A Tihanyi Bencés Apátság kerengő-udvara (quadrum)

A „tájgyógyító"

Első ízben adták át a Mőcsényi Mihály-díjat

2019. március 15-én Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter állami kitüntetéseket adott át Áder János köztársasági elnök megbízásából. Ez alkalommal Mőcsényi Mihály-díjat adományozott dr. Herczeg Ágnes tájépítésznek, egyetemi docensnek, a táj és a helyi örökség iránti érzékenységgel, a részletek iránti kifinomultsággal végzett kiemelkedő tájépítészeti alkotói munkásságáért, közéleti és közösségszervező tevékenységéért, valamint szemléletformáló oktatói munkája elismeréseként. A díj névadójáról és a tájépítészet jelentőségéről Turi Attila építőművésszel, az MMA rendes tagjával, valamint a díjazottal is beszélgettünk.

– 2017. szeptember 14-én hunyt el Mőcsényi Mihály nemzetközi hírű tájépítész. Ön ismerte őt személyesen?

– Nem ismertem jól a professzor urat, de a munkásságát igen, és azt is tudom, hogy a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli tagja volt. A jó sorsom megadta, hogy három alkalommal –2014-ben, 2015-ben és 2016-ban – a Pro Architectura díj Bizottságában együtt ülhettem vele. Érzékeltem azt a kisugárzást, amit nehéz szavakba önteni, amikor egy ilyen meglett, életvidám, és majdnem azt mondanám, hogy huncut tekintetű, bölcs ember társaságában érezhet az ember. Pontosan tudta, hogy mihez szól hozzá, és hogy azt milyen hangsúllyal teszi. A kisugárzásával, a halk méltóságával ügyelt arra is, hogy a kert és tájépítész szakma a Pro Architectura díjak odaítélése kapcsán kellő megbecsülésnek örvendjen. Fontos volt nála az épített és a természeti környezet összhangja. És azt is jól tudta, hogy ez az összhang az embertől függ, hiszen ma már háborítatlan természeti környezet Európában nem létezik.

Mőcsényi Mihály halála után viszonylag gyorsan sikerült díjat alapítani az emlékére. Milyen szerepet játszhat ez az elismerés a táj és kertépítészek életében, munkásságában?

– Nagy hiányt pótolt, hiszen korábban ilyen típusú díj nem létezett. Minden szakmát fémjeleznek a saját kitüntetései. Mőcsényi professzor személye kellett a díj létrehozásához. Az ő által sugárzott tisztelet megkérdőjelezhetetlen volt, és mi, a szakma tagjai, nagyon hálásak vagyunk, hogy a miniszter úr ezt a díjat megalapította.

– Az első díjazott dr. Herczeg Ágnes lett. Miért ő?

– Mindenki érzékelte – más, egyébként kiváló jelöltek mellett –, hogy Herczeg Ágnes tevékenysége rendkívül szerteágazó. Áthatja az a gondolat, hogy ő nem egy tájnak a tervezője, hanem sokkal inkább olyan személy, aki egyfajta felelősséggel, fenntartható gondolkodással fordul a táj felé. Ilyen értelemben a munkája sokkal inkább tájgyógyítás, mint tájátalakítás. Ez a gyógyító impulzus rendkívül fontos. És mivel gyógyítani és fenntartani csak közösséggel lehetséges, ezért Herczeg Ágnes nemcsak tervezői, hanem az oktatói és közösségszervezői munkássága is nagyon fontos. Utóbbiból kiemelném azokat az erdélyi kalákákat, amelyeket több évtizeden keresztül vezetett és szervezett. Megszámolni sem tudom, hogy hány helyen építettek például kis fürdőket, vagy egyáltalán helyeket. És mivel a munkát közösségben végezték, ezért Herczeg Ágnes díja, több száz résztvevő diáknak, és több száz helyi lakosnak a díja is egyben.

Az idei díjazott, dr. Herczeg Ágnes, a mezőgazdasági tudományok kandidátusa, okleveles táj- és kertépítész, vezető tervező. Ő is készséggel válaszolt kérdéseinkre.
 

– Ön szerint mi a feladata a 21. században dolgozó tájépítésznek, munkálkodjon akár nagyvárosban, akár kis településen?

– A mai társadalmunkra és a modern kor emberére egyaránt vonatkozik, hogy nagyon elszakadt a természeti világtól és kiszakadt a közösségtől. Maga a tájépítészet, a kertépítészet vagy a kertművészet mindig arról szól, hogy ébren tartsa az emberben ezt a fajta kettősséget. Vagyis azt, hogy egyrészt az ember a természeti világ része, másrészt pedig azt, hogy képes átalakítani azt. Ez az átalakítási folyamat nem csupán szellemi vagy fizikai munka, hanem egyben egy közösséggel való együttműködés is. A mi feladatunk, hogy azokat a helyeket, ahol dolgozunk, vagy amelyeket ránk bíztak, olyan módon jelenítsük meg, hogy ez a fajta kapcsolat ott is kialakulhasson. Ez az egyik nagyon fontos része a munkánknak. A másik, hogy tisztában legyünk vele: a mai világban mindenképpen környezettudatos munkára van szükség. Olyan érzékenységgel kell dolgozni, hogy a természeti sokszínűség, a biodiverzitás mind a településen belül, mind a zöld környezetben érvényesülni tudjon.
Mondok egy példát! Fontos a csapadékvíz felhasználásánál vagy a növénytársulások kialakításánál, hogy megfelelő élőhelyet teremtsünk nemcsak az emberek, hanem az állatvilág számára is. A célok eléréséhez megfelelő etikus magatartásra is szükség van. Az építészeti alkotások művészeti alkotások is egy személyben. Vagyis ugyanolyan alkotói folyamat részesei vagyunk, mint az építészek, vagy más művészeti ág képviselői. Mivel mi a természeti világgal együtt dolgozunk, fontos, hogy ennek szellemiségében, etikailag is jól és hasznosan cselekedjünk.

A harmadik fontos kérdés, hogy ebben a tervezői folyamatban hogyan gondolkodunk együtt a közösséggel. Hiszen az alkotást nem magunk számára tervezzük, hanem a közösségnek, a megrendelőnek, a használónak, akik ezzel a hellyel aztán továbbélnek.

– Ön rengeteg műemléki munkában vett részt Balatonfüredtől vagy Tihanyon át, egészen Csíkszeredáig. Mire a legbüszkébb?

– A legkedvesebb munkák számomra azok, ahol már évek óta dolgozom. Hűséges típus vagyok. Helyekhez és kollégákhoz egyaránt. Egy-egy munka során szinte baráti kapcsolat alakul ki a kollégákkal. Ha mégis ki kell emelnem egy helyet, akkor Tihanyt mondanám. Nagy megtiszteltetés, hogy egy 1055-ben alapított apátság környezetét a mai világgal összefűzve próbáljam meg láttatni. Az ott élők évszázadok óta laknak ebben a tájban. Fontos, hogy ebből az örökségből a ma élő embernek is át tudjunk adni valamit. Még ha ez csak annyit jelent is, hogy jól érezzük magunkat. Az érzések, az atmoszféra csak tovább segítik egy ilyen jeles helynek az átélhetőségét.

Ha még valamit ki lehet emelni, akkor azok az erdélyi munkák lennének. Azon belül különösen Székelyföldön dolgozom sokat. Főleg azok a történelmi helyszínek, fürdővárosok érdekelnek, amelyek múltját kevésbé ismerjük, hiszen a történelem vihara megrengette azokat. A tájépítészeti munka során újra lehet ezeket pozícionálni és az újfajta szemlélet segíthet a terek újraéledésében.

– Milyen eszközei vannak manapság egy tájépítésznek a közösségi szemlélet formálásában?

– Amikor egy munkát elvállalunk, fontos, hogy ne csak a megbízó személyét ismerjük meg, hanem magát a tájat is. Ezért minden objektum elemzésénél fontos készíteni egy történeti elemzést. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy maga a táj milyen folyamatokon keresztül ment át. És milyen örökséget kell biztosítanunk ebben a folyamatban. Sokszor a Hely meg is „mondja", hogy mivé tud alakulni, nemesedni. Ebben a folyamatban nagyon fontos a közösséggel való együttműködés. Mindennek az a kulcsa, hogy vajon a tájban élő közösség tudatába be lehet-e vinni az értéket, a felismerést. Hogy ők is rádöbbenjenek arra, hogy ott, ami van, az érték. Mint civil, örömmel vettem részt a székelyföldi kaláka munka szervezésében, ahol az ott élőkkel és az egyetemistákkal együtt dolgozunk. Fizikai munkát is végzünk. Emellett nagyon fontosnak tartom a kulturális életben való jelenlétet. Szeretek előadást tartani, oktatni, kiállítást szervezni.

– Ön valahol egyszer azt nyilatkozta, hogy ha teheti, szívesebben indul el a Kelet felé. Miért más az ott élő emberek táj- és természet szeretete?

– Mindenfelé szeretek utazni, mert érdekel más népek kultúrája. Mindenhol az érdekel, hogy a helyi ember milyen módon éli meg a természettel való kapcsolatát. És milyen mélységben próbálja ez által átformálni azt, vagy csak vele együtt élni. Az a tapasztalatom, hogy a mai, nyugati kultúrának a gyökerei keleten vannak. Ez tény. Az emberiség kultúrája nincs szétválasztva és fontos a folyamatokat egyben látni. Valójában minden mindennel összefügg. És ha megértjük más tájaknak a kultúráját, akkor az mindenképpen tiszteletet ébreszt bennünk. El is gondolkodhatunk azon, hogy ahogyan mi cselekszünk vagy gondolkodunk egy adott helyen, az mennyire toleráns, vagy etikus. Hogyan tudunk együtt élni azzal a tájjal, ahová születtünk vagy ahol élünk? Ilyen szempontból nagyon jó tapasztalatom van a keleti népekkel kapcsolatban. Ahogyan ők viszonyulnak saját tájukhoz. Ám észre kell venni, hogy nagyon gyorsan változik a világ. A globalizáció ezt is előbb-utóbb összemossa. De amíg lehet, ezeket a tapasztalatokat érdemes begyűjteni és keletre menni.
den 28 mars 2019  |  turi attila tájépítészet mőcsényi mihály-díj