Kiss Benedek (fotó: Lugosi Lugo László)

„Jöjj Március, születésem évadja…!" – 77 éves Kiss Benedek költő

Március 19-én ünnepli 77. születésnapját Kiss Benedek kétszeres József Attila-díjas, babérkoszorús költő, műfordító, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, aki a Kilencek nevű költői csoportosulás egyik tagja, s aki talán egyik legszebb születésnapi ajándékának tekintette két éve a Kossuth-díj átvételét. Ennek apropóján – valamint a Kilencek tavalyi jubileuma kapcsán is – Kiss Benedekkel beszélgettünk. (A még nem publikált beszélgetés két évvel ezelőtt készült, ennek rövidített, szerkesztett változatával köszöntjük őt.)
– Isten éltesse a születésnapján!
– Nagyon köszönöm a gratulációt. Nagyon nagy időnek tartom, amit megélhettem. Ha a számoknál maradunk, a 100 is kerek szám, ehhez viszonyítva a 75 csak a háromnegyede, így viszonyítsunk ehhez. [A 77 pedig egyenesen népmesei szám! – a szerk.]
Kétszeres József Attila-díjas költő, most már az egyik legnagyobb díj, a Kossuth-díj birtokosa is. Hogyan fogadta ezt az elismerést?
– Nagyon örültem neki, és bár régóta hallottam, hogy fel vagyok terjesztve, de most külön ajándéknak tekintem, hogy pályatársammal és egyben barátommal, Farkas Árpád íróval együtt kaphattam meg a díjat.
Kiss Benedek (1943) költő elsőként Az Elérhetetlen föld (1969) című antológiában jelentkezett verseivel a „Kilencekkel", és még ebben az évben a Költők egymás közt című antológiában is bemutatkozott. A kilencek az egykori bölcsészhallgatók irodalom köré fonódó alkotócsoportja, amelynek tagjai a hatvanas évek második felében összefogtak és elhatározták, hogy egy versantológiában közösen juttatják szóhoz a nemzedéki öntudatot. A Kilencek tagjai: Mezey Katalin, Győri László, Kiss Benedek, Konczek József, Kovács István, Oláh János, Péntek Imre, Rózsa Endre, Utassy József.
Kiss Benedek válogatott verseit Isten csavargója címmel 2013-ban jelentette meg a Hitel Könyvműhely. Legutóbbi verseskötete Lombjukat a fák elejtik címmel 2014-ben jelent meg.
Mit emeltek ki a laudációjában?
– A laudációban kiemelték a bolgár fordításaimat és a gyermekverseimet, holott igaz fontos, de járulékos tevékenységek voltak. Amit én a magam költészetében igazán jelentősnek tartok, az az identitástudat, a magyarság megélése. Ez az, ami úgy érzem, elég erősen ki is fejeződik a munkásságomban, versesköteteimben.
Szavakkal hogyan tudja kifejezni, leírni ezt a verseiben? Honnan gyökerezik a hazaszeretete?
– Olyan nevelést kaptam már kisgyermekkoromtól kezdve, hogy természetesen nőttem bele a magyar nyelv gyönyörűségébe, és a magyar történelem nagyjainak tiszteletébe. Akkor még azt hittem, hogy mindenki az országunkban így érez a haza iránt. Későbbiekben megtapasztaltam, hogy bizony nagy hasadás van társadalmunkban a magyarságot büszkén vállaló, érte tenni akaró és tudó emberek között és azok között, akiket bizony hazaárulóknak tartok.
Mennyit tehetnek az írástudók, hogy a fiatalok körében a haza, az identitás fogalmát megerősítsék és ne egy elcsépelt, kiüresedett frázis legyen csupán?
– Ez elsősorban a csodálatos anyanyelvünkön keresztül fogalmazódik meg, amit végiggörgettünk Ázsia pusztáitól István király által alapított keresztény országig, keresztény egységig. Sokat változott ezalatt a nyelvünk a különféle hatások alatt a Kárpát-medencében, de meg tudtuk tartani, sőt tovább tudtuk fejleszteni a velünk hozott alapnyelvet és ezen keresztül fogalmazódik meg az igazi identitástudat. Igyekszem mindent megtenni ennek megtartásáért és továbbfejlesztését.
Milyen kortesbeszédet mondana a magyar nyelvért? Hogyan használjuk anyanyelvünket, és miért fontos a könyv, a verseskötet, a vers?
– Fontos lenne, hogy az élőbeszéd, az élőnyelv ne szoruljon háttérbe az iskolában, és ne csupán feleletválasztós teszteken mérjék le a gyermekek tudását. Ha azt gondolná valaki, hogy a költők előnyben vannak, mert a szavakat esszenciálisan képesek használni, azok gondolják csak el, hogy a költészet és általánosságban az irodalom nem csupán az írókon, költőkön fordul meg, hanem nagyrészt az olvasókon, mert ahhoz, hogy egy igazi verset értékelni tudjon valaki, ahhoz szükséges az is, hogy együtt rezegjen az olvasottakkal, és megrezdüljön benne a költővel azonos húr. Szeretem hinni, hogy a költő mindenkiben benne van, hiszen a szerszámunk a nyelv, annak ritmusa, dallama, rímei, az arányok különbözőek.
Lényeges továbbá, hogy legyen mondanivalója a tollforgatónak, és ennek az üzenetnek rendelje alá az írói technikákat. Hiszen a versírást bárki meg tudja tanulni. Az igazi költészet viszont ezen túl van.
Ki Ön szerint akkor ebből a meglátásból a költő?
– Elsősorban érzékenység és idegrendszer kérdése. Egy költő 99%-ban a szolgalmának, ismereteinek alapján dolgozik, de ha a hiányzó 1% az idegrendszerében, a született adottságaiban, génjeiben nincs benne, akkor csak versfaragó marad, és óriási a különbség versfaragás és költészet között.
A kort visszatükrözve a költő születik és nem lesz.
Már a beszélgetésünk elején ajánlotta, hogy szívesen és örömmel olvas fel a verseiből. Nem minden költő teszi ezt. Önnél honnan ered ez e szenvedély?
– Kezdetektől fogva úgy érzem, hogy nehéz és rossz beszélő vagyok, ezért mindig írásban szerettem és tudtam leginkább kifejezni magamat. Ez okozza, hogy a leírt szöveget, a verset könnyebben tudom átadni, mint prózában megfogalmazni bizonyos dolgokat.

Kiss Benedek: Jöjj, március
Mennyi verset fojtottam én meg,
mondván: hiábavaló.
S dehogy hajtok a hajnalnak térdet,
amikor csak hull, hull,
pőreségemre csak hullik a hó.
 
Tavaszt álmodtam én mindenkor,
hogy robbanjanak bimbók, rügyek.
S közben az egész mindenségek
zúzmara, fagy,
dér este meg.
 
Ki kell telelni – áhítoztam.
S csodálni minden
gyorsforralóként izzó szívet.
 
Jöjj Március, születésem évadja,
aztán meg május, június!
 
Terítsetek a kontinentális fagyra,
mókusos lombokat, hogy virradatra
kuss legyen minden mínusznak – kuss!
 
Ha csak így lehet – s csak így lehet ,
várjunk és bűvöljünk
mindig új zöldeket,
virágtobzódásba ragadtatva
hegyeket, rónát és völgyeket.

19 marzec 2020  |  interjú kiss benedek kilencek