Fotó: Lugosi Lugo László

Móser Zoltán félbehagyott vallomásai Lengyelországról

Félbehagyott vallomás – Lengyelország esőben, fényben címmel jelent meg Móser Zoltán fotóművész új kétnyelvű albuma, amelyet október 8-án mutattak be a Lengyel Intézetben. A szerző a könyvbemutató után válaszolt kérdéseinkre.
Kovács István költő, történész Előszavában így foglalja össze az Ön lengyelországi fotográfiáit: „A közelmúlt lengyelországi változásait érzékelő képek, elgondolkodtatva és gyönyörködtetve arra ösztökélhetik az ezerkilenszázhatvanas és hetvenes évek Lengyelországot bejáró autóstopos fiataljait, hogy fölkerekedjenek és még egyszer ellátogassanak eszmélkedésük színhelyére – a végső nagy utazás előtt." Hasonló szándék vezette Önt is?
 
– Lényegében igen, bár azt nem tartom számon, hogy hányadszor jártam Lengyelországban. Az első alkalomra viszont jól emlékszem. Egy lány kedvéért keltem útra 1965-ben.
 
Izgalmasan hangzik. „Keresd a nőt!", ahogy mondani szokás? Mesélne erről?
 
– Középiskolás koromban elkezdtem levelezni egy finn, egy indiai és egy lengyel lánnyal, Lilivel. Akkor ez bevett szokás volt, az Ifjúsági Magazinban találtuk a címeket. Természetesen mind a három helyre szerettem volna elutazni. Indiába sohasem jutottam el, Finnországba csak sokkal később, Lengyelországba azonban jóval hamarabb sikerült a levelezőtársam jóvoltából. Lili meghívott, és két hétig jártuk együtt a lengyel tájakat.

Hogyan él emlékezetében a régi Lengyelország?
 
– Azokban az években Lengyelország számunkra egészen mást jelentett, mint ma. A modern művészet csúcsának tekintettünk. Nyugatra nem utazhattunk, így a lengyelek között tudtunk csak elkezdeni ismerkedni a különböző művészeti ágakban – a zenétől kezdve, a színházon át, a képzőművészetig mindenütt – teret hódító új hullámokkal. Emellett természetesen rácsodálkoztunk a hagyományosra is.
 
Lefényképezte?
 
– Természetesen. Néhány képet beválogattam az albumba az 1965-ös sorozatból. Az idő színe – Régi fiókból húzd elő című fejezetben vannak.
 
Később rendszeresen visszatért. Miért?
 
– Balassi Bálint nyomában jártam. Felkerestem életének fontos állomásait Lengyelországban. Varsóban a polonista Szalai Attila diplomata, az ottani kulturális intézet igazgatójának a vendége voltam. Emlékszem, előfordult, hogy Varsóban azért kezdtem el fotózni, mert unatkoztam. Általában ha az ember Lengyelországról beszél, akkor nem a főváros jut eszébe, hanem Krakkó vagy Wrocław. Varsóban, ha kényszerítenek sem könnyű fotózni, nekem véletlenül mégis sikerült. A lengyeleknek pedig megtetszettek az ott készült képeim. Ezeknek a látogatásoknak az emlékét őrzi két album a Balassi Bálint hirtelen élete, és a Láttam Varsót. Legutóbb újra Szalai Attila volt az útitársam. A budapesti lengyel nagykövet támogatásával tettünk meg körülbelül négyezer kilométert.
 
– Gondolom, minden megváltozott azóta...
 
– Akkoriban naponta négy vonat indult Lengyelországba, és tele volt, napjainkban csak kettő, és azokon is akad hely bőven. Ugyanannyi pénzért utazhat az ember Nyugat-Európába.
 
– Emlékszem egyszer nagyon szépen nyilatkozott az emberi arc titkairól, térképekhez hasonlította őket. Ez azért jutott eszembe, mert a Félbehagyott vallomásban elvétve találtam csak arcokat.
 
– Szándékosan nem fotóztam lengyel embereket. Inkább meghagytam a témát az ottani művészeknek. Az arcok megörökítése hihetetlenül nehéz és időigényes kihívás. Az olyan, mint egy gyóntatás. Ezt azóta tudom, hogy paraszt portrékat készítettem, illetve lefényképeztem irodalmunk színét-javát.
 
– Híres arról, hogy alig fejez be valamit, máris a következőn töri fejét. A Félbehagyott vallomás volt az utolsó kötete Lengyelországról?
 
– Ez a harmadik, de még mindig nem az utolsó. A lefotózott anyag annyira tetemes, hogy jövőre lesz egy negyedik is. Időközben több kiállítást is tervbe vettem, az egyiket Varsóról, ezen már túl vagyunk, a következőt Krakkóról, január 25-én pedig Auschwitzról nyílik tárlatom.
 
9 październik 2014  |  móser zoltán interjú