Fehér László alkotása

Kisképző

Elég csupán az utca nevét említeni: Török Pál – s rögtön beugorhat, hogy ott működik egy legendás intézmény, amely a hazai középfokú művészeti képzés egyik kiemelkedő központja, sokak szerint egyenesen a képzőművésszé válás bölcsője, netán fellegvára. A fennállásának 240. évébe lépett Kisképző (Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola) jubileumiként címkézett tárlattal emlékezett meg évfordulójáról a Műcsarnok két alagsori kiállító­terében, a Boxban. A Kisképző 240 | Múlt és jelen összekapcsolása c. tárlat március 10-ig várja a látogatókat.
A tehetség révén szelektált és némileg izolált közösségnek számított egykoron, s vélhetőleg ma is az: a Kisképzőbe járni. Tulajdonképpen kiváltság, hiszen ebben az intézményben elvégezni a középfokú tanulmányokat: egyfajta ugródeszkát, ha nem is kikövezett útvonalat jelent a felé, hogy utóbb a növendék felsőfokú képzésben részesülve – vagy akár annak mellőzése esetén is – alkotóművésszé lehessen. Ugyan az ott megforduló diákok közül nem lesz mindenki művész, az intézmény mégis fontos identitásképző- és alakító helynek bizonyul, amelynek hozadékát ki-ki a maga választotta tevékenységi területen feltétlenül kamatoztathatja.
Ám ritka, hogy egy oktatási intézménybe az egykori növendékek köréből utóbb, oktatóként olyan nagy számban térjenek vissza, mint ez a Kisképző esetében évtizedes tradíció. (Tanulságos helyzet, ha valaki diákként s utóbb oktatóként is jelen lehet, így mindkét oldalról láthatja e művészképző intézmény jelentőségét.) Mi több, az itteni oktatók később az ipar- és képzőművészet felsőfokú intézményeiben jelennek meg oktatóként.
Az intézmény rendre tárlatokon mutatja be szakosztályai végzős hallgatóinak alkotásait, azok legjobbjait. A 2014-ben létrehozott Schola Graphidis Művészeti Gyűjtemény fogja össze ezen műveket; a képző- és iparművészeti alkotások mellett számos művészeti és oktatástörténeti, módszertani kiadvány, tárgyi eszköz muzeológiai szempontok szerinti kezelését is ellátja. De éppen most másról van szó. Gál András festőművész ötlete-kezdeményezése nyomán létesülőben, egyre rendszeresebb gyarapodásban van egy másik, adományozáson alapuló gyűjtemény, amely az intézmény egykori növendékeinek munkáit szólítja össze. Egykori növendékekét, akik a hazai, olykor a nemzetközi képzőművészet világában is jelet hagytak: Böröcz András, Nádler István, Tölg-molnár Zoltán, Fehér László, Birkás Ákos, Zsemlye Ildikó, Sipos Eszter, Záborszky Gábor és a névsor szerencsésen hosszan folytatható. Alkotásaik most a Műcsarnokban, az MMA intézményében láthatók.
A kiállítási blokk videó-anyagában öt egykori diák, későbbi tanár tényszerűbb vagy szubjektívebb beszámolóját hallhatjuk és láthatjuk: hogy milyen hangulat övezte az intézményt a maguk idejében, hogyan élték-élik meg diákként-tanárként ottani tartózkodásukat. A kamera statikus, nem idéz különösebben múltat képekben, művekben, többnyire csak a portréalanyokat látni. Az arcokat. Érdekesek és informatívak e szubjektív emlékidézetek Szatmári Gergely fotográfustól, Kéri Ádámtól, aki az intézmény igazgatói feladatait is ellátta, Köves Éva vagy Gál András festőművésztől. A beszámolók vegyesek, de valamiképpen minden megnyilvánulásban kötődnek a művészelőképzés, művésszé válás gondolatköréhez, még akkor is, ha társadalmi aktualitásokról számolnak be, vagy a korszak kulturális jelenségeit idézik fel.
E felidéző-emlékező tárlat tervezetten és vállaltan közel sem az intézmény 240 évéről kíván számot adni, hiszen csak mintegy 60 évre tekint vissza, azt is oly módon teszi, hogy ezen időszakból tár képzőművészeti alkotásokat a látogató elé.
Így aztán akár indokoltnak is tűnhet egy-egy, egykori diáktól származó vendégkönyvi bejegyzés, amely a tárlatra szóló invitálás elmaradását nehezményezi kiállítóként, vagy az intézmény hosszú történetének régebbi, kiemelkedő alkotóitól származó alkotásokat hiányolja. Könnyen kikerülhető lett volna az ilyesfajta vélemények felmerülése, ha a rendezők, kurátorok nyilvánvalóbban jelzik, tisztázzák: az intézmény jubileumára hivatkozva miért egy szűkebb, mintegy félszázados visszatekintésre vállalkoztak.
Mert bizony a 240 éves történeti múltról jobbára kevés szó esik. Jó lett volna látni a közel negyedévezred alatt az intézményben tanulóként vagy oktatóként megfordult alkotók munkáiból egy nagyobb merítést. Válogatni bőségesen lehetett volna a távolabbi vagy akár közelebbi múltból. Láthatóan nem ez volt a cél. E mostani tárlat, amelyen kizárólag a közelmúlt, mintegy félszázad köréből történt válogatás a viszonylagosan jubileumi, noha kerek évforduló alkalmából, remélhetőleg csupán előkészület a 250. évfordulóra, amelyen majd egy rangosabb és teljesebb anyag jelenhet meg egy jelentősebb kiállítótérben. Talán így lehet, noha e tervekről szó még nem esett.
„Valamely nyelvet elképzelni annyit tesz, mint egy életformát elképzelni" – jegyzi meg Wittgenstein. Amennyiben a képzőművészetre úgy tekintünk, és indokolt ezt tennünk, mint sajátos nyelviséggel rendelkező megnyilvánulásra, a Kisképzőre úgy kell tekintenünk, mint olyan intézményre, amely ezen nyelv elsajátításának, használatának és alkalmazásának kereteit életformaként biztosítja immáron negyedévezrede.
Feladata ugyanis éppen abban áll: szerszámot, ismeretet, egyfajta tudást, de mindenekelőtt ennek gyakorlati használatát, beágyazását biztosítani növendékei számára. A művésztanár mesterek példaadása egyidejűleg a tájékozódás képességének és az identitás alakításának előmozdítója. A Kisképző ezt teszi immáron 240 éve, némi túlzással napi 24 órában.
Balázs Sándor
den 4 mars 2019  |  kiállítás műcsarnok kisképző