2018. október 9. – november 18.
Vigadó Galéria, 5. emelet
(Bp. V., Vigadó tér 2.)
Vigadó Galéria, 5. emelet
(Bp. V., Vigadó tér 2.)
Minek a hátterében
Magyar Gábor tárlata a Vigadó Galériában
Nem nyilvánvalóan, de Magyar Gábor festészete helyeket kereső, felkereső művészet. Helyeket, s az ott honos vagy lehetséges formákat. A művek összetartását éppen az határozza meg, hogy az alkotó mintha csak egyetlen, nem a természetihez fogható – hiszen nem tájképfestő – vidék látványait szemlélné. Hogy hol jelenik meg, vagy hová tartozik ez az elvont, noha a természetből eredő formákat is őrző „táj", amely végtére is egy hely – kevéssé bemérhető. Inkább ismeretlen, mint ismerősnek tetszhető. Nem így az alkotó számára, aki – egyáltalán nem természetes, hogy – otthonosan mozog e képzett, teremtett, elvonásokban és elvonatkoztatásokban megnyilatkozó világban. Néha az is szép, amikor eltévedni látszik benne. Magyar Gábor festőművész csaknem négy évtized munkáiból válogatott kiállítása a Vigadó Galériában egy út műveit mutatja: útjait a művekhez.
Nem nyilvánvalóan, de Magyar Gábor festészete helyeket kereső, felkereső művészet. Helyeket, s az ott honos vagy lehetséges formákat. A művek összetartását éppen az határozza meg, hogy az alkotó mintha csak egyetlen, nem a természetihez fogható – hiszen nem tájképfestő – vidék látványait szemlélné. Hogy hol jelenik meg, vagy hová tartozik ez az elvont, noha a természetből eredő formákat is őrző „táj", amely végtére is egy hely – kevéssé bemérhető. Inkább ismeretlen, mint ismerősnek tetszhető. Nem így az alkotó számára, aki – egyáltalán nem természetes, hogy – otthonosan mozog e képzett, teremtett, elvonásokban és elvonatkoztatásokban megnyilatkozó világban. Néha az is szép, amikor eltévedni látszik benne. Magyar Gábor festőművész csaknem négy évtized munkáiból válogatott kiállítása a Vigadó Galériában egy út műveit mutatja: útjait a művekhez.
Két, különböző technikai és formai példáját is látni e tárlaton annak, hogy bizonyos értelemben, esetleg csak a privát alkotói gyakorlatban: a festészet egyfajta vég- és újrakezdésének pontján állnak a megjelenő művek. (E tekintetben nem mellékes, hogy Magyar Gábor korábbi művei nonfiguratívak voltak, alig sejthető figurákkal.) A csaknem diagonálisba forduló, s vele ellentétes irányba szintén bemozduló, téglalapok sokaságának jelenlétét érzékeltető, arannyal futtatott munka (Diptichon), valamint az utaláshorizontját hasonló irányba fordító, nagyobb méretű, a képsíkban a világos színátmeneteken túl nem merészkedő alkotás: valamiképpen Malevicsre, a fekete vagy a fehér négyzetre reflektál. Általánosabb értelme szerint arra, hogy miképpen lehetséges a kép azt követően, Malevics után.
E két munka, mint a kiállítás felütése ugyanakkor utal arra a kérdésességre is, hogy a világos-fehér felület miféle kihívás elé állítja az alkotót, akinek a kijelölt síkfelület egy részét vagy egészét telítve: valamiféle teret, valaminek a terét szükséges megszólaltatnia, hogy általa maga is szóhoz jusson.
Az olaj-vászon munkákon rendre visszatérő, ismétlődő formaelemek alakítják, szervezik a kompozíciót, amelyeket csak néha kérdőjelez meg egy-egy gesztusszerűen felrakott ecsetnyom. A többnyire monokrómnak tűnő alapfelületek néhol meglehetősen színesek: egészen finoman árnyalt színátmenetek képezik azt a háttéri felületet, amelyek előtt, s hangsúlyosan nem beléjük olvadva, mint befogadó közegbe, hanem attól távolságot tartva, inkább abból kiáradva: absztrakt, mégis a formaképzés szándékát tükröző motívumok jelennek meg. Ezek között domináns a henger- vagy csőalakzat, s különösen a cseppforma, amely negatív és pozitív változatban, sokféle struktúra és mintázat lehetőségét hordozza. Formavilágában kitüntetett szerepben, gyakran középpontban áll ez utóbbi motívum: hol egymagában, máskor egészen szorosan, párban, vagy éppen egy nagyobb egység részeként rendeződve, igazodva: valamiféle jelszerű ábrát, struktúrát, akár modellt mutatva.
Magyar Gábor alkotásai jellemzően nem kapnak címet. Az egyes művek feltűnően magas számértéket hordozó római számokkal különülnek el, mint egy narratíva epizódláncolata, mint egy szekvencia különböző állomásai. Persze nem lehetetlen, hogy az alkotó nagyon is pontos címekkel azonosítja munkáit, ám ezek mégsem publikusak. Talán mert az alkotó az egyszer már megéltet az alkotás során nem újraazonosulva, hanem kívülről, mintegy rátekintve szeretné megközelíteni.
Talán az alkotó, talán a kurátor kezdeményezése, hogy a tárlatlátogató kis lapocskán különböző, előre megadott címek közül (köztük pszichikai állapotok fogalmai éppen úgy adódnak, mint az érzékletek különböző tapasztalatait vagy gondolati tartalmakat jelző mozzanatok) asszociatív módon válasszon: véleménye szerint a felsorolt címlehetőségek melyike illik leginkább egy-egy római számmal jelzett alkotáshoz. Az azonosulást, a művek feletti gondolkodást ösztönző eljárás érdekes és rendhagyó, kimenetele meg kétséges, mert a fix meghatározások esetleg éppen a nyitva hagyott címadás lehetőségeit szűkítik.
Maga az ismétlés folytonossága, jelenléte: transzcendens irányultságra utal. A már „megismert", a tudatban teret nyert, vagy legalábbis is valamiképpen megtapasztalt, s akár fogalmakkal is körüljárt újbóli és szünetlen felismerése és képpé formálása: Magyar Gábor festészetének visszatérő mozzanata, mondhatni centruma. Hogy miért is e notórius késztetés az ismételt meglátásra és láttatásra?
E motívumok, ha rejtetten is: gyakran hordoznak olyan jegyeket, amelyek az emberi alakkal rokonítják őket. Némelyik alkotás, elsősorban a tengelyszimmetrikus megjelenítés közelébe érkezők, vagy a csaknem ikonszerűen megmutatkozók: mintha kifejezetten meditációs célt szolgálnának.
Magyar Gábor festészete valaminek a reprezentációs tereit állítja elénk. Helyeket. A bennük felmerülő kérdés, kérdésessé tett valójában nem is az, hogy az előtérbe állított formák és alakzatok milyen tartalmak hordozói – mert valamire határozottan irányulnak –, inkább az, hogy minek a hátterében történik mindez meg.
E két munka, mint a kiállítás felütése ugyanakkor utal arra a kérdésességre is, hogy a világos-fehér felület miféle kihívás elé állítja az alkotót, akinek a kijelölt síkfelület egy részét vagy egészét telítve: valamiféle teret, valaminek a terét szükséges megszólaltatnia, hogy általa maga is szóhoz jusson.
Az olaj-vászon munkákon rendre visszatérő, ismétlődő formaelemek alakítják, szervezik a kompozíciót, amelyeket csak néha kérdőjelez meg egy-egy gesztusszerűen felrakott ecsetnyom. A többnyire monokrómnak tűnő alapfelületek néhol meglehetősen színesek: egészen finoman árnyalt színátmenetek képezik azt a háttéri felületet, amelyek előtt, s hangsúlyosan nem beléjük olvadva, mint befogadó közegbe, hanem attól távolságot tartva, inkább abból kiáradva: absztrakt, mégis a formaképzés szándékát tükröző motívumok jelennek meg. Ezek között domináns a henger- vagy csőalakzat, s különösen a cseppforma, amely negatív és pozitív változatban, sokféle struktúra és mintázat lehetőségét hordozza. Formavilágában kitüntetett szerepben, gyakran középpontban áll ez utóbbi motívum: hol egymagában, máskor egészen szorosan, párban, vagy éppen egy nagyobb egység részeként rendeződve, igazodva: valamiféle jelszerű ábrát, struktúrát, akár modellt mutatva.
Magyar Gábor alkotásai jellemzően nem kapnak címet. Az egyes művek feltűnően magas számértéket hordozó római számokkal különülnek el, mint egy narratíva epizódláncolata, mint egy szekvencia különböző állomásai. Persze nem lehetetlen, hogy az alkotó nagyon is pontos címekkel azonosítja munkáit, ám ezek mégsem publikusak. Talán mert az alkotó az egyszer már megéltet az alkotás során nem újraazonosulva, hanem kívülről, mintegy rátekintve szeretné megközelíteni.
Talán az alkotó, talán a kurátor kezdeményezése, hogy a tárlatlátogató kis lapocskán különböző, előre megadott címek közül (köztük pszichikai állapotok fogalmai éppen úgy adódnak, mint az érzékletek különböző tapasztalatait vagy gondolati tartalmakat jelző mozzanatok) asszociatív módon válasszon: véleménye szerint a felsorolt címlehetőségek melyike illik leginkább egy-egy római számmal jelzett alkotáshoz. Az azonosulást, a művek feletti gondolkodást ösztönző eljárás érdekes és rendhagyó, kimenetele meg kétséges, mert a fix meghatározások esetleg éppen a nyitva hagyott címadás lehetőségeit szűkítik.
Maga az ismétlés folytonossága, jelenléte: transzcendens irányultságra utal. A már „megismert", a tudatban teret nyert, vagy legalábbis is valamiképpen megtapasztalt, s akár fogalmakkal is körüljárt újbóli és szünetlen felismerése és képpé formálása: Magyar Gábor festészetének visszatérő mozzanata, mondhatni centruma. Hogy miért is e notórius késztetés az ismételt meglátásra és láttatásra?
E motívumok, ha rejtetten is: gyakran hordoznak olyan jegyeket, amelyek az emberi alakkal rokonítják őket. Némelyik alkotás, elsősorban a tengelyszimmetrikus megjelenítés közelébe érkezők, vagy a csaknem ikonszerűen megmutatkozók: mintha kifejezetten meditációs célt szolgálnának.
Balázs Sándor