A harangöntő fotós

Test Terek / Body Spaces – ez annak a könyvnek a címe, amelyet az MMA Kiadó adott ki, és amelyet a nyár elején a FUGA Budapesti Építészeti Központban mutattak be, ahol Haris László méltatta. Az album Tóth Györgynek, az MMA rendes tagjának fotóit tárja az olvasó elé. Tóth a kortárs magyar fotóművészet meghatározó alakja. A sejtelmes és szemet gyönyörködtető, olykor zavarba ejtő fotográfiákat felvonultató album Palotai János szerkesztésében jelent meg.
„Tarkovszkijtól tanultam harangot önteni" – ezt a mondatot találja az olvasó az album első oldalán egy fekete-fehér fotóval együtt, amelyen a művész kíváncsi érdeklődéssel tekint a világra. Tóth önvallomása a könyv egyik kulcsmondata. Természetesen az Andrej Rubljov című filmről van szó, amelyben az öntő személyisége olyan tisztasággal párosul, ami mindenki számára útmutatást jelenthet az életben. Ha tudod, hogy mit csinálsz, feláldozhatod saját egyéniséged, hogy megtaláld a megoldást. A fotóművész számára ez a mondat egész életére való jó tanácsokat rejt magában.
A könyv borítóképe egy kettős portré: szemből Tóth György, oldalról az egyik modellje látható egy műtermi térben. Erre a megkomponált látványra is érvényes a fotográfia filozófusának, Vilém Flussernek kép és fogalom kapcsán írt megállapítása: „Ahhoz hogy a készülékét beállítsa a művészi, tudományos és politikai képekhez, a fényképésznek fogalmakkal kell rendelkezni a művészetről, tudományról és politikáról. Hogyan tudná egyébként képben megfogalmazni őket? Nincs naiv, elfogulatlan fényképezés. A fotográfia a fogalmak képe." A fotósnak tehát már előre kell rendelkezni ismeretekkel a kiválasztott tárgyról vagy témáról, és ezek a belső gondolatok kivetülése jelenik meg a fényképeken. A borítókép gondos alapossággal elkészített fotó, mint ahogy a művész mindegyik képe. A fotográfia ugyanis a fogalmak része, valóban nincs naiv, elfogulatlan fényképezés. A modell háta erotikus hatású, a hátteret pedig a műterem adja. A fotós mellett a fehér négyzet, a világos része a képnek, mögöttük a fal pedig fekete. A fotó így válik jelentések felületévé, amelynek belső tartalmát a nézők szándékai és értelmezései még tovább alakíthatják.
 
Tóth György 1950-ben született Budapesten. 1972-től fényképez rendszeresen. A Magyar Alkalmazott Fotográfusok Kamarája tagja. Balogh Rudolf-díját 1994-ben kapta, 2008-ban elnyerte a Magyar Fotográfusok Nagydíját. Dokumentarista korszakának kezdő lépése az Ikarusz, ami riport volt a Sárkányrepülőkről. Egyedi látásmódja világhírűvé teszi őt. Kapcsolatot tart a nemzetközi és a hazai avantgarde világgal. Tóth az aktfotózással talált rá saját énjére. Egyike azoknak, akik azért harcoltak, hogy a fotó bekerüljön a képzőművészeti galériákba. A könyvben Tóth hosszan beszél gyerekkoráról, a budapesti Greguss utcáról, ahol felnőtt. 1956-ról, a forradalomról, a sebesültekről, akik közül néhányan őt, a kisfiút nézték a hordágyról. Tovább Bachmann Gáborról, aki elindította őt a művészet útján. Bachmann csinálta a Hobo Blues Band zenekar Vadászat koncertjéhez a díszletet. Tóth pedig ugyanehhez a koncerthez a fotókat. Ő hívta meg a Na-Ne Galériába is, sőt ő csinált az installációt a fotós Dorottya utcai kiállításához. Hosszú évekig dolgoztak együtt. De nagy hatással voltak rá a 70-es évek underground együttesei is. A csoda a Syrius együttes volt, amely becsempészte Bartók muzsikáját a saját zenéjébe.
Nem csoda tehát, hogy Tóth a könyvet Orszáczky Jackie-nek, a Syrius egykori tagjának ajánlja, aki jó barátja volt. A zenész tíz éve hunyt el, de Tóth nem akarja, hogy elfelejtsék őt.

A lenyűgöző és merész képanyagot felvonultató album a Balogh Rudolf-díjas fotóművész, Tóth György multiexpozíciós technikával készült egyedülálló aktfotóit mutatja be, Palotai János értő elemzéseivel.

A könyv szerkesztője, Palotai János 2006-ban ismerte meg Tóth képeit egy kiállításon. Rögtön megtetszettek neki az egy alakú fotók, amelyek nem mozdultak el. Számára ezek Hegelt idézték, aki szerint az azonosság és a nem azonosság a kettő azonossága, ami az igazsághoz vezet. Ezt találta meg a fotós képeiben. És nagyon emlékeztették őt mindezek Klimt és Schiele grafikáira is. Nem utolsósorban behozta a fehér grafikát, ami Tarkovszkij filmjeiben is látható. Ez nem más, mint egy fehér vászon, ami mögé bármit képzelhetünk. A Balázs Rudolf-díjas fotóművésznek egy évvel később megjelent egy albuma, és a bemutatón megkérdezte Palotait, lenne-e kedve írni róla. Először csak cikket, majd cikkeket írt a fotókról, de most nagyon örül, hogy megjelent az album is.
Tóth György már három évesen tudta, hogy mi az a fotó. Fiatal korában bekerült a televízióba, ahol megismerkedett a mozgóképekkel. Művészetére jellemző, hogy egy kockára 5-6 exponálást vesz fel. A kockán álló alakok vannak, amelyek mozgásra megváltoznak. Szárnypróbálkozásai közepette jelent meg Kardos Sándor filmje, amelyben az exponálás nem azt mutatta, amit láttunk, mégis nagyon fontos dolgokat közölt a világról. Kardos is hatott rá mozijával, így került egymáshoz közel a film és a fotó.
Az album nem életmű könyv. Kimaradtak belőle például a színészekről készült fotók jó része, amelyek maguk megtölthetnének egy másik könyvet. A művészt ugyanis mindig érdekelte a festészet, vagy a televíziózás. A kettő találkozásánál kezdett el kísérletezni. A fotók 1991 és 2018 között készültek. Hosszú időszak termékei, és mint minden hosszú időszakban, ebben is voltak változások. Ezek a változások hatottak rá, így nem lehet csak egy korszakként beazonosítani a képeket.
A könyv előszavát Baki Péter, a Mai Manó Ház ügyvezető igazgatója írta. Szerinte Tóth a magyar fotográfia egyik meghatározó alakja. Baki a művész villamosvezetőkről és villamosmegállókról készített sorozatát emelte ki, főleg annak társadalmi érzékenysége miatt. Fotóin a kilátástalanságot érzékeltette, de megfogalmazás módjában európai távlatokat nyitott. A multiexpozíciós, illetve a hosszú záridőt kihasználva, több vakuvillanást eszközlő technikai megoldása az akt és a portréfényképezés területén egyedi, csak rá jellemző alkotásokat hozott létre. A kezdeti fekete háttér után jött a fehér, majd újabban a fénnyel kísérletezik. Képeit rangos helyeken állították ki, például a denveri Colorado Potographic Arts Centerben vagy a londoni National Portrait Galleryben.
Tóth Györgyöt a legtöbben Emese című képe kapcsán ismerhetik. A művésztől tudjuk, hogy volt a fotóból még egy példány. Amikor elkészült az első, neki nem tetszett a nő egyik karjánál az árnyék, ezért csinált még egy fotót. Bejött neki. Pedig csak ritkán szokott ismételni. Általában egy beállítással három kockát vesz fel és a legjobbat használja. Azt a különös történetet is elmesélte, hogy már kész volt a fotó a 90-es években, amikor volt a Ludwig Múzeumban egy kiállítása, de ezt a képet nem mutatták be.
 
Az albumot lapozgatva rájöhetünk arra a sokszor hangoztatott, ám itt is megállapított gondolatra: a művészet nem önmagában van. A művész mindig kiteszi magát az eseményeknek. Résztvevője az élet mozzanatainak, amelyek hatnak rá. A fotós mindig a mozdulatokat, a tekintetet fürkészi, és azokat igyekszik megragadni.
A könyvben ikonikus alakok szerepelnek és ezeknek a fotóknak a művészi értéke is magas. Tudni kell azonban, hogy nagyon nehéz menedzselni a magyar fotósokat a világban. Mindenhol elismerik a hazai művészeket, de a szakma helyzete rendezetlen, ezért a legtöbb esetben nem lehet tudni, hogy egy-egy fotóból hány készült és főleg hány található egyes embereknél. A világban ugyanis mindenki az egyedit keresi, de ha nem biztos abban, hogy csak egy van a kiválasztott képből, fotóból, akkor bizony nem veszi meg az alkotást. Ezért is ment szenzációszámba Tóth ikonikus fotója, az Emese, amely egykoron rekordáron, közel kétmillió forintért kelt el magyarországi aukción. Ez a kép „húzókép" volt az orosz Fotóművészeti Múzeumban is. Nemrégiben Pekingben is kiállították, ahol mindennap tíz, illetve százezrek láthatták.
Tóth György fotóin az igazi témákat a nők adják. Sokszor azonban meglepő módon ábrázolja őket, amely ábrázolások szembemennek a galériatulajdonosok elképzeléseivel. Szerencséjére azonban megtalálta az Erdész Galériát, ahol „befogadták" munkáit.
Tóth György szerint a modell alkotótárs. Ez kifejeződik abban, hogy a képeken névvel szerepelnek a szereplők. A modellekkel – például Török Emesével vagy Tunyogi Henriettel – interjúk is készültek a kötetben, amelyekből az derül ki, hogy a partnerré válást minden esetben megelőzte az alkotások ismerete és a művészi törekvések elfogadása.
A könyvben több fotón szerepel egy másik modell, Karafiáth Orsolya költő is, aki kifejezetten hálás Tóthnak: jó volt a fotóssal együtt dolgozni. Nagy munka volt neki is és persze furcsa munka is, hiszen ő még strandra sem megy ki, itt pedig aktok készültek róla. Tóth jelenléte azonban megnyugtatóan hatott rá, olyan bizalmi légkört teremtett, amelyben „simán" levetette a ruháit. A fotókon ugyanis a lényeg nem a ruhanélküliség, hanem az emberi belső.
 
A kötet a Magyar Művészeti Akadémia Film- és Fotóművészeti Tagozatának megbízásából készült.

(Palotai János: Tóth György. Test-terek / Body Spaces. Budapest, 2019, MMA Kiadó, 290 p., 6400 Ft)

Nedelja, 18 avgust 2019  |  haris lászló fotóművészet könyvajánló tóth györgy mma kiadó