Külön is együtt

Az MMA Képzőművészeti Tagozatának díjazottjai, 2016–2017

Öt alkotó, a 2016–2017. évben az MMA Képzőművészeti Tagozata Művészeti ösztöndíjában részesített Olajos György és Sulyok Gabriella képzőművészek, Rabóczky Judit Rita és Verebics Ágnes Fiatal művészeti ösztöndíjat elnyert alkotóművészek, valamint Kelemen Károly, az MMA Képzőművészeti Tagozat 2016. évi díjazottja munkáit az elmúlt évek kialakult gyakorlatát követve közös kiállítás mutatja be a Magyar Művészeti Akadémia székházában. A kamaratárlat 2018. július 22-éig tekinthető meg a Vigadó Galéria alsó szintjén.
A Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának néhány éves gyakorlata, hogy minden évben díjjal ismeri el egy-egy jelentősebb, évtizedek alatt formálódott életmű létrehozójának tevékenységét, illetve hasonlóképpen: díjjal serkenti, segíti egy-két fiatal vagy középnemzedékbeli, de mindenképpen kiemelkedőnek ítélt képművész alkotómunkáját. A díjra érdemesítettek kiválasztása nyilván szubjektív, személyes értékítéletek vagy vonzódások is meghúzódnak a döntések mögött, amelyek meghozatalát a Magyarországon képzőművészettel foglalkozók nagy száma tovább nehezíti. Ennek ellenére, mégis: többnyire jól argumentálható, hogy miért éppen az adott alkotók részesülnek elismerésben. A döntések mellett szóló képes érv, hogy az elismerésben részesült alkotók közös tárlaton mérettetnek meg, rendre visszamenőlegesen, így most éppen a 2016–2017-es év díjazottjainak munkái.
Hogy ennek alapján lehetséges-e valódi mérleget vonni a döntések helyessége felől?
A több irányba tartó művészeti megnyilatkozások meggyőző látványt nyújtanak, noha az alkotók csupán néhány, lehetőség szerint képzőművészeti gondolkodásukat reprezentatív módon tükröző munka jelenlétével jelzik, hogy mivel is foglakoznak, foglalkoztak az eddigiekben, vagy éppen legfrissebben, tehát csupán néhány darabos részletét látjuk egy nagyobb, teljesebb egésznek.
Az idősebb alkotók (Sulyok Gabriella, Kelemen Károly, Olajos György) nyilván szélesebb körből válogathattak jellegzetes alkotásokat, míg a fiatalabbak, Rabóczky Judit Rita szobrászművész és Verebics Ágnes festőművész ugyan talán szűkebb palettáról, ám ez minőségi érvényüket nem csorbítja.
Kelemen Károly Görbevonalzó I. II. című munkái, illetve az alagsori kiállítótér központi helyén elhelyezett Sztahanovista (335,1%) című alkotás más-más természetű alkotói elgondolások képviselői. Közös jegyük azonban, hogy mindannyiuk hordozófelülete a vászon, illetve hogy jellegzetes Kelemen-féle radírképek. Utóbbi alkotás régi időket idéz meg, miként keletkezése is az, Kelemen egy régi darabja. Összefoglaló tabló, amely az élet – szűkebben a munka birodalmának – több területét vonja össze. A kép középponti alakja egy jelentékeny méretben tálalt, mindenre elszánt munkás, aki karjait a levegőbe lendíti, miután nem ismer lehetetlent. Sztahanovista. Persze Kelemen nemigen hiszi, hogy a lehetetlen a lehetségesbe szoríthatná. A munka abszurd-ironikus szemlélete nem csupán képtárgyaiban nyilvánul meg (gyár, traktor, daru), de címadásában is. Az egyébként is irreálisan túlnövelt munkateljesítményre utalást a cím még megtoldja egy tizeddel, s e jelzés, hogy kellőképpen tudatosulhasson, a kép jobb alsó részén is feltűnik.
Sulyok Gabriella grafikusművész a különböző művészeti területek között szabadon mozog, grafikával, rézkarccal és filmkészítéssel egyaránt foglalkozik, mi több: e területek gyakran egymás megtermékenyítőinek bizonyulnak.
Most kiállított grafikai munkáinak talán legfontosabb mozzanatjegye a munkák tájolása: a folytonos ég felé nyitottság, a költői áttetszőség. Akkor is, ha a földperemről szól, akkor is, ha Orfeusz útjáról, énekéről, de meglepő módon még azon esetben is, mikor képének tárgya az áramlás, a lüktetés, a szív különös magánélete régi naplórajzokon. E képek mintha mindig csak az eget mutatnák, amely világosan, fehéren világít, mint tünékeny tisztás. E sajátos aspektus révén minden, a látás perifériáján megjelenő mozzanat, jellemzően fák, bokrok, leginkább a koronáknak az ég felé eső legfelső ággyökérzete – éppen csak kelléke, apropója a képnek. Nézőjét is rögtön a centrumba rántja ezzel a grafikai szerkesztéssel, ám azt korántsem jelöli meg vagy ki, hogy mit lehet, vagy kell, esetleg szükséges észlelnie, észrevennie a szemnek, vagy még inkább rajta túl valami egyébnek.
Monoton, automatikus mozgások, vagy talán kalandozó tűnődések, meditációs támpontok? Inkább az utóbbira hely és idő Olajos György művészete. Hiszen ami a képeken megjelenik, ami onnan sugárzik, az mindenképpen viszonyjelzés valamivel: a mélységgel, az éjszakaival, kettéválással és egyesüléssel, a hontalanokkal és a feltámadással – káromlások és bezárulások közepette. Noha Olajos alkotói mentalitása minderre nyitott.
Munkamódszere rendhagyó. Számára a műalkotás elsősorban nem létrehozandó, hanem meditációs tárgy. Nagyobb léptékű, ritkán előforduló olaj-vászon munkáin talán (előre) tervezettebben dolgozik, ám a kisebb alkotások megszületése lineáris természetű: a képet megkezdi valahol, s egy nyomvonalon halad, miközben követhető labirintussal telíti a papírfelületet, minden irányba. A rajz automatizmusa hozzá illő dinamizmussal, ritmussal párosul – csomópontokkal vagy pihenőhelyekkel. Mintha csak latolgatna valamit, holott mégsem.
Noha Verebics Ágnes festőművész sokszínű, szerteágazó tevékenysége olykor a képzőművészet határterületeit érinti, festészete az egyöntetűség jegyében áll. Realista jegyeket mutató expresszív világának jellemző törekvése a felül- és átírás, gyakorta a ferdítő kiegészítés, s mint átfogó intenció: a körülötte lévő valóság személyessé tétele, „önarcképi" karakterének előszólítása. Az ecsetkezelés könnyed, szinte önkéntelen, a szilajon és szabadon folyni-elfolyni hagyott festék ennek következménye.
Olajjal vászonra, fémlemezre készülő munkáin – jelen kiállításon kizárólagosan, egyébként meg igen gyakran – különböző, enyhébb vagy erőteljesebb torzításban, háttéri értelmezésük nélkül megjelenő állatok tűnnek fel. Most éppen madarak: tyúkok, gyöngybagoly és sas, egy felemás hibrid. Már amennyiben madarak ők! Hiszen a figurák ugyan őrzik állati mivoltukat, fizikai kiállásuk csak némileg tér a valóságban fellelhető eredetijüktől, ám a címek feltétlenül antropomorfizáló hajlamúak, talán kiélezetten pozícionált alteregók. A fényes alumíniumlemezeken – ezek ugyan nem tükröző felületek, de látens utalásuk mégis ilyen irányú – feltűnő Gondterhelt kotlós, a Punktyúk, a Hárpia vélhetőleg az önszemlélet egy-egy sajátos aspektusa, az öntükröző hajlam domináns megnyilatkozása.
Rabóczky Judit Rita szobrászművész eddigi életműve következetes építkezést mutat. Különös szobrász, aki ugyan térben, tömegben, testben gondolkodik, ám rendre felszámolja-fellazítja a teret, hatályon kívül, idézőjelbe helyezi a tömegvonzás törvényét, tömegtelenít, testetlenít – drót és huzalszobrai ilyesmiről tanúskodnak. Tömeget, súlyt sugallanak a szobortestek, noha könnyedek, légiesek, áttetszők. Ugyanis az alig észlelhető szoborvázak köré sűrű ritmusban szövődnek, kötődnek a különböző színekben feltűnő, expresszív hatást keltő, ér- és idegpályákként értelmezhető huzalok, kábelek és drótok. S ezek nem csupán egy-egy szobortestben alkotnak hálózatot, de a kommunikáció lehetőségét is megteremtik a Támaszkodó és a Bolond, s leginkább az Kettős és az Önszülő viszonylatában.
Szobrászat ez, de valahogy másképpen, mint megszoktuk: egyéni leleménnyel, csaknem paradigmateremtő igénnyel, noha e művészet bizonyos jegyei korábbról, másoktól már ismerősnek tűnhetnek.
E tárlat alkalmi csoportkép, jelentős életművekre és friss kezdeményezésekre egyaránt felhívja a figyelmet. Miként arra is, hogy nyomon kövessük majd az idősebb alkotók új fejleményeit, vagy éppen a fiatalabbak változásirányát.
Balázs Sándor