Megérteni az irodalmat

Az MMA Kiadó gondozásában jelent meg Nyilasy Balázs könyve. Az irodalomtörténész, kritikus, egyetemi docens művében két tanulmány kap helyet. Az elsőben a Teóriát vizsgálja. A huszadik század végén uralkodó embertudományi, irodalomtudományi paradigma hatását tanulmányozza és eltűnődik: miért vált a magyar irodalomtudomány – mint oly sok más irodalomtudomány is – a konform áldozatává, amikor kritika nélkül átvette a teoretizmus vagy a posztstrukturalizmus állításait. A második fejezet az európai és magyar szóművészet válságkifejező magatartásáról értekezik. Nyilasy számára az igazán értékes művek nem a programról, hanem a problémáról és annak megoldásáról szólnak. Kizárja mind a kommunizmus korában megszületett önhitt tanulmányokat, mint a posztmodern semmibe vezető eszméit. Szerencsére a szerzőnek vannak megoldási javaslatai.
Mi az irodalom? Milyen könyveket olvassunk? Minek van értéke és mi az, ami felesleges szócséplés? Biztosan sokan elgondolkodnak Önök is ezeken a kérdéseken mostanság, amikor szinte ránk zúdulnak a könyvek az egyes könyvesboltokban. Lassan már mindenki író vagy újságíró, elég, ha tollat ragad vagy üti a klaviatúra gombjait. Az emberi individualizmus eget dönget, mindenki saját fontosságát hangsúlyozza. Egyre másra jelennek meg a családtörténetek, szerzőik meg vannak győződve arról, hogy a saját családjuk története a legfontosabb a világon, és hogy életük, beleértve a sajátjukat is a legszínesebb, legérdekesebb sztori, amit valaha is olvastunk. A legtöbb könyv egyes szám egyes személyben íródik, ezt kívánja tőlünk a korízlés. A nyelvezet posztmodern, mert az a módi és a művekben nem kérdéseket teszünk fel, inkább programot hirdetünk valami bizonyítására.
Pedig az irodalom korántsem ebből áll. A legfontosabb, hogy arra a kérdésre válaszoljunk, hogy mi volt a célunk a könyv megírásával. Milyen kérdések foglalkoztattak bennünket? Manapság, ha egy írót megkérdezünk erről, és választ várunk, a megkérdezett csak néz ránk, nem mindig érti a lényeget. Pedig nem volt ez mindig így. Nyilasy Balázs könyve jó példa ennek bizonyítására. Nem mindegy ugyanis az előfelvetés. Mit akarunk elérni? És ez nemcsak a magyar, hanem az európai vagy amerikai irodalomtudomány számára is meghatározó jelentőségű. Az író nem csak saját gondolatait rögzíti könyvében, de nagyban támaszkodik például angolszász szerzőkre is. Szerintük nem jó, ami jelenleg uralkodik az irodalomtudományban és a negatív tendenciákról többet kellene beszélni, netán valami újat kellene alkotni. Nem is lenne teljesen új ez, hiszen tulajdonképpen mindent kitaláltak, megfogalmaztak már eleink, csak azokat kellene alkalmazni.
Nyilasy szembeszáll azzal a 20. század végén oly divatos elgondolással, ami szerint mindenből újat kell alkotni, a klasszikust pedig posztmodernre netán avantgárdra kell cserélni. A szerző Homérosztól kezdve a 19. századi romantika koráig vizsgálja az írókat és bebizonyítja, hogy az a kritikus magatartás, amellyel például Jókait, Aranyt vagy Kemény Zsigmondot illetik, nem állja meg a helyét. Az utóbbi évtizedekben az ember szerepét, az Istenről alkotott kérdéseinket fokozatosan átvette a nyelvi mítosz. Különösen a nyelvész Ferdinand de Saussure Cours de linguistique générale, vagyis Bevezetés az általános nyelvészetbe című munkája indította el a változást. A nyelv a kulturális teóriák fő faktorává vált, a különböző humántudomány ágakban tevékenykedő tudósoknak pedig ez lett munkájuk alfája és ómegája. A nyelvészet volt a századforduló megkérdőjelezhetetlen alapja, Saussure, Foucault vagy Derrida pedig annak vitathatatlan alakjai. Az utóbbi években azonban több kritika is megjelent, például azt rögzítve, hogy a nyelv valóságos természete sohasem határozható meg, egyszerűen azért, mert ilyen nincs. Nyilasy több olyan nyelvész véleményét tárja elénk, akik a svájci tudós, Saussure megállapításait tagadják. S mivel Saussure munkájából indultak ki a legtöbben, mint például Barthes, Derrida vagy Lacan, az elméletek kártyavárként zuhannak ránk. Gerald Graff vagy Geoffray Harpham csak két név, olyan tudósoké, akiket Nyilasy sűrűn idéz, és akik a posztstrukturalizmust és teoretizmust a legbátrabban kritizálják akár Nagy Britanniában akár Amerikában. Amelyet sokan átvettek kritika nélkül hazánkban is. Nyilasy ezzel szemben Sőtér István, Babits Mihály vagy Schöpflin Aladár körültekintő több szempontúság alternatíváját ajánlja minden olvasónak.
A második rész a válság fogalmát boncolja. A szerző barangol az irodalomtörténet ösvényén, az antik kortól a 19. századig. Együtt tűnődünk Homérosz, Hugo vagy Dosztojevszkij munkáin, majd a 19. század magyar romantikájának ösvényére lépünk. Azt láthatjuk, hogy a kor előrehaladtával az irodalom „válságtudata" egyre hangsúlyosabbá válik. Csokonai még sikeresen küzd meg az élni vagy halni létezés kérdésével, a rokokó derű még pozitív választ is ad, de később Kölcsey vagy Eötvös munkáiban a humanista optimizmus mellett már megjelenik a hiábavalóság és tehetetlenség élménye. A kérdésfelvetések azonban filozófiai mélységűek, ahogy Raszkolnyikov magatartása is a Bűn és bűnhődésben. Igenis a kultúrának szüksége van válságkifejezésre, hiedelemproblémák megoldására és biztonságkeresésre – vonja le Franklin Baumer, egy másik híres tudós könyvében, hiszen a problematizálást elvető kultúra merevségbe torkollik. Nyilasy Balázs izgalmas munkáját elolvasva ugyanerre gondolunk.

(Nyilasy Balázs: Megérteni az irodalmat. Bp., 2020, MMA Kiadó, 288 oldal)

03.08.2020.