Kitalált titkok

Beszélgetés Orosz István grafikussal

Jelenleg is látható – 2017. január 22-ig – a Keresztes Dóra és Orosz István grafikusművészek elmúlt harminc évben készült tervezőgrafikai munkáit bemutató kiállítás a Magyar Művészeti Akadémia jóvoltából a Pesti Vigadó Galériájában. Ennek apropóján, még a kiállítás megnyitása előtt, beszélgettünk Orosz Istvánnal.
Rejtőzködő alkat? – a sok képi furfang mintha ennek eszköze volna. Olyan alkotásokkal szembesíti közönségét, amelyek mögött nehezen látni meg az alkotót, annál inkább nyilvánvaló páratlan stílusa, képi nyelvezete. Leginkább ez alapján ismerhetik fel? Játék közben?
– Rejtőzködő lennék? De hiszen itt ülök ön előtt szinte teljes életnagyságban, és iparkodom válaszolni kérdéseire a legjobb tudásom szerint.
– A képzőművészet Önnek valójában játék, vagy valami más?
– Kétségtelenül sok olyan munkám van, amely valami trükköt, optikai illúziót, vizuális fortélyt alkalmaz. Látszólag becsapják, az orránál fogva vezetik a nézőt, ami akár játéknak is tűnhet. Most nem kezdek el arról papolni, hogy van ezekben azért valami pedagógiai célzatosság is, hogy nem öncélú félrevezetésekről van szó, hogy a paradoxonok révén bizonyos dolgok megismerhetőbbé válnak, mint ha hagyományos, szájbarágós megoldásokkal jutnánk el hozzájuk, sőt ez a megismerés a hozzá vezető szokatlan út miatt emlékezetesebb, talán élményszerűbb is. Nem mondom, hogy ne érteném a játékosság firtatását, olykor, hasonló interjúkban el is vállaltam, máskor meg kibújtam a kérdés alól, amivel persze a „rejtőzködő művész" című skatulyához adtam újabb tápot. Azt hiszem, hogy amit csinálok, annak mégsem a játék a lényege, azonban kétségtelenül van valami játékosnak látszó könnyed, szórakoztató stichje a dolognak, hogy ne lógjon ki a lóláb, mert senki sem szereti, ha okoskodnak neki. Hogy nem is mindig élvezem, azt csak azért mondom, mert rólunk, művészféleségekről az a hír járja, hogy merő örömből (= játékból) dolgozunk, ergo nem is kell a munkánkat honorálni, hiszen már azzal busásan meg vagyunk fizetve, ha dolgoztatnak bennünket. De vissza a játékokhoz. Érzem én, hogy igazságtalan lennék, ha kerek perec megtagadnám magamban a homo ludenst. Foci, geometria, sakk, anagrammák szerkesztése – ilyesmikkel ütöm agyon az időt, amikor épp nem dolgozom, látszólag mind játék, de mind rögzített, rigorózus szabályok szerint működik. Ismerni kell hozzájuk a lest, a Püthagoraszt, a piece touché-t és tudni, hogy a harkály és a papagáj közül (vagy a harkáj és a papagály közül?) az egyiket elipszilonnal kell írni. Hát hol a csudába' játék az, ami ennyire szigorú kalodába szorít? Úgy néz ki, hogy a játék a legkomolyabb dolgok közül való és egyáltalán nem ki-, hanem nagyon is bekapcsolja az embert. Megkockáztatom, a játék az, amitől az egyszerű komplikálttá válik, komplikálttá, de egyúttal valahogy mégis érthetőbbé, vagy izgalmasan félreérthetővé. Mindig is vonzottak azok a dolgok, amelyeknek több nézetük, ha tetszik, több megfejtésük is van. A hetvenes évek második felében, amikor a pályát kezdtem, még volt is némi pikantériája annak, ha egy munkának több olvasata volt; dupla fenekű, aláaknázott, bedrótozott alkotásokra utaztak a cenzorok. Akkoriban azt képzeltem, a magam hetyke módján, hogy a grafikáim, még ha nem is szorult különösebb politikum beléjük, arra azért jók, hogy a nézőt felkészítsék, egyelőre a maguk ártatlan inkubátori vagy gyerekszobai körülményei közt (játékosan?), a való világban várható igazibb, felnőttesebb becsapásokra.

A legjobb persze az, ha valami egyszerre tud játékos és komoly lenni. Hadd hozzak egy meglehetősen régi példát.

Kicsi lélek, ellengő, tétova,
vendégem és társam e testben,
merre veszed most az irányt,
miféle sápadt sivatagban
fejeződnek, mondd, be a tréfák?

Ez Hadrianus császár Animula, vagula, blandula kezdetű versikéje – talán sírverse –, ami latinul még tréfásabban hangzik, és épp attól tragikus, hogy játékos. Vagy egy másik példa: ha valakiről úgy véljük, hogy hátborzongatóan komor, fekete világa van, hát az Franz Kafka. Kevesen tudják, hogy prágai kocsmájában, amikor barátainak felolvasta friss írásait, mindnyájan dőltek a röhögéstől.
– Milyen embernek ismeri önmagában az alkotót? Hogyan jellemezné?
– Valaki él a képzeletemben, / elképzelem, milyennek képzel engem, / azt hiszi, hogy az egyik életemben/én voltam ő, és verset írt helyettem.
De félre a játékkal, ha már így harmadik személyben lehet beszélni az illetőről, akkor tényleg könnyebb lesz jellemezni. A szorgalom, a szakértelem, a szerencse sziszegőn alliteráló hármassága mellé, ami ugyebár minden valamirevaló művészetféleséghez elengedhetetlen, passzítsuk oda az előbb már megidézett szót, hogy félreérthető. Hogy az, vagy az akar lenni. Na, ez most akár fennhéjázásnak tűnhet, épp Esterházyt olvasom újra (RIP!), és szeretek újra bele, nála találom, konkrétan a Kék harisban, hogy minél nagyobb egy író, annál több teret ad a félreértésre. Hadd idézzem szó szerint: „Tágas kerteket bocsátanak rendelkezésünkre, hogy ott boldogan andalogva föl-alá értsük félre őket." Mióta az eszemet tudom, izgat ez a félreértés dolog, azt, hogy ő is beleveri az orromat, csak megerősítésnek fogom fel. Az igazi persze a spontán félreérthetőség lenne, de mióta Popper Leó, majd Lukács György (csak semmi pánik!) elméletét megismertem, sajnos a spontaneitás oda. A félreértés persze nemcsak a műalkotás és annak befogadója között jelenhet meg, hanem a mű és annak alkotója között is. Mondom még egyszer: saját művet félreérteni! Ez már tényleg ínyenceknek való gyönyörű lekció. Akár program is építhető rá (nota bene, nem nagyon fűlik a fogam ahhoz, hogy beprogramozott figura legyek). Vannak dolgok, amiket el tudok elképzelni és le tudok rajzolni. Vannak olyanok is, amiket el tudok képzelni, de lerajzolni képtelen vagyok. Az igazi kérdés: le tudom-e rajzolni azt, amit nem tudok elképzelni? Nna jó, inkább úgy mondom, hogy az illető, akiről éppen beszélünk, képes lehet-e ilyesmire?
Inkább a régit kedveli vagy az újat, netán régiben az újat? Az idővel, múlásával, a korszerűség kérdése által felvetett problémakörrel milyen viszonyban áll?
– A korszerű szóval nem igazán tudok mit kezdeni, de szerencsére mióta a posztmodern behullámzott Magyarországra is, már nem nagyon kérik rajtam számon. A képzőművészetre nem úgy tekintek, mint valami fejlődő, javuló, tökéletesedő folyamatra, hanem olyanra, amelynek elemei kapcsolatba léphetnek egymással, bárhol és bármikor találták is ki azokat. Elég sokat babráltam például a perspektíva körül, az európai kultúra meghatározó találmányának tartom, és azt hiszem, hogy Brunelleschiék 15. századi furfangjaihoz még most, a 21. században is lehet lábjegyzeteket passzítani.
Egyébként, ha kérdésében az időt nem stiláris problémaként, hanem konkrétan érti, arra is megpróbálhatok felelni. Nemrég egy katalógust kellett összeállítanom a munkáimból, s újra átlapozva őket azt vettem észre, hogy szinte mindegyiken az idővel kapcsolatos képzeteim megörökítése foglalkoztatott. Az idő láthatóvá tétele. Többnyire öntudatlanul tettem ezt, és nyilván csak egymásutániságuk metafizikus aurája közvetíthet ilyen érzetet, és az is lehet, hogy csupán számomra, mégis úgy döntöttem, a kiadvány címe Az idő látképei legyen. Egykor régen egyébként ugyanezzel a címmel egy filmet is csináltam.
– Kérem, tekintsük át, hogy eddigi alkotópályája során milyen területeken és mi mindennel foglalkozott!
– Az életrajzokban az szokott szerepelni, hogy tervezőgrafikusként diplomáztam, aztán díszlettervezéssel foglalkoztam, illetve rajzfilmezni kezdtem, de közben az autonóm képzőművészetbe is beleártottam magam. Szóba szokott kerülni az irodalom is meg az, hogy tanítok, sőt a soproni egyetemen én alapítottam meg a grafika tanszéket.
– Az Ön által gyakorolt és képviselt alkotói területek mindegyike más és más látásmódot kíván meg? Vagy a „szem" egyetlen, mindig önazonos, csupán a tekintet fordul néha ide vagy oda, s az eszközrendszer birtokában utat talál a műalkotás felé? Hogyan működik Önben a sokféle alkotó?

– A műfajok és a technikák különböznek, de szívesen elfogadom azt, amit mond, hogy a „szem" változatlan marad. Nem érzem, hogy nagyon mást csinálnék, ha például filmet forgatok, vagy grafikát rajzolok. Na jó, a filmben megmozdulnak a képek, de én a „mozdulatlan" munkákba is beleképzelem a mozgást. A kettős jelentésű munkák esetén hiába áll, mégis ugrál a szem: az egyik megfejtést „el kell ejtenie", hogy beugorjon a másik, és vice versa. Az anamorfózisok esetében még nyilvánvalóbb a mozgás jelenléte. Igaz, ott inkább a nézőnek (a duchamp-i értelemben vett alkotótársnak) kell mozognia, hajlongania, keringenie a kép körül, hogy meglelje a helyes nézőpontot, hogy felismerje az értelmessé visszatorzult ábrát, s miközben mozdul, egyúttal és öntudatlanul saját téri koordinátáit is definiálni kényszerül. Úgy képzelem, hogy nem, vagy nem csak a recehártyán megjelenő látványra, hanem inkább a mű és önmaga közötti összefüggésekre figyel. Arra kell koncentrálnia, hogy a műalkotás által teremtett, vagy pontosabban a műből szétágazó látósugarak által kijelölt térben hol helyezkedik el, és mozdulatai a kép jelentésének miféle módosulásához vezetnek. Miközben ezt teszi a fizikai térben, önkéntelenül is megfigyeli saját magán a befogadás, ha tetszik a „műélvezet" lelki mechanizmusát is az anamorfózis gerjesztette spirituális térben. Ha ez így túl bonyodalmas, akkor egyszerűsítsük oda, hogy a fizikai mozdulatok valami metafizikus átrendeződésbe torkollanak.
– Plakátjai között van legkedvesebb, esetleg olyan, amelyhez különösen vonzódik személyes okokból?
– A legkedvesebbek nem föltétlenül a legjobbak is, hisz egy plakát esetében a reklámozott eseményhez való viszony, a megrendelő személye, az elkészítés körülményei, szóval egy csomó minden felülírhatja az esztétikát. Szeretek például egy 1976-ban rajzolt Bánk bán plakátot, amelyik egyszerre mutatja Katona József arcát és az 1848. március 15-i előadásnak azt a pillanatát, amikor Bánk ledöfi a királynét. Akkor, tudvalevő, félbe is szakadt az előadás, az úri közönség talpra ugrott, a Petúrt játszó Egressyvel még elszavaltatta a Talpra magyart és elment folytatni délelőtt megkezdett forradalmát. A sztori Jókaitól és Mikszáthtól is ismerhető, de én inkább a saját apukámtól tudom, aki irodalomtörténészként Katona Józseffel foglalkozott és meg is írta „Közelebb az éghez" című remek tanulmányában. Szeretem ezt a plakátot azért is, mert először oldottam meg, talán elfogadható színvonalon, az úgynevezett kettős jelentést. Az Iparművészeti Főiskola plakátrajz stúdiumain jutott eszembe, hogy éppen a plakát, amelyet olykor nagyon messziről látunk meg egy út vagy egy tér túlsó oldalán, máskor viszont szinte beleütközünk, szóval az utcai falragasz különösen alkalmas médiuma volna a dupla fenekű ábrázolásoknak. Egyik kép a távoli szemlélőnek, a másik meg annak, aki hajlandó közelebb jönni. A Bánk bán plakát is a Főiskolán készült, néhány példányban lett kinyomtatva, megrendelője nem is volt, hacsak nem tekintem annak egykori tanszékvezetőmet, Haiman Györgyöt, aki a diploma után megkért, csatlakozzam az általa szervezett posztgraduális körhöz. Talán akadnak jobb plakátjaim és nyilván vannak sokkal ismertebbek, legalábbis egy biztosan az. Dolgozhatom látástul-vakulásig, tudom, hogy mégis mindenki a „Konyecre" fog emlékezni; legtöbben persze úgy, hogy fogalmuk sincs róla, hogy én követtem el azt a „rendszerváltónak" nevezett opust, amelyet látva fölszedte a sátorfáját és hazament a Vörös Hadsereg. Ezt nyomták ki legtöbb példányban, ezt őrzi legtöbb múzeum gyűjteménye, és ha az „igazi" plakát ismérveit, az egyértelmű fogalmazást, a drasztikus képi megjelenítést, a könnyen felidézhető jelképiséget kérjük számon rajta, azokat is teljesíti. Ha most mégis a Bánk bánnal hozakodtam elő, az azért van, mert így, az életmű végéről visszanézve, úgy érzem, nagyon sok szálon kötődik ahhoz, ahová eljutottam. A Tovarisi konyec magányos darabja az oeuvre-nek, és most már alighanem az is fog maradni.
[...]

Az interjú teljes változata az MMA 2016-os évkönyvében lesz olvasható. Készítette: Balázs Sándor.


Keresztes Dóra és Orosz István kiállítása – Finisszázs
2017. január 22-én, vasárnap, a Magyar Kultúra Napján zárul Keresztes Dóra és Orosz István, az MMA rendes tagjának kiállítása a Pesti Vigadóban, a Magyar Művészeti Akadémia székházában. Délután 16 órától a földszinti és alsó szinti kiállítótermekben a művészek tárlatvezetést tartanak, majd 17 órakor a IV. emeleti Sinkovits Imre Kamaraszínpadon animációs filmjeik vetítésére kerül sor. A filmeket Buglya Sándor, az MMA Film- és Fotóművészeti Tagozatának vezetője mutatja be, majd beszélget az alkotókkal. A programon való részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött. Kérjük, hogy részvételi szándékát a Pesti Vigadó honlapján (www.vigado.hu/programok) jelezze!
04 ianuarie 2017  |  orosz istván interjú