A zene teológiája

Dobozy Borbála csembalóművész
 
A Magyar Művészeti Akadémia új tagjait bemutató sorozatunkban ezúttal egy zenész, Dobozy Borbála Liszt Ferenc-díjas csembalóművész beszél pályájáról, hangszerének titkairól, Bachról és a régizene oktatásáról. Interjú
– Annak idején rendhagyó volt, ha valaki a csembalót választotta? Mi vitte éppen e hangszer felé?
– Amikor érdeklődésem a csembaló felé fordult, az bizony nem számított hétköznapi választásnak, és ha valaki abban az időben e hangszeren szándékozott felsőfokú tanulmányokat folytatni, igen komoly nehézségekkel találta szemben magát…
15 éves voltam, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola, a „konzi" másodéves zongora szakos növendéke, amikor zeneirodalom órán a barokk korszakot tárgyaltuk. Ennek kapcsán sok csembalófelvételt hallgattunk, elsősorban az akkori évtizedek egyik legjelentősebb művészének, a cseh származású Zuzana Růžičkovának előadásában. Akkor tudtam meg, hogy a hozzám kezdettől fogva legközelebb álló zeneszerző, J. S. Bach zongorán játszott művei valójában csembalóra készültek. Jól emlékszem: micsoda hatással volt rám az a hangzásvilág! Rögtön éreztem, hogy ez az én hangszerem.
Éreztem, noha számos nehézséggel kellett szembenéznem. A Zeneakadémián ugyanis néhány évvel korábban, Sebestyén János orgona- és csembalóművész irányításával ugyan elindult a csembalóoktatás, ám csak fakultációs lehetőségként, mellékszakként működött. A tanár úr meghallgatott, látott bennem fantáziát, így elintézte, hogy kivételes rektori engedéllyel, vendéghallgatóként két éven át látogathassam óráit. Azonban itthon önálló csembalódiplomát nem lehetett szerezni, ezért a továbbiakban külföldi lehetőség után kellett néznem. A szocializmus éveiben nyugati intézmény szóba sem jöhetett, csak „baráti" ország. Akkoriban Růžičková asszony Pozsonyban tanított, ahová állami ösztöndíjjal sikerült kijutnom. Egy év után átkerültem Prágába, az ott frissen létrehozott csembaló főtanszakra, Első diplomámat ott szereztem meg, amely egyben a prágai Zeneakadémia által kiadott legelső, csembaló főtárgyú diploma volt. Ezt követően még egy évig posztgraduális tanulmányokat folytattam a salzburgi Mozarteumban. Ott Nikolaus Harnoncourt-nak, a régizene-mozgalom legnagyobb hatású alakjának historikus előadógyakorlat-óráit hallgathattam. E lenyűgöző tudású és kisugárzású mester előadásai jelentős ízlés- és szemléletbeli változást eredményeztek bennem. Salzburgban is diplomáztam, majd további egy éven át a zürichi Zeneakadémián tanultam az ugyancsak kivételes művészegyéniség, Johann Sonnleitnernél.
A sors kegyeltjének érzem magam, mert megadatott, hogy olyan mestereknél gyarapíthattam tudásomat, akiknek emberi és művészi szempontból egyaránt nagyon sokat köszönhetek. Mindig hálatelt szívvel gondolok rájuk! Amíg lehetett, mindenkivel állandó kapcsolatban voltam, még Nikolaus Harnoncourt-ral is. Megtiszteltetés számomra, hogy 2017 januárjában egyedüli külföldi előadóként meghívást kaptam Prágába arra az ünnepi koncertre, amelyen Zuzana Růžičková asszonyt 90. születésnapja alkalmából köszöntöttük; a legutóbbi Budapesti Bach-Héten pedig Johann Sonnleitnerrel két csembalón eljátszottuk a Fúga művészete c. sorozatot, amelyet egy németországi fellépés is követ majd.
– Milyen hangszer a csembaló, egykori fénykorát követően ma mennyire kedvelt?
– A csembalón a hang ugyan billentyűk lenyomásával, de áttételesen mégis pengetéssel jön létre, ettől fémes a hangzása. Különböző hangszínű és hangmagasságú regiszterek ki- és bekapcsolásával működik. Egy regiszteren belül nincs mód dinamikai árnyalatokat létrehozni, ezért csak értő kezekkel szabad hozzányúlni, máskülönben fennáll a veszély, hogy a hangszer gépiesen szólal meg és fárasztó hallgatni. Speciális művészi kifejezőeszközeink vannak, amelyekkel érzékeny, szép előadást tudunk létrehozni. Mindamellett a hangszer nem adja meg magát könnyen, sok év munkája kell ahhoz, hogy az ember eljusson a lelkéhez.
A csembaló fénykora a barokk korszak volt, amelyben gazdag szóló repertoárja jött létre, emellett a kamara- és zenekari művek nélkülözhetetlen hangszerévé vált, mivel a harmóniai és basszus alapot szolgáltatta. Az 1780-as évektől a megváltozott ízlésnek és elvárásoknak már nem tudott megfelelni, így lassan kikopott a zenei életből, hogy 150 év múlva, a legendás Wanda Landowskának köszönhetően más külsővel, építésmóddal és hangzással megint szót kérjen. A régi zene reneszánszával a csembaló ma ismét nélkülözhetetlen résztvevője a hangversenyéletnek (természetesen az eredeti típusok rekonstrukcióival), az elmúlt száz évben pedig hatalmas modernkori irodalom született e hangszerre. Számomra is komponált műveket Arányi-Aschner György, Balázs Árpád és Hidas Frigyes. Balassa Sándor „Művész utca 11/a" című, Terényi Edének ajánlott szvitjét szintén én mutathattam be.
– A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem docense, a csembaló tanszak vezetője. Tevékenysége során a technikai tudás megszerzése-átadása mellett mi mindenre terjed ki figyelme?
– Mindenre. Egy tanárnak nagy a felelőssége. A csembaló történeti jellegéből adódóan a mi elsődleges repertoárunk három-négyszáz évvel korábban született, ezért a fiatalok zenei fejlődését nem csak a hangszeres alkalmasság, manuális készség határozza meg. A muzsikusoktól hajdanán elvárták, hogy a született tehetség, ügyesség és megfelelő érzékenység mellett elméletileg is jól képzettek legyenek, otthonosan mozogjanak a retorika, az affektustan, a harmóniák és manírok világában. E cél elérését a mester-tanítvány kapcsolaton túl számtalan tankönyv segítette. A 16–18. századi zenében az egyes korszakok, nemzeti stílusok egymástól nagyon eltérő előadásmódjának műhelytitkait a korabeli forrásokból lehet megismerni. Ezek legnagyobb része csak nehézkes stílusú eredeti nyelven (a német könyvek esetében gót betűkkel írva) hozzáférhető, ezért tanulmányozásukhoz a megfelelő nyelvtudás is elengedhetetlen. Óráimon igyekszem ezekből az ismeretekből minél többet átadni, de nem lehet megkerülni, hogy mindenki maga is elmélyüljön e hangszeres iskolákban. Próbálom tanítványaimmal megértetni, hogy aki komolyan veszi a hivatását és szeretne hosszú távon érvényesülni, annak egy életen át ily módon is tovább kell képeznie magát. Emellett ugyanannyi energiát fordítok arra, hogy elsajátítsák a beszédes, éneklő, érzelemgazdag csembalózás művészetét. Mert hiába van valakinek komoly háttértudása, ha játéka nem átélt, zeneileg kevéssé meggyőző, akkor „legfeljebb a tánchoz csinálhat kedvet, de nem érdemli meg a muzsikus nevet" – miként Simon Löhlein 18. századi elméletíró sommásan fogalmaz. Amennyire igaz az, hogy „csak szívével lát jól az ember" – jól muzsikálni is csak szívvel és személyes hangvétellel lehet. Ez különösen fontos elvárás a csembalisták esetében, mert a fentiekből kiderülhet, hogy hangszerünkön ennek megvalósítása nehezebb, mint egy hegedűn vagy fuvolán. A szakmai munkán túlmenően pedig: míg a fiatalok rám vannak bízva, próbálom életszemléletüket is formálni, élettapasztalatokat átadni egy értékvesztett, rossz hatásokkal fenyegető világban. Szeretem őket és bizalmas, jó kapcsolatban vagyok velük, ami a hatékony munkához feltétlenül szükséges.
– Doktori disszertációja Georg Anton Benda csembalószonátáival foglalkozik. Mi keltette fel érdeklődését éppen őiránta?
– Georg Benda műveivel már Pozsonyban megismerkedtem, mert éppen akkor jelent meg szonátáinak új kiadása. Ezt rögtön megszereztem, nagy lelkesedéssel forgattam, tanulmányoztam, s műveit azóta is előszeretettel játszom. Benda sajátos, egyéni hangú, erős dramatikus vénával megáldott mester, akinek színpadi művei, elsősorban melodrámái már életében nagy visszhangot és elismerést váltottak ki. Mozart „kedvenc lutheránus zeneszerző"-jének nevezte őt, és saját bevallása szerint két partitúráját mindig magánál tartotta. E tény önmagáért beszél. Rajta kívül azonban számtalan jelentős cseh komponista működött szülőföldjén és külhonban a 16–18. században, akiket gyakran még hivatásos muzsikusaink sem ismernek. Amikor szükségessé vált a doktori fokozat megszerzése, nem sokat gondolkoztam, hogy kiről-miről írjak. Benda személye és munkássága jó alkalmat nyújtott ahhoz is, hogy áttekintsem a cseh zenetörténetet a kezdetektől az 1700-as évek végéig, bemutatva azokat az izgalmas történelmi-politikai folyamatokat, amelyek e – hozzánk egyébként ezer szállal kötődő – nép zenéjének fejlődését alapvetően befolyásolták, és mélyen gyökerező, máig élő hagyományainak kialakulásában releváns szerepet játszottak. Nagy örömömre szolgált, hogy disszertációmat a győri Magyar Kultúra Kiadó könyv alakban megjelentette, majd a Bohémia Baráti Kör támogatásával, Svoboda Róbert kitűnő cseh fordításában is napvilágot láthatott. Igazán jó érzés volt, amikor jubileumi születésnapján átnyújthattam Růžičková asszonynak a neki ajánlott cseh verziót, ily módon „kézzel foghatóan" is kifejezhettem hálámat és köszönetemet a felejthetetlenül szép és tartalmas prágai évekért.
– A Magyar Bach Társaság alapító tagja. Milyen körülmények között, s főként milyen céllal jött létre e társaság?
– A Magyar Bach Társaságot Kamp Salamonnal és Zászkaliczky Tamással hoztuk létre 1992-ben. Megalapításának célja volt a több mint százéves magyarországi Bach-tradíció folytatása, életben tartása, amely különösen kötődik a Deák téri evangélikus templomhoz, a Lutheránia Ének- és Zenekarhoz. Ezzel szorosan összefügg a Kamp Salamon által 1990-ben útjára indított Budapesti Bach-Hét, amely idén immár 28. alkalommal került megrendezésre. Ennek keretében a lipcsei mester életművének minél teljesebb körű megszólaltatására törekszünk. Visszatekintve elmondhatjuk, hogy e majd' három évtized alatt igen gazdag repertoár csendült fel a templom falai között – bár pótolni való bőven van még –, és ugyancsak előkelő a hazai valamint külföldi fellépő művészek névsora is. E magas színvonalú, belépődíj nélküli koncertsorozat mindenki számára elérhető, így komoly missziót lát el: évente több ezer embernek jelent igazi lelki feltöltődést.
– Elsősorban a nagybarokk kiemelkedő alakjának, Bachnak művei alkotják az Ön előadói repertoárjának gerincét is. Mi indokolja e kitüntetettséget? Mitől mással nehezen összevethető az ő jelentősége? Interpretálása során mire jutott Bachhal?
– Valóban, már zeneiskolai zongoratanulmányaim kezdete óta Johann Sebastian Bach bűvöletében élek. Mindig is úgy éreztem, hogy ez a zene sokkal nagyobb lelki élményt jelent számomra, mint a többi zeneszerző műveivel való foglalkozás. Minden nehézség ellenére ezért volt habozásmentes, egyértelmű például hangszerválasztásom is.
A barokkban még élt a zene teológiája, amely szerint a musica öröktől fogva létezik, a teremtéssel együtt Isten adománya, s lényege a transzcendens harmónia leképeződése. Ez az örök harmónia (Harmonia aeterna) a proporciókban, vagyis a hangközök számviszonyaiban valósul meg: minden mérték, szám és súly szerint van elrendezve. Bach művészete az isteni, tökéletes rendet jeleníti meg: a létezés egyetemes, örök értékeinek kinyilatkoztatása. Műve a zene szférája fölé emelkedik, korhoz kötöttsége ellenére is kortalan, évszázadokon átívelő, mindig aktuális, mindig megszólító. S ez nemcsak egyházi műveire érvényes. Életműve nem is, vagy csak formálisan választható ketté egyházi és világi alkotásokra, hiszen hangszeres darabjaiban ugyanolyan egyértelműen fejezi ki mondanivalóját, mint a szöveggel ellátott vokális kompozíciókban. E zenei nyelvezet megértéséhez természetesen sokat segít a kantáták tanulmányozása, de alapvetően szükségesek hozzá a széleskörű zenetörténeti, ezen belül retorika-, figura-, harmónia-, formatani ismeretek, hogy csak néhány dolgot említsek.
Mostanában sokat foglalkozom a Wohltemperiertes Klavier c. grandiózus gyűjteménnyel, amelyet nem véletlenül nevezett Hans von Bülow a billentyűs játékosok Ótestamentumának. Ha eljátszom egy fúgát, helyre áll a rend, akkor Goethe szavaival élve „az örök harmóniák társalognak egymással". Univerzalitása miatt Bach műveinek megszólaltatása a legnehezebb, legnagyobb feladatok közé tartozik. Csak törekedhetünk minél teljesebb, minél magasabb szintű előadására, noha a maga tökéletességében el nem érhetjük azt. Ez a csodálatos benne: hogy nem hagy nyugton. Mindig többre és többre sarkall, egy életre szólóan tanulásra, lelki, szellemi, művészi fejlődésre ösztönöz, s én hiszem, hogy a befektetett munkának, energiának megvan az eredménye.
A mester műveinek előadása felelősség is. Albert Schweitzer – akinek Bach-könyve alapmű, gyönyörű gondolatai örökérvényűek – így fogalmaz: „Az a legfontosabb, hogy milyen szellemben tolmácsolják Bachot. Minden előadásnak adnia kell valamit a hallgatónak, továbbítania kell számára a zene kinyilatkoztatásait, ki kell őt ragadnia az anyagi világból. A hangoknak szólniuk kell a békéről, a derűről és azon erényekről, amelyekből a továbbéléshez erőt tudunk meríteni. Ha Bach zenéje ebbe a sajátságos állapotba helyez, ha az ember az előadáson keresztül másoknak ebből valamit át tud adni, akkor értette meg igazán a mestert… Nem szabad elfelejteni, hogy Bach nemcsak a valaha született egyik legnagyobb zeneszerző, de az egyik legnagyobb misztikus is."
– Pályája során melyek voltak a legrangosabb elismerések?
– Amikor 1992-ben első szólóalbumom megjelent (G. Th. Muffat: Componimenti musicali per il Cembalo, dupla CD), bár a zene különleges és nagyon szép, nem vártam komoly visszhangot. Ezért ért olyan váratlanul, amikor Hollós Máté, a Hungaroton akkori kiadói igazgatója közölte velem (ráadásul egy beszélgetős élő rádióadásban), hogy a felvételt a Hamburgi Német Lemezkritikusok Díjával jutalmazták. Ez egy igen rangos elismerés, amelyet a nemzetközi lemezpiac újdonságai közül válogatva negyedévenként ítélnek oda. Mások mellett egyszerre Martha Argerich, Gidon Kremer és Pierre Boulez társaságában találtam magam. Érthető, hogy amikor reagálnom kellett, meg sem tudtam szólalni.
A Liszt Ferenc-díjnak is nagyon örültem, mert Magyarországon ez a legmagasabb zenei kitüntetés. Nemkülönben jólesett Belváros-Lipótváros Érdemkeresztje, hiszen születésem óta az V. kerület lakója vagyok, s mindig jó érzés, ha az ember tevékenységét szűkebb pátriája is értékeli, becsüli. Végezetül, de nem utolsósorban nagy elismerésnek és megtiszteltetésnek tartom azt is, hogy ebben az évben a Magyar Művészeti Akadémia Zeneművészeti Tagozata levelező tagjai sorába választott.
 
Az interjút Balázs Sándor készítette
Štvrtok, 2017, október 19  |  interjú dobozy borbála