2013. október 30. 17.30
III. Budapest, Kecske u. 25.

Születésnapi köszöntők

Nyolcvanadik születésnapja alkalmából köszöntötték Schrammel Imrét és Bartusz Györgyöt. Utóbbit telefonon keresztül, a kassai képzőművész ugyanis családi okok miatt nem tudott megjelenni a Kecske utcai ünnepségen. A háznagyok Szakolczay Lajos és Fekete György voltak.
Bartusz Györgyöt telefonon köszöntötték a szokásos szerda esti szalon résztvevői. Méltatása során Szakolczay Lajos irodalomtörténész, művészetkritikus kifejtette: „képzőművészként fél évszázada remekebbnél remekebbre szabott alkotásokkal jelentkezik, pályaíve töretlen. Festményei, grafikái, szobrai jelzik, hogy milyen istenáldotta tehetséggel alkotta meg a Teremtő". Hozzátette: „anyagszeretetben, képzelőerőben és alkotóerőben bővelkedik". Szakolczay Lajos szerint a nyolcvanadik születésnapját ünneplő Bartusz György a képzőművészet professzora. „Nem pozsonyi, nem is kassai, hanem bartuszi. A felvidéki magyar képzőművészet ezekből a rejtett kincsekből építkezik" – mondta köszöntőjében Szakolczay Lajos.
Schrammel Imre keramikust szintén a nyolcvanadik születésnapja alkalmából ünnepelték a fórum résztvevői. Köszöntőjében Kernács Gabriella művészettörténész olyan forradalmárnak nevezte, aki szembe mert menni az éppen aktuális trendekkel. Mint fogalmazott: „Schrammel Imre vérbeli keramikus. Ritka, és irigylésre méltó kapcsolatban van a földdel, az ősanyaggal." Ezt követően részleteket vetítettek a Magyar Művészeti Akadémia által Schrammel Imrével készített életútinterjúból, majd Fekete György köszöntötte az ünnepeltet. Véleménye szerint Schrammel Imre élete minden szakaszában különöset, meglepőt alkotott. Hozzátette: „tökéletesen tud mintázni, mint ahogyan rajzolni is". Fekete György Schrammel Imre ars poeticáját is megpendítette. Eszerint olyan kerámia-munkákat akar létrehozni, amit az anyag maga is létrehozna az ő közreműködése nélkül.

Alább Szakolczay Lajos köszöntője olvasható.

A modern én-kép mint katedrális


A nyolcvanéves Bartusz György köszöntése

Bartusz György, képzőművészként ötven éve a pályán, az idő célkeresztjében áll. A modern világ, a XX. és XXI. század akrobatái lőnek rá – elhalmozzák élménnyel, idegrendszerét tonnákkal terhelik. Mindezt miért? Hogy védekezzék. Festményben, grafikában, szoborban, különféle installációkban mutassa meg – az inspiráció egyetemes –, hogy milyen az ellenerő, ha az Isten tehetséggel áldotta meg az alkotót. Ha van szava – szoborban egyidejűleg suttogó és csörömpölő szava – a világ kihívásaira. Bartusznak, a nyughatatlan elmének, volt.
Nem is akármilyen.
A Teremtő anyagszeretettel, képzelőerővel, formakészséggel, virtuozitással áldotta meg. S mindezt valaminő bölcs, a természetre aggatott, de a kultúrkincset is magában foglaló filozófia szegélyezi. Ha szembemegyünk a kassai Szent Erzsébet dómhoz vezető Erzsébet utcán fölállított egészalakos szobrával, amely a „tengerjárású", imbolygó színes egyéniséget, Jakoby Gyulát formázza, előttünk a lélekben rejtező humor is. Negyvenegynehány évvel ezelőtt magam is többször ültem a zseniális kassai festő (ismeri-e valaki nálunk a nevet?) adomával és kesernyés vagabund „kivagyisággal" világított szobájában, és fürdőzhettem abban a világmegváltó mosolyban, amely a csúfondárosságból költészetet teremtő piktort jellemezte.
Bartusz, a szobrász, a képzőművészet professzora, ezt a nyüzsgő szellemet jelenítette meg anyagban. Bravúrral. Ez az arc nem kéméndi, nem pozsonyi, nem kassai, hanem bartuczi. Hagyományhoz való kötődés van benne, és nem kicsi alázat. A felvidéki (szlovákiai) magyar képzőművészet ezekből a rejtett kincsekből (is) építkezik. Avval, hogy emlékszik önmagára, talán megkönnyíti az egyetemes magyar képzőművészetbe való betagozódását is.
Irányzatoktól, alkotásmódoktól függetlenül.
Az életművel kapcsolatban a szakma konkretizmusról, kinematizmusról, minimal artról, reduktivizmusról, az absztrakció megannyi életes változatáról, vagyis Bartucz „expresszivitás iránti érzékenységéről" beszél – Istenem, mennyi magasba szökő várárkot kellett a művésznek átugrania, hogy csak önmaga legyen! –, mintha eme tengernyi fogalom valamit is megérzékítene abból a hatalmas szoborarzenálból, amely a földet, a partot, a természetet, az égig magasodó teret belakta, elevenné tette.
Pedig Bartucz György mást se akart, mint a kampókkal összeácsolt gerendákból (Konstrukció – 1962), a talált tárgyként megdicsőülő öntöttvas-darabokból (A Hernádnál – 1965), a Térbeli rétegződést (1968) mutató finom falapokból, a lombos fák közül is az égre tekintő acéltraverzekből (Nagy Göncöl csillagkép – 1968) és a hármasság jegyében tündöklő alumínium-gólemekből (Téridő-szobrok – 1975-78) katedrális építeni. Modern én-képet. Amelyben a harang megannyi kondulása emlékeztethet a nemzedékek értékharcára, az irányzatok közötti tusakodásra, az anyag – a formában leledző virtuóz szellem – megannyi kalandjára, ám végül is az önkifejezői bátorság legfőbb jellemzője.
A prágai mesteriskola igazán a kelet-szlovákiai Kassán kamatozódott. Avval, hogy a művész fokról fokra bővítette kifejező-arzenálját: festészeti, szobrászati, akcióművészeti eszköztárát – hallod-e a csendet a vasbokorban és a finom rétegződésű papírreliefekben? –, művészete univerzálissá vált. A legvirtuózabb pillanataiban is – gondoljunk csak a kalligrafikus absztraktként értékelhető Másodperces festményre ember és világ kapcsolatát bogozza. Az ég bocsásson sugarat nyolcvan évére, hogy még sokáig élvezhessük alkotó szellemét!
Szakolczay Lajos
4 Ноябрь 2013 г.  |  schrammel imre bartusz györgy