(Forrás: barkaonline.hu)

„Mindig a jelenre koncentrálok" – Interjú Tóth Erzsébettel

Tóth Erzsébet József Attila-díjas költő, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja 2013. március 15-én Babérkoszorú-díjban részesült. 

Március 15-én Babérkoszorú-díjban részesült. Mit jelent maga a díj? – főleg, hogy ez a legrangosabb direkt irodalmi kitüntetés. Mit jelent az ön számára az ilyen formájú megbecsülés?
Öröm és visszaigazolás minden díj, hogy nem hiába vacakoltam annyit a költészettel. Emberpróbáló merészség ilyesmire adni a fejét az embernek, ilyen óriási irodalomban, mint a magyar. Önkéntelenül is József Attilával, Arany Jánossal, Pilinszkyvel kerül egy megítélés alá. Vagy akár nagyszerű kortársaival. A Babérkoszorú-díj a legkedvesebb, amit valaha kaptam, sokáig úgy járkáltam a városban, hogy éreztem fejemen a koszorút, és ez biztos látszott is rajtam. Azután ez belső tartássá lényegül, nyugalommá. Hiszen a díjjal járó nem kevés pénz biztonságot, erőt, és ami a legfontosabb: időt ad. Időt a további munkára, amit nem kell „pénzteremtésre" pazarolnom, megfelelő szellemi kondíciót ad a további íráshoz. Ezúton is köszönöm azoknak, akik odaítélték nekem.

Mielőtt az irodalommal, a költészettel kezdett el komolyan foglalkozni, tanulmányiban a közgazdaságtan játszotta a fő szerepet. Hogyan egyeztethető össze ez a két dolog? – gondolok itt arra, hogy nyilvánvalóan a reál szakma biztosabb anyagi, egzisztenciális hátteret jelentett már korábban is. Ezek szerint a költészetnek valóban mágikus (vonzó)ereje van?
Szorosan kapcsolódik ez a kérdés az előzőhöz. Minden emberben bizonyos reál és humánérdeklődés, hajlam él együtt. Hogy melyik lesz a meghatározó, az részben kényszer, részben szerencse kérdése. Például, hogy a szülei mire bíztatják: tanuljon-e inkább, vagy gyorsan keressen pénzt, rendezze az életét. Az én szüleim egyrészt szigorúak, másrészt türelmesek voltak. Egyetemre kellett mennem, ezt megkövetelték. Aztán adtak időt a választásra, hogy kivárjam a hajlamaimnak megfelelő érdeklődés kifejlődését. A Közgazdasági Egyetem még a bizonytalanságot jelentette, de amikor diplomamunkámmal egy időben az első verseimet írtam, már sejthető volt, mi lesz velem. Szerencsére időben kerültek merész próbálkozásaim Csoóri Sándor, Nagy Gáspár és Kormos István szeme elé. Bíztatásuk elfeledtette velem a biztos egzisztencia vonzását, vállaltam a humán lényemet és a bizonytalanságot. A költészet mindestől magához emelt, minden mást lényegtelenné tett. Kétes pálya, de megér minden gyötrelmet, mert nincs annál jobb érzés, mint költők társaságában leélni ezt a rövid kis életet.

Jó néhány lapnál dolgozott szerkesztőként is. Hogyan egyeztethető  össze a mások szövegeivel való foglalkozás és a személyes alkotói munka? Bizonyára rengeteg hatás, negatív és pozitív érte ezekben a szerkesztői feladatokban – mennyiben hatott ez az alkotói munkájára?
Nagy felelősség mások munkája fölött dönteni, amikor tudom, milyen szívszorongva várják a véleményt. Nem is igen mertem egyenesen eltanácsolni senkit, bíztattam inkább, próbálkozzon tovább. Nehezebb ügy volt már elismert költők gyengébb darabjait várakoztatni. Amikor a versrovatot vezettem az ÉS-nél, eleinte nem írtam saját verset, de a tapasztalataim nyilván elraktározódtak. Szerencse, hogy megérzem a minőséget azokban a művekben is, amelyek az én világomtól távolabb állnak. Külön univerzum minden eredeti költészet, ezt nem is kell védeni, mert annyira „más világ" minden ember. Ugyanakkor természetesen minden hat rám, ami aztán tudat alatt beépül a művekbe. Ez csak később derül ki, tíz, húsz év múlva újraolvasva a verseimet. Nem is nagyon szoktam, mindig a jelenre koncentrálok.

Sokszor átdolgozza, amit ír? Mennyire évődő típus? Egy interjúban beszélt a költő bizonytalanságáról akár egy-egy verse, akár egy egész kötete kapcsán, s ugyanakkor a költőknek e bizonytalanság mellett nagyon is határozott elképzelésük van a szövegeikkel kapcsolatosan. Így van ez? Megvan ez a kettősség? És ha igen, lehet, hogy ez a feszültség is csak egy plusz, ami gerjesztőleg hathat?
Van olyan versem, amit megírok gondolatban az utolsó sorig. Azután már „csak le kell írni". De inkább hetekig, sokszor hónapokig írok egy-egy verset, javítgatom addig, amíg úgy nem érzem, most már nem szabad hozzányúlni. Azután jön a legnehezebb: elküldeni. Ugyanolyan izgalommal, bizonytalansággal várom a visszajelzést, mint az első verseknél. Nem könnyű. Közben persze tudom, mit akarok, de hogy sikerül-e megvalósítani…? Bizonyság csak a bizonytalanság. Nem ajánlom senkinek. De igaza van: ez termékeny feszültség. Nem tudtam kiismerni a mai napig az „ihlet" természetét. Mert van ilyen, az biztos. A legjobb verseim úgy jönnek, hogy meghallok egy sort, kettőt. Hozzá valamilyen atmoszféra társul, és kénytelen vagyok folytatni, nem tehetek mást. Hogy meddig készül egy vers, változó. A legutóbbi ilyen pillanatból hosszú évek alatt lett egy versciklus: a Kőrózsa. Ezt a könyvet úgy írtam, hogy valóságosan is börtönben éreztem magam, olyan kényszer volt foglalkozni a hőseimmel. Tudni kell, hogy ez a versalkotmány börtönben ülő emberek monológjaira épül. Azután, amikor befejeztem, fájt, hogy ott kell hagynom őket a sorsukkal együtt.

Újhelyi Kinga és Szentai Cecília, a debreceni Csokonai Színház művészei a Kőrózsa betonszív előadásból Tóth Erzsébet A rózsa című versét adják elő. 

Hogyan látja a mai kritika helyzetét? Mennyire képes a mai kritika, mondjuk egy laikus számára, ha elolvas egy ilyen jellegű szöveget, visszaadni az irodalom helyzetét, értékét, megnyilvánulásait?
Éppen a Kőrózsa című versciklusomról volt képes úgy írni valaki, hogy el sem olvasta a könyvet. Letette, nem érdekelte. Van ilyen. De akkor miért tesz úgy, mintha elolvasta volna, és nyugodtan kiosztja a szerzőt: „a költő nem döntötte el igazán, mit is akar" stb. Egyértelműen kiderült, hogy el sem olvasta. Ez szerencsére ritka eset, többnyire azért elolvassák, amiről írnak. Olyan töméntelen mennyiségű új könyv jelenik meg, hogy már az is eredmény, ha valamiről írnak egyáltalán. A legsúlyosabb és legkivédhetetlenebb kritika a hallgatás. Amikor észre sem vesznek. Nem írják le a nevedet sem. Ez is egy harcmodor, a megsemmisítés elve. Az irodalomban esztétikai iskolák léteznek egymás mellett, ki-ki a magáéhoz igazodik, és úgy akar érvényesülni, hogy előre gyártott minták alapján kéri számon az alkotástól azt, ami nem is igazán meghatározható. Még. Mert tudni kell, hogy az iskolák aztán az igazi iskolateremtő művek alapján jönnek létre. Egyébként a kritika visszaigazolás és értelmezés, ebben az értelemben a művészet nem is tud létezni kritika nélkül. Olyan lenne a helyzet, mint egy könyv, amit nem nyit ki senki. Ki kell nyitni, és az olvasót eligazítani. Mert a vers is változik, ahogy minden körülöttünk. Hogyan érthetné meg az, aki az iskolában olvasott utoljára verset, mondjuk Adyt, a mai verseket? A legújabb okos telefont kénytelen megtanulni, mert az státuszszimbólum. De a legújabb verset? Ez nem tartozik az élethez olyan szorosan. Ugyanakkor az emberi lélek, a szerelem vagy a gyűlölet alig változik az idők folyamán. Ami eltűnt az életünkből, arról is tudósítani kell. Azt mondhatnám, ha a kritika lélektelen, akkor félreteszem. Nekem sem tud akkor segíteni, nemhogy az olvasóknak.

Mennyire hat maga a kritika visszafelé és mennyire vehető  komolyan? Mennyire veszik komolyan maguk az írók? Van súlya, értéke, hatása? – az a tapasztalatom, hogy a mai kritika vagy nagyon komoly elméleti szövegekben fogalmazódik meg vagy pongyola írásokban. Biztos nem ilyen egyszerű, de mégis létezik ez a két „szélsőség".
Pontosan erről beszélek. Az irodalomtudomány végleteire, amikor az úgynevezett iskolák kiszorítanak minden mást, ami nem az ő skatulyáikba való. Értékítélet nélkül képesek oldalakat írni valamiről a maguk szórakoztatására, vagy csupán igazolni akarják a létüket. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Nekem még mindig az a kritika, amit maguk az alkotók írnak másokról. Mondjuk Németh László kora irodalmáról, például az Ulyssesről, vagy Proustról. Ugyanilyen fontos Borges egész életműve, mert költészete és prózája egyben irodalomreflexió is, nem létezik nála külön költészet és külön iskola. Minden egyben van. Nem feltétlenül pongyola egy költői, úgynevezett esszéisztikus kritika. Ha pongyola, az nagy baj. Minden stílusban lehet jót és rosszat létrehozni.

Kik azok, akik igazán hatottak önre? Akár íróként, akár egyéb területen alkotó-működő kiemelkedő személyiségként. Itt inkább a személyiségre helyezve a hangsúly, nem direkt, irodalmi hatásra gondolok, hanem valamiféle szellemi, spirituális tartalomra.
Csoóri Sándort versei alapján szerettem meg, fiatalon faltam az akkori fiatal költőket, vagy a már befutottakat is. Azután megismerve Csoóri esszéit, közéleti harcait, egy olyan embert figyelhettem végig a pályán, aki semmiben nem alkudott meg soha, pedig a politika területére is betévedt, mint olyan sok más kortársa. Az emberi minőség, amit láttam és olvastam, az örök lázadás, vagy az értékek számonkérése példaértékű volt számomra és ma is az. A másik szerző, akinél ezt a kettőt együtt találtam hibátlanul, Albert Camus. Tőle a Lázadó embert olvastam először, nyilván éppen jókor, mert nagyon nagy hatással volt rám. Azután jöttek csak a regényei. Az az emberi és írói magatartás, amit lenyűgözőnek és fontosnak tartok, náluk jelent meg tisztán. Nincs idő most mást kiemelni, pedig vannak még jó néhányan.

Ebben a korábbi interjúban beszélt az értelmiség megosztottságáról, illetve a népi-urbánus ellentétről. Nyilván ez a két „tábor" létezik, de bizonyára van átjárás is köztük. Lát ebben valamiféle változást? Vannak pozitívumok is. Az irodalom is megosztott, de hogyan látja a fiatalokat, a fiatal költők helyzetét?
A népi-urbánus ellentétből kiindulva meg lehetne írni egész életünket születésünktől a mai időkig. És itt nem csak az irodalomra gondolok, hanem a közéletre, a politikára is. Nagyon leegyszerűsítve a politikában ez a két pólus konzervatív és liberális jelzővel írható le. Most is ez a két erő harcol egymással. Nem tudok más, csak népi lenni, vagyis konzervatív, mert szükségem van a hagyományaimra, akkor is, ha minden ellenük szól és ellenük tevékenykedik. Igenlő típus vagyok, szeretem a szépet látni, ráismerni a régire az újban. Olyan parancs ez bennem, mint hogy bármi történik, mindig lesz tavasz. Mindig kinyílnak a virágok. Születnek gyerekek. Járnak iskolába stb. A másik tábor a tagadásra fogékony, a kétségekre, a gúnyra. Az iróniát nem mondom, mert az semleges kategória. Részvét. Ez hiányzik az újabb létábrázolásokból és elméletekből nekem. A baj az, hogy a kérdés nem áll meg az esztétikánál, illetve az csak az egésznek a része. Népi nagyon egyszerűen azt jelenti: nép, paraszt, mezőgazdasági, falusi. Az urbánus: városi, városlakó. Vagy elmaradott és civilizált. Nem lehet ezzel leírni semmit, mert a faluból városra áramlás már évszázadok óta tart és még mindig nincs vége. Másrészt kezdődik a visszaáramlás is, mert kiderült, hogy a város lakhatatlan. Már amikor az első ember otthagyta a faluját, és elment a városba szerencsét próbálni, egy kis lenézéssel viszonyult az otthon maradottakhoz. Mit tud ő a világról? Hiszen örökké csak a földet túrja? Arra nem gondol ez a világlátott, hogy az, aki otthon maradt, sokkal meghittebb kapcsolatban van a természettel és a világmindenséggel, többet tud az alapvető törvényekről, mint esetleg az iskolázott. Az iskola sokszor eltéríti a kevéssé intelligens embert. Képes lenézni azt, aki munkájával őt is eltartja. Ilyen az ember. Vagy egy másik megközelítés. Mindenki hallja vagy olvassa naponta: „uralkodó beszédmód". Érdemes ezen elgondolkodni. A beszédmód sokkal jobb fegyver, mint az igazi fegyverek, puska, kőbalta, bomba. Utóbbiakkal csak a testet ölöd meg, de a beszédmóddal a szellemet, sőt a lelket. Ha lélektelen, gépies filmekkel, könyvekkel, silány kultúrapótlékkal etetnek, akkor emberi lényedben támadnak meg. A tévében kilencven százalékban régi, lenyúzott amerikai filmek mennek, nem tudom hányadik ismétlésben. Amerika először majmolta Európát, aztán visszaöklendezi nekünk úgynevezett kultúráját. A kultúrát felfalta az ipar. A beszédmódot pedig az határozza meg, akinél a pénz van. Most a nyugat-európai és észak-amerikai beszédmód az uralkodó, aki silány sikerekre áhítozik, azokat próbálja utánozni. Pedig amit mi tudunk, közép-európaiak, az az igazán érdekes. Illetve: mi csak azt tudjuk hitelesen elmondani. Folytathatnám a népi-urbánus ellentétpár szálazását: a népi irodalom nemzeti, az urbánus kozmopolita. És már itt is vagyunk, a globalizáció egyik legnagyobb tétjénél. Megmaradjanak-e a nemzetek?! Megmaradhatnak-e? De József Attiláról mondja meg valaki, hogy népi, vagy urbánus? Mindazonáltal Magyarországot inkább falusinak gondolom, a szó jó értelmében. Kicsi, meghitt, családias, és olykor csúnya, máskor gyönyörű. Sajnos, mindig rossz gazdái voltak. 

A közéleti témájú verseknek egyfajta divatja lett most, pedig – jó néhány helyen ön is utalt rá, hogy – korábban is léteztek, megszülettek más alkotóknál is. Mit gondol, mi az oka ennek a nagy fellendülésnek, illetve annak, hogy most jött divatba? – mert erről is szó van talán.
A közéleti verseket nem tudom hova tenni. Számomra a magyar költészet java Balassi Bálinttól, Petőfin, Illyésen, Radnótin át Nagy Gáspárig, Bella Istvánig mindig a haza sorsával foglalkozott, mert ez a haza mindig veszélyben volt. Most ugyanolyan vagy másféle veszélyben van, de sorsa, a fenyegetettség nem változik. Egy költő, ha ad magára, természetesen ír a hazájáról, vagy még akkor is arról ír, ha éppen eszébe sem jut. Divat közvetlenül reagálni a jelenre? Hát mi mást tesz a költő folyton?  Ez nem divat. Csak éppen a költői iskolák németországi változatai nem vettek tudomást az ilyesmiről. Legszebben írni magyarul – ez felér egy győztes csatával. A közéleti vers számomra lealacsonyító. Négyévenként más lesz a hangulatom? Szélkakas költők mindig voltak és lesznek is. De lehullnak a semmibe.

„…nem a téma a lényeges, hanem a megfogalmazás" – mondta egy helyen. Nekem személy szerint ez nagyon szimpatikus, hiszen gyakorlatilag bármiről lehet verset írni, csak azt kell tudni, hogyan nyúljon az ember a témához. Mit gondol a nyelv változásáról? Gondolok itt az idegen nyelvek egyre nagyobb szerepére, illetve a közösségi oldalak térnyerésére – ez akár pozitívan is hathatna, hiszen fejlődik, burjánzik általuk a nyelv, sokrétűbb lesz. Persze, a helyzet nem ilyen egyszerű…
Mindig a megfogalmazás tesz valakit költővé, persze. A hang, ahogy csak ő tud beszélni, noha más is átéli ugyanazt. A ráismerés a műélvezet alapja. És a költőnek muszáj saját hangon szólni, különben belevész a hangzavarba. Persze, ez a legnehezebb, ez vagy van, vagy nincs. De a megtalált hangot is alakítani, fejleszteni kell. Általában egyszerűsödni szokott a nyelv. A költő végigjárja az összes iskolát, mire rájön, hogy az egyszerűségnél nincs jobb. És nincs nehezebb. Ritkaság az, ami velem történt, egy teljesen új formát kitalálni egy kötet versre. A nyelv, a sajátom is változik, más regiszter egy fiatal és egy középkorú ember hangja. És minden változtatja a nyelvet, a hangulat például. Az idegen nyelvek használatba vétele a köznyelvben vagy majmolás, vagy kényszer. Lehet felhasználni belőle valamennyit. Nem féltem a magyar nyelvet, nagyon gazdag és találékony. Ami pedig a költészetet illeti, biztos lábakon áll. A köznapok nyelve csak annyiban romlik, mint az életünk. Mond valaki két mondatot nekem, és elmondom az életrajzát.

Milyen más művészeti ágakból merít? Mik hatnak önre, amelyek aztán – utólag láthatóan – később esetleg beépülnek, a költészetébe?
Legjobban a film, hiszen a vers is felfogható filmes szemléletnek, de gondolatilag is a hatvanas évek filmművészete – a francia újhullám, az olasz filmek, az óriások: Fellini, De Sica, Bergman, a budapesti iskola, Kósa, Jancsó és mind a fiatalabbak – rendkívül inspirálóan hatott. A képzőművészet, a zene hatása leírhatatlan, annyira átjárja a mindennapokat. Nem lehet követni a hatást, mert a felszín alatt játszódik. Csak utólag derül ki, milyen hatás ért akkoriban, és az is csak ritkán. De az irodalomhoz semmi nem mérhető. Ha nem hatna nagyképűen, én is elmondhatnám, mint Borges: „Inkább olvastam, mint éltem az életet."

Amennyire szabad és lehetséges, beszélne az alkotási folyamatairól? Mindig hirtelen felindulásból jön a vers? Vagy ez egy időszakos kérdés és van, amikor hosszan lappang és érzi, hogy valami motoszkál önben, és vár a megfelelő pillanatra?
Ez utóbbi a jellemző. De van, amikor nem lehet várni, mert mondjuk határidőre meg kell írnom valamit. Teljes fegyverzetben kell várni, ahogy mondják. De nehéz megfogalmazni az alkotási folyamatot. Az alkotói válságról sokkal többet írtak, nem véletlenül. Mert azt a küszködést, amit az jelent, szépen le lehet írni. De amikor nincs válság, akkor meg ír az ember és kész. „Prózát írni mindig lehet. A vers az ajándék." – mondta Dobai Péter.

Szokásos kérdés, de azért mindenképpen szeretném feltenni: min dolgozik most? Bár éppen ez a kérdés egy költő esetében nem olyan magától értetődő, mint a prózaíróknál, hogy „egy regényen dolgozom", de mégis…
Regényt én is írok, folyamatosan. Próbálkozom, hogy a megfelelő hangütés kialakuljon bennem, vagy megszólaljon. Mert történetek vannak, ellentétben a híresztelésekkel. Hangulat, varázs, atmoszféra, és ezt kitartani több száz oldalon, nem könnyű. A versek… várom az újabb ajándékot.

Tóth Erzsébet Babérkoszorú-díjas és József Attila-díjas költőnő, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja (2012). Felsőfokú tanulmányokat a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen folytatott, 1981-85 között a a Magyar Diafilmgyártó Vállalatnál volt szerkesztő, majd szabadfoglalkozású író. 1979-84 közt a Fiatal Írók József Attila Körének (FIJAK) vezetőségi tagja. 1994-96 között az Élet és Irodalom versrovatát szerkesztette. Volt rovata a Magyar Nemzetben, a Magyar Hírlapban, ezek hasábjain prózában írta meg közéleti mondanivalóit. 2009-ben részt vállalt az ÉS ellenlapjának, a Nagyítás: társadalom, politika, kultúra c. hetilapnak a szerkesztésében. 1976 óta publikál tárcákat, közéleti írásokat, verseket folyóiratokban, antológiákban és önálló kötetekben. 


(Készítette: Szöllősi Mátyás)

29 kwiecień 2013  |  tóth erzsébet interjú