése során kiderült, hogy a Bartók által felfedezett magyar–török párhuzamok még jelentősebbek, sőt további erős magyar-török hasonlóságok tapasztalhatók a Szendrei Janka és Dobszay László által kiterjesztett pszalmodizáló stílusban („Szivárvány havasán"), a sirató kisformájában, a gyermekjátékok egyik alapvető dallamtípusában és még számos kis ambitusú dallamnál is. 
A török kutatást ma is folytatja, jelenleg főképp a Törökország területén élő etnikai (karacsaj, tatár) és a vallási (alevi, bektasi) kisebbségek zenéjének tanulmányozásával, valamint a Török Rádió és Televízió népzenei repertoárjában szereplő mintegy ötezer dallam elemzésével.
Sipos János a magyar–anatóliai népzenei hasonlóságról elmondta: „A magyaroknak az oguz törökséggel való kapcsolata eddig komolyan nem merült fel, honnan tehát ez a megdöbbentően erős zenei kapcsolat."
A törökök Anatóliába való bevonulásuk után nem irtották ki a helyi lakosságot, hanem együtt élve velük lassan eltörökösítették a bizánci alapréteget. A magyar pszalmodizáló stílus és a sirató stílus visszavezethető egy, a gregorián zene alapját is képező szélesebb európai zenei rétegre is, ily módon ezek a zenei stílusok Bizánccal is összeköthetők.
A nagy-szeldzsukok udvarában több elem hatott a keleti-iszlám műzene kialakulására, ám az udvari-városi ízlés eltávolodott a népzenétől. Az ortodox iszlám csak növelte a távolodást. Betiltotta a népi szektákat, melyek pedig a népzenét a vallásos gyakorlat lényeges részeként alkalmazták, és a mecsetekben egy-két kivételtől eltekintve alig hangzik fel dallam. Így a népzene évszázadokon át elszigetelt módon élte a maga életét. Az oszmán időkben pedig a janicsár harci zenét lehet említeni, mint stílushasonlóságot. Az itteni népzene is négy alapvető komponensből tevődik össze: a törökök bejövetelekor itt élő népek zenéi, a több hullámban betelepedő török (és más) törzsek zenéi, az iszlám hatása és a „felülről" leszivárgó kulturális hatások.
Előadását azzal zárta, hogy a török népzenék összehasonlító kutatása, és a magyar kapcsolatok elemzése tovább folytatódik majd. Zárásként pedig kiemelte: szerencsésebb az a nép, melynek kultúráját számos értékes hatás gazdagíthatja. A Magyar Művészeti Akadémia számos tagozatában a keleti kulturális kapcsolatok talán csak közvetettebb módon merülnek fel, de a zenei tagozatok a keleti örökségtől már csak Bartók miatt sem tudnak eltekinteni.

Sipos János (Budapest, 1953. június 4.) népzenekutató Az MMA levelező tagja (2014) Művészetelméleti tagozat Díjak, kitüntetések: Népművészet Ifjú Mestere; Martin György-díj; Magyar Érdemrend lovagkereszt (2014) 1973-1978 között végezte el a Szegedi József Attila Egyetem Matematikus szakát, diplomadolgozatának címe Népzenei ritmusok elemzése és rendszerezése számítógéppel volt. Egyetemi évei alatt fordult komolyabban a népzene felé, amiben nagy része volt a magyarországi táncház mozgalomnak és a család barátja Martin György tánckutatónak. 1987–1993 között magyar lektorként dolgozott az Ankara Egyetem Hungarológia Tanszékén, és a tanításon kívül minden idejét a török népzene gyűjtésének, lejegyzésének és elemzésének szentelte. Ott kezdtem a munkát a dél-törökországi Adana környékén, ahol Bartók abbahagyta, majd fokozatosan bevonta a kutatásba Törökország jelentősebb régióit, és tanulmányozni kezdte a török kollégák publikációit is. 1994–1997 között a Szegedi Egyetem Altajisztika Szaka doktori iskolájának hallgatója volt, majd 1999-ben megszerezte a PhD fokozatot összehasonlító és történeti turkológiából. Diplomadolgozatának címe: Bartók Béla törökországi gyűjtése egy nagyobb anyag fényében. 2001-től az MTA Zenetudományi Intézete Népzenei Osztályának (jelenleg MTA BTK Népzene- és néptánckutató osztály és archívum) a tudományos főmunkatársa. 2007-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzenei Tanszékén tart szemináriumokat