Plesz Antal (fotó: Lugosi Lugo László / MMA)

„Magyarország nem volt, hanem PLESZ"

90 éve született Plesz Antal építész, a Magyar Művészeti Akadémia néhai tagja

Május 19-én lett volna 90 éves Plesz Antal (1930–2014), az ÉSZAKTERV és a Miskolci Építész Műhely ikonikus alakja. A remek építész, mintaadó polgár, a több generációt nevelő mester vallotta, az építészet elsősorban emberépítéssel kezdődik. A hatvanas–hetvenes évekbeli miskolci értelmiség vezéregyéniségeként, a magyar kultúra és művészet jelentős személyiségeihez fűződött baráti kapcsolatain keresztül az akkor (és jórészt még ma is) műszaki tudományként kezelt építészetet építőművészetként ő vezette be a helyi gyakorlatba. Ez az önként vállalt szerepe máig kiemeli a pályatársak közül. Már saját kora nagy hatású kultúraközvetítőként, az építészeti gondolkodás új mintaalkotójaként tartotta számon. Születésének 90. évfordulóján híres tanítványai közül Bodonyi Csaba, Ferencz István és Bán Ferenc építészek, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjai is megemlékeztek a „Plesz Antal jelenségről".
„A térnek úgy, mint az embernek is neme van. A horizontális terek nő neműek, a vertikális az fallikus, toronyszerű. Ahol két horizontális tömeg keresztezi egymást ott kialakul egy központi tér, egy négyszög vagy sokszög – semleges tér. Az építési program során abszolút méretekben meghatározzuk a szerkezeteket. Az építészet fogalomkörében csak arányokról beszélünk: hogy egyik, másik és a harmadik dimenziója hogy viszonylik egymáshoz. Ezeket általában nem tisztázzuk, szakmai körökben is ritkán" – vallotta Plesz Antal, akiről Makovecz Imre így beszélt: „Él Magyarországon egy sajátos, különös ember…, egy igric, azaz vándorénekes. Szakmánk csodálatos igrice végigvándorolta, végigbotrányozta és végigtanúskodta az elmúlt negyvenöt évet Magyarországon, apai és mesteri erővel magatartást, otthont, valahová tartozást, becsületet, szerénységet, fegyelmet, derekasságot, tehát „avult" képességeket élesztett újjá kiválasztottjaiban… Beszélt sokat, fiataloknak eleganciáról, a tartásról, a férfiasságról, a kurázsiról, a hűségről, az egyszerű és világos gondolkodásról, az elődök tiszteletéről, az inasság fogalmáról…, és ezeket a tisztes képességeket magyarul gyakoroltatni volt képes és ő maga ezek gyakorlásában elől járt."
Plesz Antal DLA, H.C. az ország számos tervezővállalatánál megfordult: KÖZÉPTERV, IPARTERV, LAKÓTERV, Típustervező Iroda, ZALATERV, ÉSZAKTERV, végül Mávti. A szakmát a második világháború előtti modern magyar építészet nagyjaitól tanulhatta, mint Kiss Ferenc, Nyíri József vagy Lauber László. Plesz a magyar építész szakma egyik legnagyobb hatású, katedra nélküli professzora volt. A Magyar Építőművészek Szövetségének Fiatal Építészek Köre, a később Mesteriskolának nevezett posztgraduális képzést adó iskolának a tanára. Itt hét ciklusban oktatott. Olyan jeles tanítványok kerültek ki kezei közül, mint például Bán Ferenc, Bodonyi Csaba, vagy Ferencz István. A két utóbbi, de főként Bodonyi Csaba közvetítésével alakult ki a Miskolci Építész Műhely is (1975–1990). A másokért való szolgálat jegyében építkező kulturális alkotóközösség tevékenysége szintén a Plesz Antal jelenség zsinórmértéke mentén bontakozott ki. A miskolciak első, majd rákövetkező három nemzedéke számára a Mester építészetfelfogása és gondolkodásmódja jelentette a vezérfonalat, részint az ő elveit követve emelték figyelmük fókuszába a konstruktivitást, a tartószerkezet fontosságát és a technológiai kísérletezés izgalmát. Felfogására az IPARTERVben gyakorolt modernista szerkezeti tisztaság és szigor volt jellemző. Ahogyan Bodonyi Csaba fogalmaz: „A Plesz-féle mesteriskola leginkább az IPARTERVes szellemet követte, ill. Dávid Károlyon és Kiss Ferencen, Sámsondi Kiss Bélán keresztül a Bauhaus szelleméhez, főként Le Corbusierhez kötődött. A modern nemzetközi építészet konstruktivista ágát művelte. Fontosabb megvalósult munkái közé tartozik a Le Corbusier-féle arányrendszert követő miskolctapolcai Juno Szálló, a miskolci művészlakások, valamint a mályi borkombinát. Számos kitüntetés, köztük a Széchenyi-díj birtokosa volt.


Nekem dolgozik a Csaba meg az idő"

- Bodonyi Csaba -

„Plesz 1963-ban került Miskolcra az ÉSZAKTERVhez, ahol egy éves hallgatói gyakorlatom töltöttem, melynek élményszerű része lehetett, hogy nemzetközi tervpályázatokon rajzolóként munkatársa lehettem. Rövid idő alatt közismertté vált, s tekintélyt szerzett a város szellemi életében, melybe módszeresen bevezetett. Ekkor ismerkedtünk össze mélyebben, s ezért választottam Mesteremmé az 1970-ben újrainduló Mesteriskolán. Akkor még a Mestert – történelmi szokás szerint – a tanítvány választotta. Ez volt a tanítvány szabadsága. A mester szabadsága volt, hogy elfogadja-e a közeledést. Én Plesz Antalt választottam, s ő elfogadott tanítványaként. A Mesteriskolát mellette végeztem el, három évig dolgoztam műtermében [Bodonyi Csaba volt az egyetlen a tanítványai közül, aki a Mesterrel egy irodában, közös munkákon dolgozott]. Amikor ez véget ért, egy étterembe hívott, s javasolta, hogy kapcsolatunkat a továbbiakban tekintsük Barátságnak. Ápoltuk ezt a Barátságot negyven éven át, haláláig, s hiányzik nagyon, hogy nem tehetem már, de szellemileg érzem jelenlétét. Már egyetemista koromban ismertem egyébként. A Bp-i Műegyetemen külső tervezési konzulens volt, ahonnan később kirúgták, mondván: megrontja az ifjúságot, (lehetséges, hogy népszerűsége miatt létrejött késő estékbe nyúló informális beszélgetések miatt?) Plesz Antal nem volt „csoportguru". Az egyénre épített. Ezért ahány tanítványa annyi különböző műhely. Saját műhelyfelfogását 12 pontban tömören leírta. 1976-ban csalódottan távozott Miskolcról, s mert nem tudott az akkori körülményekkel megalkudni, a tervezői praxist feladta, s hivatásának az „emberépítést" tekintette ezentúl. 46 éves volt ekkor. Az addigi munkái, pályázatai átfogó erőt, konstruktivitást, letisztult tömegszerkesztést és formálást, az aranymetszés arányrendszerét mutatják. Ezeken keresztül szakmai érdeklődésünk körébe emelte a tartószerkezet fontosságát, a benne rejlő drámai erőt, mint építészeti eszközt, a metszet és a szakmai részletek fontosságát, a technológiai kísérletezés izgalmát, az erőteljes, átfogó építészeti gondolkodást, a koncepció elsődleges fontosságát, az előírásoktól független, szabad próbálkozásokat, a tiszta szerkesztést, a gondos manuális munkát. Különös ismétlődő formai "védjegye" nincs." „Mit lehetett Plesz Antaltól tanulni?" – teszi fel a kérdést Bodonyi Csaba: „Módszere nem a közvetlen ismeretátadás volt (hiszen ez csak a rutint konzerválná), hanem Szókratészi bábaként azt hozta elő tanítványaiból, ami bennük „alvó képességként" szunnyadozott. Minden más csak ehhez teremtett atmoszférát. Elsősorban EMBER-ÉPITŐ-MÜVÉSZ volt. Hitt a szellemi folytonosságban, és kötelességszerűen művelte az ismeret-, a tapasztalatátadás generációs kötelességét, továbbá az erkölcsi-magatartási normák közvetítését. Ez a generációs felelősség és önzetlenség volt a legfontosabb, amit tőle tanultam, s hogy a tanítvány mesterének azzal köszönje meg, amit tőle kapott, hogy folytatva és átértékelve továbbítja azt a következő, még fiatalabb generáció felé. Átütő, ösztönös tehetségű első generációs értelmiségi, aki bányában építkezéseken majd nagynevű mestereknél edződött. Szuverén és szuggesztív volt. Határozott, férfias, ugyanakkor melegszívű és érzékeny is, amolyan „apa figura". Született pedagógus. Egyenes tartású, szókimondó, tekintélyt parancsoló EMBER. 30 évesen már az egész országban „Tóni bácsiként" ismerték és szólították. Filozofikus volt, az anyagi dolgokat nem becsülte. Minden társaságban spontán kristályosodási ponttá vált. Mindenki MESTERT látott benne, más hivatásbeliek is. Megalkuvás nélkül élt, szigorú értékrendet követő életét szellemi kalandnak tekintette.
 

Hát te ki vagy fiam? – kérdezi Tóni a kezdő építészt. R. László vagyok, válaszolja. Nem a neved kérdeztem fiam, hanem, hogy KI VAGY TE?"

- Ferencz István -
Tóni képes volt bárkivel azonos szinten és szemmagasságból beszélni, a segédmunkástól a miniszterig. S úgy tudott valakit leteremteni, hogy az érintett örült neki. Mindig az adott emberre koncentrált, szinte átvette annak auráját, s mondatai a személyhez szóltak. Másik kiválasztottja Ferencz István így emlékszik vissza rá: „Tóni mágusnak született. Születésekor mind a két kezén hat ujj volt. Táltos. A mélyen katolikus család azonban leoperáltatta azokat. Valahol azonban egész életútján, magatartásában megmutatkozott ez, hiába fosztották meg tőle. Tóni legendája valahol itt kezdődött. Amikor ő felnőtt ember lett olyan képesség szállta meg, amelyről azt szoktuk mondani, hogy az ember veséjébe látott. Amikor egy kicsit összehúzta a szemét, nagyon komoly volt, akkor nyitott könyv lett előtte minden ember.
Plesz Antal magyar-sváb volt. Ez egy identitás problémát is jelentett számára. „300 éve élünk itt a Kárpát-medencében és még mindig nem tudom, mi vagyok" – szokta mondani. Rendkívüli képességű, szigorú, felelős ember. Súlypont volt ő. És a barátai is ilyenek voltak (pl. Huszárik Zoltán filmrendező, vagy Kondor Béla grafikus festő). Sokat beszélt róluk, az olvasmányairól, az ő mestereiről, kiben és hogyan lát nagy értéket. Növendékeivel szemben az volt az alapállása, hogy ő emberi arcokat épít föl. „Az arcéleket fenem, és nem a tömeget." Őt nem érdekelték társadalmi csoportok, nem érdekelte a sok ember, ő az egyes ember felelősségére és épülésére volt kíváncsi. Hihetetlen igényes volt önmagához is. És ő bennünk, növendékeiben kereste az egyéni, különleges erőt, megnyilatkozást. Azt a lehetőséget, hogy az ő igényes élete vajon hogyan települ át egy növendékbe, és majd hogyan lesznek ők is felelős emberek. Számos tanítványa közül véletlenül sincs két egyforma világlátású, habitusú ember. Ha csak hármunkat nézem, (Bán Ferenc, Bodonyi Csaba és jómagam), mi is különböző természetű emberek vagyunk. Hármunkhoz kötődött a legmélyebben. Mi voltunk neki az első tanítványai. Az volt számára a fontos, hogy mi milyen típusú felelőséget vállalunk a világért. Kiválasztotta a különös figurákat, beléjük erkölcsi, etikai erényeket épített. Híres mondása szerint: „Az, hogy a szakmát magas szinten műveljétek az magánügy. Ha ez nem így történik, akkor nekünk egymással nincs dolgunk." Ő úgy volt mesterünk, hogy nagyon ritkán nézte meg a terveinket.
48 évnyi kapcsolatunk volt nekünk. 48 évnyi együtt lét során folyamatosan gondomat viselte, hol távolról, hol közelről. Sem szülőkkel, sem feleséggel, sem gyerekkel nem voltam annyit, mint vele. Hiányzik az ülése. Amikor hunyorgott akkor tudtuk, hogy valami nem úgy működik, ahogy kéne. Sok alapmondása közül a másik, ami nagyon megragadott: „Mindig többet tegyünk a kalapba, mint amennyit kiveszünk." Szakmai alapvetése is az volt, hogy többletenergiát kell belefektetni minden megbízásba, hiszen a többletenergiával előbányászott többletérték a megbízó ölébe hull – ez a mi felelősségünk. Ez a többletérték a haza javát is szolgálhatja. Mindig figyelemmel követte mit tesznek növendékei a nagyvilágban. Voltak helyzetek, amikor segítséget kellett kérni tőle. Pl. az elmaradt világkiállításnak én lettem a fő tervezője. Nagy felelősséggel járt, akadtak is kritikus pontok, éreztem kell Tóni segítsége. És akkor nem a tervet korrigálta, hanem azt mondta hogyan kell emberileg helytállni egy nagy építészcsoport élén. Az emberi viszonylatok felelősségéről mesélt."
 

A tanult ember már nem tud imádkozni sem, alkotni sem, mert nincs hozzá szemlélete. Olyan nyomorult, magányos a legtöbb ember, mert energiája a védekezésre megy el, nem az alkotásra. Alkotás nincs humor nélkül"

- Bán Ferenc -
Tóni kilencvenéves lenne. Hét éve halott. Magam nyolcvanadikban vagyok. Vénember tanítvány kell írjon mesternek tartott vénemberről. Félévszázad kaotikus, párhuzamos történéseiből kellene tovább gombolyítanom egy szálat, de ami nem fedheti le a valóságot. Erősen karizmatikus emberként elhíresülve vonzotta a fiatalabb építészeket. Társaságában mindenki valakinek, többnek érezhette magát. Ennek okán sok a róla szóló anekdota, jópofa mesélnivaló, legendás történet. Megítélésében az ezekről szóló beszéd leegyszerűsítésekhez vezet. Barátság fűzte Kondor Béla, Huszárik Zoltán és több hozzájuk hasonló kaliberű művészhez. A velük való kapcsolat történéseiből rajzolódhatna ki Tóni igazi énje. Róla szóló írásom a korábbiakkal együtt csak egyszerű adalékként kezelhető. Sokan nem tudják valós képességeit megítélni, mert csak néhány megépült épületét látják. Gondolatainak, vágyainak minőségi szintje, személyiségének veleje, és az állami tervezőirodát jellemző merev munkamódszerek, korlátok összeegyeztetése – sok sikeres kortársától eltérően – neki nem igazán sikerült. Az újraindult MÉSZ Mesteriskola mestereként ezeket a vágyakat, gondolatokat szórta – hálát nem várva – az azokra fogékony, érdemesnek tartott fiataloknak. Fejlődésüket, szakmai sikerüket méltán tartotta sajátjának. A beszélgetések terepei füstös presszók, kockásabroszos kocsmák voltak, meg fröccsök, kívülállókban szimpla ivászatok képzetét keltve. Hasonló tévedés, mint Amadeo Modigliánit kábítószeres, italos randalírozásai alapján megítélni. Miskolci kollégáimmal szemben, Tónival soha nem dolgoztunk együtt, ezért a szokványos mester tanítvány viszonyra sem hivatkozhatom. A konzulens meghatározás is szorosabb, közvetlen beavatkozást, munkakapcsolatot feltételez. Tervezőirodánk nívódíj zsűrizésén találkoztunk, ami után igazgatónk többször is szakmai beszélgetésre hívta. Munkáimat, tervpályázati eredményeimet látva, az irodai meghívásoktól függetlenül is gyakran beszélgettünk. Hasonló felfogásunk, világszemléletünk, öntörvényűségünk, személyes sorsunk és több azonosság okán alakulhatott ki haláláig tartó baráti kapcsolatunk.

Torek, 19 maj 2020  |  ferencz istván bodonyi csaba plesz antal bán ferenc emlékezés