Aranydiplomások kiállítása
2019. május 8. – július 19.
Vigadó Galéria,
(Pesti Vigadó, Bp. V., Vigadó tér 2.)

.

Ötven év múltán

Aranydiplomások tárlata a Vigadóban

Egymással szemközt, egymásra köszönve, de inkább a nagyobbik tér, a több és fiatalabb alkotót felvonultató terem köszön a kisebbikre, a tisztelet okán: a Vigadó Galéria hatodik emeleti kiállítótereiben két iparművészeti és tervezőművészeti tárlat is látható egyazon időben: egymással szemközt. Az inkább fókuszban állók ötven éve kapták kezükbe diplomájukat az Iparművészeti Főiskolán, hogy ki-ki tehetsége és szerencséje nyomán boldoguljon. A hajdani pályatársak szerteágazó életútja a képzőművészet, az iparművészet és az építőművészet számos műfajában és szakterületén teljesedett ki, az MMA tagozati kiállítása 16 művész alkotómunkásságát vázolja.
A legendás 1968-as év – mintha csak egy Cseh Tamás-dal venne kezdetet. Félszáz éve, 1968-ban az akkor még Magyar Iparművészeti Főiskolaként jegyzett, mára Moholy-Nagy Művészeti Egyetemmé átnevezett intézményben végzett alkotók tárlatának ad helyet a Vigadó Galéria hatodik emeleti kiállítótereinek egyike. A diplomát, ezzel a tervező- és ipar-, vagy képzőművészeti tevékenységre jogosultságot ötven éve, egy évfolyamon megszerzett alkotók persze nem lehetnek mindannyian jelen, hiszen néhányuk végül mégsem ezen a területen találta meg élete hivatását, illetve közülük többen már nem ünnepelhették együtt aranydiplomájukat.
A pályakezdést követő első évek, akár évtized hosszan is elhúzódva, nyilván azzal teltek, hogy ki-ki a maga területén megtalálja saját hangját: azon jegyek összességét, amelyek megkülönböztethették őket pályatársaik tevékenységétől. Az így fennmaradó négy évtized viszont, egyre szaporodó tapasztalatokkal: aktív, életmű építő, alkotó időnek számítható a képző- és iparművészet, a tervező- és építőművészet, és ezek számos, olykor nehezen megnevezhető műfajában és szakterületén.
Az utak, ahogy ez a dolgok rendje, persze elváltak, csak néha és néhányuk találkozott egymással egy-egy rövidebb-hosszabb együttműködés erejéig, noha mi sem természetesebb, hogy figyelemmel követték egymás életútját, sikereket és kudarcokat egyaránt. De sosem úgy, abban a formában és minőségben találkoztak, mint éppen most. E kiállítás csak egy pillanatnak tűnik, ötven év párlatának, sűrítményének, amely mégis mutathatja, hogy ki mivel foglalkozott az eltelt ötven évben.
Visszatekintés
Aranydiplomások, 1968–2018. Művészeti főiskolán (ma egyetemeken) végzett alkotók ritkán rendeznek évtizedek múltán közös kiállítást, hiszen a művészek sorsa, életútja, karrierjük íve ezeket a korai közösségeket jellemzően szétbontja. Éppen ezért érdekes, hogy az 1968-ban, a Magyar Iparművészeti Főiskola különböző szakjain végzettek az aranydiploma évében közös kiállítást hoztak létre. Valóban nem könnyű egy ilyen tárlatot megszervezni, megrendezni, a feladatot azonban a lehetőségekhez képest jól oldotta meg Somogyi Pál belsőépítész és két segítőtársa, Harsay Ilona bőrtervező iparművész és Tankó Judit öltözéktervező, ők mindhárman e jeles évfolyamban végeztek. Korjelenség, hogy Ősz Ilona Dániában, Uresch Zsuzsa Németországban, Kuchta Klára Svájcban tudott érvényesülni, de az is, hogy mindhárman ma már egyre intenzívebben kötődnek szülőhazájukhoz. Mások itthon váltak tervezővé, kézműves tervezővé. A pályák ívét a sokféle tárgyegyüttessel izgalmas követnünk, a szóródás nagy, a válogatás egésze azonban szakmai kuriózum.
Feledy Balázs
A kiállítás kurátorai (Harsay Ilona, Tankó Judit, Somogyi Pál) vélhetőleg arra törekedtek, hogy minél egységesebb és „látványosabb" képét adják egy-egy alkotó életművének, ötven év eredményeinek. Ez néha könnyebben ment, máskor nehézségekbe ütközött. Ugyanis egy-egy alkotónak szerényebb, vagy adott esetben a kiállítótérbe nemigen-nehezen illeszthető munkája állt rendelkezésre. A kurátori célkitűzés egyébként sem lehetett valamiféle teljesség közvetítése, inkább az, hogy az életművek jellemző, jellegzetes darabjai közül mutassanak be néhányat. Inkább pillanatfelvételeket az ötven évből, mintsem egy-egy alkotói életút egészét, ami nyilván lehetetlen is lett volna.
A kurátorok a kiállított anyag térbeli elrendezése, installálása során is igyekeztek utalni a diplomára, mint pályaindító, noha formális mozzanatra: a kiállítótér középterében megnyíló, diplomaokiratot idéző, tört falként egymáshoz épülő felületek jelennek meg, amelyeken s előterükben a kiállító művészek alkotásai kaptak helyet.
Természetesen e bemutatkozáson csak azok vannak-lehetnek jelen, akik az ipar- vagy képzőművészet különböző területein: a pályán maradtak, tartósan meg tudták vetni lábukat. Mert bizony többen is választott hivatásuk elhagyására kényszerültek, különösen a rendszerváltást követő időszakban, amikor az iparművészek foglalkoztatása az élet legkülönbözőbb területein erősen megcsappant. És az egykori társak közül többen, csaknem a társaság harmada idejekorán távozott az élők sorából. Hogy ebben milyen szerepet játszottak a pályánmaradás különböző nehézségei – nehezen megítélhető. Ám utóbbiak sem maradnak az emlékezet jele nélkül. Személyük, neveik megidéző felsorolása emléktáblán kapott helyett e tárlaton: 1968–2018 In memoriam: Baranyi Judit, Gecser Lujza, Kodolányi László, Kovács Elemér, Lelkes András, Molnár Ágnes, Németh Péter, Sellyei Gábor.
A jelen, jubileumi tárlatalkalomra maradtak tizenhatan, mint kiállítók.
Hogy ez sok vagy kevés? Ma sokkal több hasonló karakterű intézménybe, így nyilván nagyobb számban vesznek fel növendékeket az ipar- és tervezőművészet körébe sorolható fakultásokra, többen is végeznek, ám hogy arányát tekintve többen tudnának megragadni, megmaradni ezen a területen, az kétségesnek tűnik. Noha manapság talán nagyobb, jelentősebb igény mutatkozik az ipar- és tervezőművészet körében alkotók tevékenységére, hiszen életünk alig kizárható részévé vált a design, a reklámfelület, a csomagolás-tervezés, egyre több régi épületünk jelenik új funkciókat kielégítő formában. Persze a kérdés mindig az, hogy mindez milyen minőségben jelenik meg manapság, amikor a létrehozás a technikai segédletek és kiegészítők révén egyre rövidebb időben történik meg. Hiszen bármilyen infrastruktúra is álljon az alkotó mögött, nem feledhető, hogy a lényeg ma is változatlan: egy feladat megoldása, kivitelezése során döntő, a megvalósítás útját meghatározó az elindító idea, az ötlet, amely szervesen kötődik a mit-hogyan-miért kérdésköréhez. A kiállítás erre mutat példautakat a múltból, a jelenből – nem mellesleg ötvenévnyi tapasztalati háttérrel.
A konkrét műveken túl azonban további, megfontolásra érdemes gondolatokkal is szembesít e tárlat.
„Hogyan képes egy nagy példányszámban előállított ipari tárgy magába sűríteni a kor életérzését… és még az én személyiségemet is, hogy lenyomata legyek az időnek, amelyben létrejött!?" – jelzi Hill Klára formatervező, mintegy összefoglalva nem csupán saját, de általában az iparművészeti tevékenység döntő törekvését, dilemmáját. De a designer, a legkülönfélébb ajándéktárgyak és fajátékok formaadója további, a munkamódszerébe beavató, szintén általános értelemben is lényegi jellemzőkkel szolgál, amikor iparművészeti tevékenysége, és pályatársai törekvéseit a következőkben foglalja össze: „Megtalálni a saját alkotói módszeremet nehéz… minden tervezői megbízás az újrakezdést jelentette, különálló világot, amit fel kell építeni, kerülve a rutinból való gondolkodást."
Balázs Sándor