Molnár Ferenc - Múzeum - 2017

Tértöltés

Téralakítás szabad kézzel, Pesti Vigadó

A Vigadó Galéria VI. emeleti termeiben még 2018. július 29-ig látogatható a belsőépítészek rajzaiból álló Téralakítás szabad kézzel című tárlat. A Magyar Belsőépítész Egyesület kiállítása áttekintés arról, hogyan változott az elmúlt hetven évben a belsőépítész tervező víziójának, a belső tér kialakításának rajzon keresztüli megragadása és ábrázolása. Kiállításkritika…
Természetesnek tekintjük, hogy élettereink az igényeink szerinti funkcióknak és kényelmi szempontoknak egyaránt megfelelnek. Ám abban, hogy igazán jó érezzük magunkat bennük, vélhetőleg az esztétika is fontos szerepet játszik. Éppen ezért, s a fenti szempontok jegyében: közvetlen környezetünket, annak tereit lehetőség szerint úgy tervezzük-szervezzük meg, hogy magunkra szabjuk, az optimális komfortérzetet keressük. A térszervezés és -alakítás mára egyre inkább fontos szerepet játszik, legyen szó közösségi avagy személyes tereink kialakításáról. E feladatok képviselője korábban talán a lakberendező lehetett, aki igyekezett egységes stílusban tartani, vagy éppen a sokszínűséget képviselni tereinkben, ám néhány évtizede egy komplexebb szemlélet jegyében a belsőépítész szerepe és jelentősége egyre nyilvánvalóbbá és elfogadottabbá vált.
Hogy mit jelent, milyen tevékenységkört takar a belsőépítészet, e felől sokféle a vélekedés. Egyöntetűnek tűnik, leginkább napjainkban, hogy a belsőépítészeti munka szerves, sőt elengedhetetlen része kell vagy kellene legyen az építőművészeti-tervezői tevékenységnek. Az építészek és iparművészek körében egyre általánosabb felismerés, hogy mint önálló tervezést igénylő, autonóm területtel szükséges számolni vele.

A térről, a térérzékelésről mint objektív módon megragadhatóról – meglehetősen szerény ismerettel rendelkezünk. Persze a jellegét és természetét vallató, egymástól gyakran jelentős eltéréseket mutató, sőt egymással vetélkedő, versengő elméletek számosan adódnak, hiszen a biztos hiányában egyidejűleg több nézőpontból tekintünk valamire, s ha beleveszünk, akkor el is tévedünk a magunk által felállított labirintusban, de olyannyira, hogy már képtelenség ugyanarról beszélni.
Az alakítás kifejezés leginkább a szobrászat tevékenységkörét idézheti képzeletünkbe: valaminek formát adni, a különböző téri kitüremkedések és bemélyedések, süllyedések révén előállítani valamiféle, számunkra értelmet hordozó plasztikát. A belsőépítész, e köztes természetű, az építészet és az ipar- vagy képzőművészet között álló, mindenképpen összekötő szerepű tevékenység gyakorlója sem tesz egyebet, mint a teret latolgatja, rendezgeti, „farigcsálja" mint viszonyok egymást követő, egymásra épülő sorát, sorozatát. Jellemzően a belső térrel foglalkozik, ahhoz fűz különböző kiegészítéseket, valamilyen ritmusrend-együttes reményében.
A Magyar Belsőépítész Egyesület által a Pesti Vigadó VI. emeleti kiállítóterébe szervezett tárlat a fenti két fogalmat kapcsolja össze, s megtoldja egy könnyed követelménnyel: Téralakítás szabad kézzel.
Hogy miként és miért jött létre e tárlat, miért gyűjtötték össze az elmúlt mintegy hét évtized hatvan jeles belsőépítészének skicceit, rajzait, vázlatait, terveit – erről az egyébként sok kihívással küszködő kiállítási szöveganyagok tájékoztatnak. A tárlaton paravánfalakon, egyébként meg egy katalógusnak elégtelen, inkább a jelzett egyesület célkitűzéseit összefoglaló, propagáló, leporellónak meg terjedelmes kiadvány formájában.

A kiállítás témája-tárgya bizonyos értelemben történeti: a magyar belsőépítészet mintegy hetvenéves történetét igyekszik áttekinteni a talán legismertebb képviselőinek munkái révén. A belsőépítészet és művelőjének, „rajzi képességeinek azon időszakát /mutatja be/, amikor még érték az ember kezének minden egyes mozdulata, a belsőépítész víziójának tapintható és élő lenyomata."
Kérdésfeltevése pedig, amelyre lehetséges válaszok a kiállított munkák, hogy a téralkotás, a térképzés, mint részint belsőépítészeti tevékenység: miképpen járulhat hozzá a tér megéléséhez, élményéhez. Hogy egy tér eredeti jellegéhez, karakteréhez képest a belsőépítész által kialakított térelképzelés mennyiben idomul, vagy töri meg annak egységét – ez a belsőépítész munkáját dicsérheti. Természetesen a belsőépítészek tevékenységének jelentősége, munkájuk szerepe e rajzok révén éppen csak jelezhető, csak szerény betekintést tud nyújtani arról, hogy a megvalósuló térben az ember, aki bejárja, belakja: milyen élményben részesül majd.
Rendhagyó tárlat egy jól nehezen megszólítható, berendezhető térben, amelyben kissé monoton sorakoznak munkák paravánfalakon; rendjüket jó ötlettel áttört, megnyitott, helyettesítő fémállványzatok törik meg.
Két alkotó, a belsőépítészet egykori jövőjét hatékonyan támogató személy kitüntetetten van jelen a tárlaton. A háborút követően, amikor felvetődött a belsőépítészet egyenjogúsításának, az építészettel egyenértékű társtervezői szerepének gondolata: Kozma Lajos 1946-ban hívta életre a Belsőépítész tanszéket. Kaesz Gyula szerepe hasonlóképpen úttörő, ugyanis személyéhez kötődik az Iparművészeti Egyetemen létrehozott ipari formatervezés tanszék, miként az Ismerjük meg a bútorstílusokat című, az első magyar nyelven megjelent belsőépítészeti jellegű szakkönyv is.
A rajzokon nem feltétlenül lezáró látványok jelennek meg az össztér síkbeli képeként, inkább könnyed vagy szerkezetes rajzok hordozzák mindazt, ami utóbb súlyokban és tömegekben, színekben és hangulatokban vált láthatóvá, érzékelhetővé. Természetesen ezek többnyire nem rögzítik, mert ezt nem is tehetik, a koncepciók teljes körű, részletgazdag megjelenését. Elnagyolt, skiccszerű firkák, miként a szobrászrajzok: gondolatfoszlányok, koncepcióalakító vázlatok, látványtervek, noha olykor „szerkesztett, kottázott rajzok" is feltűnnek, irodaházak és egyedi tervezésű épületek jobbára belső terei jelennek meg, néhány színházi díszletterv, egyebek.
Valahol azt olvassuk, hogy a belsőépítész „tudása és látásmódja a rajz által jelenik meg…amit és ahogyan lerajzol." Ha valóban specifikum a belsőépítész-rajz, és főként, hogy komolyan vehessünk egy további állítást, amely jelenleg inkább csak törekvésként jelzett: „a belsőépítészet műalkotássá minősítése", tehát ha így áll a dolog, akkor készülhetett volna gondosabban egy igényében és rangjában méltó, e specifikumot valóban körüljáró szöveges kísérőanyag: a kiállításra és a leporellóba egyaránt.

Már a kiállítás címe valamiféle ellentmondás szülője. A tervezőművészettel, a téralakítással éppenséggel a precíz, kimért pontosságot, ugyanakkor a vázlatosságot társítjuk, kerülve a hangulat- vagy élményközvetítő elemek jelenlétét. E tárlaton éppen valami egyébről lenne, lehetne, talán van is szó. Gyakori legendák övezik a szobrászrajzokat, hogy azok mennyire egyszerűen, mégis átütő módon képesek közvetíteni az alkotói elgondolásokat. Többségében indokolt is a szobrászrajzok ilyenfajta túlértékelése. És lám, hasonlóképpen vélekedhetünk jelen esetben is, amikor a belsőépítészek által készített rajzokra, az elképzelések szabad kézi rögzítésére tekintünk – de csak alig itt-ott.
Mert többnyire hiányzik e tárlatanyagból valami, ami a szobrászrajzokon inkább jelen van; s itt is lehetne szabadon, éppen a kiállított anyag jellege folytán jelen lehetne: a megjelenített tér költőisége, a psziché felszínre feszülése a rajzokon.
Persze e rajzok, tervek azért, vagy az egyébként is kifogásolható fenti elvárás ellenére vonzóak – noha kissé belterjesek –, mert közvetlen viszonyt sugallnak a forrásukként szolgáló, a terveket elgondoló emberi szellemmel, és hasonlóképpen az emberi testtel is szoros viszony érzetét keltik. Nem véletlenül, hiszen szabad kézzel készültek.
Balázs Sándor
den 21 juli 2018  |  belsőépítészet vigadó galéria tárlat kiállításkritika