Simon Károly előadása – Az iparművészet mint érték

Az iparművészet, mint érték címmel rendeztek a Duna Palotában szakmai konferenciát 2013. január 10-én több hivatalos intézmény támogatásával. Az iparművészek eszmecseréjére a Fényünnep II. – Advent a Duna Palotában című karácsony előtt megnyílt kortárs magyar iparművészeti kiállítás és az ehhez kapcsolódó bemutató és vásár záróeseményeként került sor.

A kiállítás és a konferencia létrehozása Pannonhalmi Zsuzsa keramikusnak, a MAOE korábbi iparművész alelnökének, valamint a Wartha Alapítvány elnökének érdeme. A Duna Palota-beli kiállításon elsősorban a magas színvonalú autonóm textilművek és kerámiaalkotások domináltak, a konferencia négy előadása közül kettő ezek rövid szakmatörténeti áttekintésével foglakozott.

Az iparművész szakmákban már a hatvanas évek végétől kezdve egyre emelkedő számban és színvonalban szervezett konferenciákat az akkori szövetség fiatal és reformokra törekvő iparművész vezetősége – Búzás Árpád textiltervező, majd később Fekete György belsőépítész, illetve a magyarországi kerámia szimpóziumok első kezdeményezője Schrammel Imre keramikus –, mindezt azzal a határozott céllal, hogy kiharcolják az iparban és a kézműves iparművészeti területeken dolgozó, ám korlátolt művészi (technikai szellemiségű termelési) értékesítési láncba szorított tervezők szellemi horizontjának kitágítását, valamint érvényesüléseik korszerűbb feltételeit. Ma már történelmi tény, hogy az egész magyar társadalomban a mélyben zajló és csak két évtizeddel későbbre rendszerváltozást hozó folyamatnak abszolút szerves része volt ez a nagyon széles körű iparművészeti megmozdulás. Az akkor még létező magyar ipari termelésben jelentős létszámmal résztvevő tervezők, tekintettel a gazdasági értékesítés kényszeríttette változtatásokra, egyre több nemzetközi eredménnyel ismerkedhettek meg. Az addig csak a képzőművészetben szokásos évi reprezentatív nagykiállítások mellé „pillanatok alatt" felzárkóztak a textil- és kerámiaművészetet, valamint a belsőépítészetet reprezentáló biennálék, és viharos sebességgel létesültek az ezek lassú mozgásával is vitában, sőt ellentétben álló, de már az európai művészettel szinkronban működő művészeti szimpóziumok műfaji határokat feszegető eseménysorozatai. A hagyományosan értelmezett iparművészet sok tekintetben képzőművészetté alakult. Az iparművészek – a textil és kerámia műfajokban – széles köreiben elindult erjedési folyamat, mint utólag a történeti áttekintések is igazolják, szinkronban volt a korabeli filmművészetben és az irodalomban is zajló hasonló folyamatokkal, akárcsak az egészen másik irányból, a nemzeti hagyományokat újra felfedező táncházmozgalommal, és az éledező organikus építészeti eszme megjelenésével. Mindezen mozgások ráadásul nem a centralizált adminisztrációjú fővárosban, hanem a vidéki városokban, újonnan létesült műhelyekben terjedtek el, illetve bekapcsolódtak a műfajok nemzetközi fórumainak élénk versenyébe is. Akkoriban tehát a főként a műhelyekben zajló megbeszélések, majd konferenciák ezekről a sorsfordító dolgokról, módszerekről és koncepciókról szóltak.

 

A 2013 januárjában megtartott előadások merőben más helyzetben hangzottak el.

Bár megjegyzendő egy másik figyelemreméltó tény is: az a művészeket máig is jelentős mértékben a MAOE kereteiben nyilvántartott statisztika, amelyből kitűnik, hogy ezen szervezetben a zenei, irodalmi és fotó tagozatok művészei között, milyen jelentős többséget képviselnek az iparművészek, létszámban a képzőművészeket is megelőzve.

Dr. Lovag Zsuzsa régész, az Iparművészeti Múzeum korábbi igazgatója, aki a 2000-es években kapcsolódott a kortárs kerámiaművészet szellemi támogatásába, előadásában a legjelentősebb, fentiekben említett folyamat eredményeként régóta működő – mára esetenként fennmaradási nehézségekkel küszködő, vagy már átalakult – intézményeket említett, mint az 1969-ben elindult siklósi kerámiaműhelyt (Schrammel Imre alapítása), amire később a Pécsi Képzőművészeti Főiskola Mesteriskolája épült (azóta már az is átalakult), vagy a Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdiót (1975-ben Probstner János alapította), illetve azt a Hódmezővásárhelyi Kerámia Szimpóziumot, amelyet az egykor nagyhírű gyárak romjai mellett 1998-tól Pannonhalmi Zsuzsa szívós munkával egy Kerámiaművészeti és Oktatási Központtá fejlesztett, természetesen a város megnyerésével és támogatásával. A Magyar Keramikusok Társasága, valamint a Wartha Vince Kerámiaművészeti Alapítvány más művészi koncepciót képvisel a korábban említetteknél, ám azok példáját követve, egészen más körülmények között sikerült bizonyos szakmai megkapaszkodást teremteniük, valamint megjelentetniük „A magyar kerámiaművészet. Alkotók, adatok 1945–1998" (Bp., 1999) című, a kortárs iparművészekről készült jelentős kiadványt. Az előadásában említett keramikus társaság, illetve alapítvány létrehozása, az általuk szervezett kiállítások és nyári gyakorlatok az egykori művészi forradalom utáni évek konszolidációján túli csendes évek eredményei. Az előadás nem szolgált újdonsággal.

A textilművészek egykori, szintén a hatvanas évek végétől kipattanó nagy forradalmairól, bőséges sajtóbeli írás, illetve a reprezentatív katalógusokba írott tanulmány készült az évek során. Ennek a művészeti forradalomnak is egy vidéki helyszín, Szombathely városa adott otthont, 1970-től 1998-ig biennálékként, majd 2000-ben rendeztek egy nagy összegző kiállítást, s ezek után 2003-tól részben anyagi okokra hivatkozva máig tartó folyamatként triennálé keretében jelentkeznek ezen a fórumon a textil művészei. Czebula Anna, a Szombathelyi Képtár igazgatója gondozza ma már azt a hatalmas gyűjteményt, amelyben az egykori Fal- és Tértextil Biennálék egy-egy gondolatkörhöz kapcsolódó tematikája (Folyamatok, Textilutópiák, Textilrealizmus, Tisztelet Szombathelynek, Párbeszédek, Költészet, Egyéni utak, Millecentenárium, Szabadság stb.) nyomán több száz nagy értékű mű található. Ezekhez a biennálékhoz idővel az iparban dolgozó tervezők seregszemléje is kapcsolódott, illetve 1975-től a legformabontóbb elképzeléseknek tág teret adó ún. miniatűr textilművészet addig ismeretlen kifejezési formája, az egyszerre térbeli, anyagkombinációkra, színekre és mindenféle szabad asszociációra épülő komponálási lehetőség. Czebula Anna szerint 2000-ig 13 biennálét rendeztek itt, 30 ország 2500 alkotója fordult meg, és csak ebből a minitextil-anyagból 1200 db van a gyűjteményben. Czebula Anna előadásában a kortárs magyar textilművészet korszakformáló rendezvényeiről csupán felsorolást nyújtott, melyhez egy korábbi tanulmányát használta fel, újdonságként csak annyit tudtunk meg, hogy várják 2015-ben az újabb triennáléra a műveket.

A négy előadás közül Simon Károlyé emelkedett ki. Részben a maga mérnöki precizitással megfogalmazott, a mai helyzet nyílt feltárásaként kimondott gondolataival, valamint a tervező egyéniségének, mint a művészi minőség garanciájának alapfeltételként való leszögezésével. Előadásában, amelyet konkrét művek vetítésével egészített ki, nem kisebb horderejű kérdéseket vetett föl, mint hogy mit is jelent az érték (ár-érték arány, gyakorlati, használati érték, emocionális/esztétikai érték, társadalmi érték), olyanokat, amelyeket bármelyik másik művészeti területen is fel szoktak tenni.

Leszögezte, hogy „a jó design nem drága".

De felsorolta mindazokat a tervezést ellehetetlenítő szempontokat és tényeket, amelyek a mai magyar tervezés betegségeinek legsúlyosabb látleletei. Hiányzik a komplexitás tervezői és megbízói igénye és szemlélete. Nincs az iparművészetnek mint tervezői tevékenységnek meghatározott kritériuma (ezt akár a határtalan oktatási lazaság kritikájaként is értelmezhetjük). Rámutatott a vásárlói igénytelenségre is, amely szerint a környezetünket nem terveztetjük, hanem áruházi kínálatból összeválogatjuk, s ha ott a marketing szempont befolyásolja a kínálatot, máris az eleve elavuló, így hamar eldobható termék áldozataivá válunk. Elveszett a jó ízlés kialakításának tervezői és kereskedelmi felelőssége. „Ma a legtöbb használati termék kis ráfordítással, de sztár akar lenni, nem tudni miért. Ez a divat. Ez egy magatartásforma mindenütt, mindenben. Ma a marketing az úr… ez az egyik alapprobléma. Egy tisztességes designer nem gyúrható, a középszerű viszont tud mosolyogni és elfogadni mindent, amit a menedzser óhajt" – véli Simon Károly. És felteszi a kérdést, egyáltalán van-e tervezői stratégia, tervezhető-e egy olyan helyzetben a jövő, amikor nincs arról sem pontos képünk, hogy kik is képviselik ma itthon az ipart és vannak-e magyar tervezői igények? Hiányzik a művész és az ipar közötti kapcsolat. Simon Károly szikár kijelentései a kortárs magyar tervezőművészet, iparművészet olyan alapproblémáiról szóltak, amelyek hangoztatása tulajdonképp ennek a konferenciának a valódi célja lehetett. Ebben az értelemben az ő témafelfogása volt a mai időkben a helyén való, a rendszerváltást megelőző időszakból korábban említett, akkor is a szükséges változtatást sürgető iparművészeti akciókhoz mérhető minőség. A tervezői-művészi megbecsülés és az alkotások értékeinek megőrzése érdekében megkezdett, a Magyar Művészeti Akadémia keretein belül folyó dokumentálást, mint jelenleg egyetlen pozitív tényt emelte ki.

Rendkívül célratörő és hasznos előadást tartott dr. Tószegi Krisztina, a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala (SZTNH) elnöki főtanácsadója, főtanácsos. Összegezte ezen intézmény mintegy 33 évnyi történeti előzményeit (Magyar Formatervezési Tanács stb.), bemutatta a formatervezési díjak korábbi és jelenlegi érvényességeit, feltételeit, hasonlóképpen az ipari formatervezők számára 1988 óta létesített, Moholy Nagy Lászlóról elnevezett ösztöndíj értelmét és az utóbbi idők díjazottjait, a Magyar Formatervezési Tanács (MFT) 1979 óta létező pályázatainak eredményeit, illetve a 2003-ban átalakított pályáztatási rendszert, és magát a formatervezési díjat. Értékes segítséget nyújt az SZTNH „Start-up Guide"-ja áttekinthető elektronikus tanácsadói rendszerével, amelyet kezdő művész-vállalkozók számára alakítottak ki, és amely naprakészen követi a pályázási és jogi változásokat is. Hírlevelük valóban nélkülözhetetlen mindazon iparművészek részére, akik lépést akarnak és tudnak is tartani a változó környezetben. Mottójukkal bíztatom a tervezőket és az olvasókat: „A kreativitás akkor nem fogy el, ha használják."

 

Dvorszky Hedvig
művészettörténész

 

den 15 januari 2013  |  simon károly konferencia