Korforma? Formaszemle

Körülöttünk – Nemzeti Szalon, 2017. Iparművészet és Tervezőművészet. Műcsarnok

Végéhez közeledik a Magyar Művészeti Akadémia Körülöttünk. Nemzeti Szalon 2017. Iparművészet és Tervezőművészet kiállítása, melyet már több mint 25 ezren láttak a Műcsarnokban. 2017. augusztus 8–13. között a finisszázson a kiállításhoz koncertek és tárlatvezetés is kapcsolódik, és látható lesz a magyar design egyik legújabb remeke, a Bogányi-zongora. Az utolsó héten csütörtöktől szombatig meghoszabbított nyitvatartással, este 20 óráig várja az MMA intézménye a látogatókat. Kiállításkritikánkat itt olvashatja.
„Az iparművészet egyidős az emberiséggel", s történetét a „folyamatos innováció felismerése és kényszere" igazgatja – jelzik a Műcsarnokban megrendezett, a Magyar Művészeti Akadémia által szervezett Iparművészeti és Tervezőművészeti Nemzeti Szalon-kiállítás kurátorai, Sára Ernő és Scherer József.
Az ötletek formába öntése, még a többé-kevésbé praktikus célokat szolgáló eszközök esztétikus, az esztétikai igényeknek is eleget tevő formában történő megjelenítése is mintha elengedhetetlen követelménye volna tárgyvilágunknak. S egyre inkább az. Talán még mindig a régi tézis jegyében, hogy művészet nélkül nincs jó felhasználhatóság. Jó esetben ennek szellemében is.
Változó, korábbi tartalmukról leváló, elmozduló fogalmak korát éljük, így a fogalmak tartalomutalása állandó módosulásban tűnik elénk. E tény felismerése nem újszerű vagy friss jelenség, csupán a tempó vehemensebb, s mindettől a művészetfogalom sem mentes.
Az iparművészet terén különösen zavaró, néha bántó az a fogalmi káosz, „tisztázatlan helyzet", miként Simon Károly tervezőművész egy írásában fogalmazott, amely e művészeti területet körülveszi.
Indokolt volna tisztázni – ha egyáltalán lehetséges ilyesmi egy olyan képlékeny, nehezen megragadható területen, amely egyre kevésbé tűri a definitív lekötéseket, számosan a műfaji átmenetek, gyakran műfaji áttörések példáit mutatja –, hogy amikor iparművészetet említünk, tulajdonképpen mire is gondolunk. Maradunk a klasszikusnak tetsző, ám egyre kevésbé tartható meghatározásnál, amely szerint iparművészetinek tekintendő minden olyan tárgy-műtárgy, amely valamilyen cél érdekében jött létre, tehát funkciót hordoz, avagy az iparművészet termékeit eleve műalkotásként szükséges kezelnünk. Persze e két lehetőség nem feltétlenül zárja ki egymást, mivel olykor nehezen tetten érhető, hogy az ipar- vagy alkalmazott művészet hol és mennyiben térül el az autonómművészeti tevékenységtől. Elég csak a designra gondolnunk, amely már jó ideje és egyre dominánsabb szereplője mindennapjainknak, ugyanakkor együttélése egyre szorosabb a különböző művészeti ágakkal.


A szalontárlatok legfrissebbje egy-másfél évtizednyi időszak kerámia-, üveg-, ötvös-, kárpitművészeti, belsőépítészeti, grafikai alkotásaiból, bútor és divatterveiből, animációsfilm-terméséből nyújt áttekintő válogatást. Úgy, a szerint, ahogyan a különböző nézőpontok az adott korban formát adhatnak a tárgyaknak. A kiállítás találóan, könnyen rögzülő rövidcímként a Körülöttünk megnevezést kapta. Közelségre, közvetlenségre mutat, még ha különböző „világokat" is állít egymás mellé az egyes termekben egy jellemzően téri, máskor idői elképzelés szerint. A cím szó szerint értendő, hiszen csaknem mindaz, ami körülöttünk, környezetünkben, emberi életterünkben megjelenik – a flórán és faunán innen vagy túl –, s az ember által alkotott, valamilyen formában ipar- és tervezőművészeti jegyeket visel magán. Alig, vagy egyáltalán nem találni olyan területét életünknek, a körülvevő tárgyi környezetnek, amelyet ne járna át a művészi igény, az ipar- és tervezőművészet, a design, a divat – jó esetben mint művészeti megnyilatkozás.
De a rövid főcím valamiképpen, távolabbról azt is sugallja, hogy minden, az ember által létrehozott dolog: művészet. Hogy minden művészet lehet: körülöttünk. Persze már nem feltétlenül egy hagyományosabb szemlélet értelmében, amely egy remekbe szabott cipőt éppen úgy a művészet megnyilatkozásának tekintett, mint a közvetlen felhasználhatóságon kívül eső műalkotást.
A kiállítási anyag teljes körű áttekintése és a személyes benyomásokon alapuló értelmező/értékelő feldolgozás nem csekély szellemi és fizikai megterhelés elé állítja a látogatót. Ennek egyik oka a túlzó terjedelmesség. Tulajdonképpen néhány órás vagy akár egynapos látogatással nem is igen tehető meg vagy túlfeszített tempóban. (Például a Mesterek (Akikre emlékezünk) terem a közelmúlt magyar ipar- és tervezőművészetének kiemelkedő alakjait idézi fel félórás portréfilmek keretében, s csak ezek száma húsz körüli.) Erény ez vagy hiba? Olyan széles körből merítő, az ipar- és tervezőművészet szerteágazó világát bemutató szemléről van szó, amely ugyan kizárólag magyar anyagot mutat be, ám a válogatás nemzetközi tekintetben is figyelemre méltó. Ez feltétlen kurátori erény. Ahogyan az is, hogy egy-egy terem anyaga igyekszik egynemű lenni a sokszínűségben. Ez néhol fenntartható igény, máskor beteljesíthetetlen. A tematikai egyneműségükben megtartott termek, témaszobák, mint a Mozduló kép (Animáció, film, televízió); Mesterek (Akikre emlékezünk); Örökségünk tisztelete (Restaurálás, renoválás, értékmentés); Gutenberg után (Nyomtatott világ) erősebb benyomást keltenek.
Másutt a teremcímek-alcímek nemritkán görcsösen, csaknem kényszeredetten vagy kimódoltan igyekeznek igazodni a kiállítás főcíméhez. Holott az egyes teremcímek olykor csak enyhe distanciát mutatnak, nemritkán egymás fedésében állnak, így aztán a kiállított anyag java az egyik vagy a másik térben-teremben ugyanolyan joggal jelenhetne meg. Talán csak kurátori döntés eredménye, hogy éppen ott került sor prezentálásukra, hogy éppen ott láthatók, ahol. Egy erőteljesebb, határozottabb szelekció mindenképpen markánsabb éllel ruházta volna fel a tárlatot.
Hogy valami mitől éppen ez (nevezetesen ipar- vagy tervezőművészet), és nem valami más – e platóni kérdésfelvetés többnyire könnyen oldódik, s válaszhoz érkezik a kiállítási anyag nagyobbik hányadában. Persze adódnak nehezebben besorolható dolgok. Ahogyan olyanok is, amelyek egyértelműen képzőművészeti alkotásoknak tekinthetők, így kevéssé indokolható jelenlétük ezen a tárlaton.
Ellenére annak, hogy a Műcsarnok terei szerencsésen tágasak, a mintegy 800 tárgy, terv, művészeti alkotás (!) felvonultatására olykor szűkösnek bizonyult. Különösen azon termekben szembetűnő ez, amelyekben olyan tárgyak, műalkotások jelennek meg, amelyeknek természetes igénye volna, hogy költői, azaz több teret, mint objektivitást kapjanak, mint erre Gaston Bachelard figyelmeztet.
Hogy a jellegzetes tendenciákon túl meghatározhatók-e olyan jellemző formaelvek, amelyek valamely összehasonlító szemlélet számára nyilvánvalóak lehetnek, s valamely sajátosan megkülönböztető jegy alapján elkülönítik az adott időszakot – az elmúlt mintegy tíz évet – a megelőzőtől, vagy a még kevéssé látható, de prognosztizálható utána következőtől, erre inkább nemleges a válasz. A tendenciák körvonalazhatók, többé-kevésbé jól láthatók az egyes ágazatokban, de semmi, mondjuk kuhni értelemben vett rendkívüli pillanattal nem szembesülünk. Inkább sok, olykor lenyűgöző érdekességgel, tehetséggel, leleménnyel.
A tárlatot jól áttekinthető, ám tömege miatt nehezen forgatható katalógus kíséri Fekete György, az MMA elnöke, Szegő György, a Műcsarnok vezetője, valamint a kurátorok érdemi, helyzetértékelő bevezető szavaival. Rendhagyó mozzanat, hogy a gazdag illusztrációs anyag, valamint a kiállítók rövid pályaképe mellett az ipar- és tervezőművészet tíz területének két-két képviselője kiemelt szerephez jutott. Tanulságos alkotóportrék, amelyek a személyes műhelymunka mellett a szakma jelen helyzetéről is szólnak, így akár a konferencianapokon elhangzottak sajátos, alkotószempontú kiegészítéseinek is tekinthetők.
Mint a korábbi szalon-kiállítások során, a TárHely most is nyitva állt szinte bárki számára. Úgy tűnik, hogy e digitális-virtuális fórum, mint megjelenési-bemutatkozási forma hagyománnyá válik a szalon-tárlatok kísérőjelenségeként, vagy még inkább annak szerves részeként.
A kiállításhoz kapcsolódó eseményként került sor május elején az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének szervezésében a Fogalmak és összefüggések az ipar- és tervezőművészetben című konferenciára. A kétnapos konferencia egyike az ipar- és tervezőművészettel kapcsolatos alapfogalmak tisztására, a másik az említett területek és egyéb művészeti ágak között lehetséges összefüggések megvilágítására tett kísérletet – utóbbi inkább a konferenciát életre hívó Művészetelméleti Intézet kutatási körébe esett.
Hasznosak az ilyen jellegű kerekasztal beszélgetések, még akkor is, ha a résztvevők többnyire nem jutnak messzire, olykor semmi lényegire; a hallgatóságban is leginkább ennek vagy annak a felszólalónak, előadónak gondolatai, annak töredékei, érvei jelennek meg domináns emléknyomként. Valódi jelentőségre talán úgy tehetnének szert, ha miután már az előadó szakemberek álláspontja egymás előtt kölcsönösen ismertté vált, mérlegelésre került, akkor kerülhetne sor egy tisztázó utókonferenciára, az éppen zajló folyamatok analízisét megkezdő eseményre. (A limitált idejű, a nézetek közvetlen szembesítésének teret biztosító kerekasztal-beszélgetések erre példával szolgáltak.) Persze ennek elengedhetetlen szükséglete, hogy minden előadó képes legyen ha nem is elszakadni korábbi álláspontjától, de a többiek nézetének függvényében módosítani elképzeléseit. Ritka esemény az ilyesmi.
Hogy milyen jövővel nézünk szembe az ipar- és tervezőművészet, vagy még inkább egy sokkal tágabb környezetben? A konferencia alapján, vagy annak domináns felvetései nyomán megnyíló következtetések sora enyhén szólva is nyugtalanító. Leginkább azért, mert a művészi alkotófolyamat egésze a tudományos és technológiai fejlődés árnyékába kerülhet, mint annak következménye jelenhet meg. Az előrejelzések arra mutatnak, hogy a tudományos és technológiai fejlődés gyorsulása még erőteljesebb menetet vesz. A természetesnek tekinthető állandó változást progresszív fejlődés váltja fel. Eredményeképpen – nem a távoli jövőben, hanem évtizedes vagy még szűkebb közelségben – előállhat egy erős vagy szuperintelligens apparátus, egy mesterséges intelligenciával rendelkező gép, amely az emberi intelligenciához egészen hasonlatos: képes alkotni, sőt asszociálni, kreativitást szimulálni – emellett nem felejt, a bevitt adatokat szinte korlátlanul tárolja, a tudás valóságos tárháza. Ennek lába jelenünkben lóg, bizonyos gépek már ma is képesek például logókat generálni.
Persze van itt valami nem kikerülhető. A szubjektív átélésből fakadó emberi tudat, amely végtére is évszázadokon át a művészi alkotótevékenység forrásának bizonyult. Ez talán sosem sajátítható ki, az ember elidegeníthetetlen osztályrésze marad, továbbra is az alkotófolyamat alapja, noha nem oly távoli a gépi tudat létrejöttének kora sem.
A konferencia egyes előadásainak fényében különös súllyal vetődik fel, hogy vajon kell, lehet-e, szükséges-e megtennünk mindazt, ami lehetőségünkben áll – és nem csak a mindennapok művészetének szolgálatában. Így a kurátorok tényszerűséget megállapító szavai – „itt tartunk és merre haladunk" – mögé kérdőjelek sorakoznak. Hogy merre is tartunk, erre talán pontosabb válasszal szolgálhat majd a következő, öt év múlva sorra kerülő ipar- és tervezőművészeti szalon.
Balázs Sándor
den 7 augusti 2017  |  nemzeti szalon kiállításkritika