Elhunyt Kiss Dénes

Életének 78. életévében elhunyt Kiss Dénes József Attila-díjas (1975) magyar író, költő, műfordító, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Búcsúztatását 2013. július 18-án (csütörtökön) du. 15 órakortartották a Józsefvárosi Plébániatemplomban.
Kiss Dénes 1936. január 1-jén született Pacsán.
1956–1957-ben Pécsre járt főiskolára. 1960–1962 között elvégezte az Újságíró Iskolát.
1956. október 24-én megjelent verse miatt 1957-ben kizárták az ország összes főiskolájáról és egyeteméről, majd internálták. 1957 végétől Budapesten gyári munkásként dolgozott, majd könyvtárosként helyezkedett el. 1960–1962-ben az Esti Hírlap, majd üzemi lapok munkatársa, szabadfoglalkozású kb. 10 évig. 1974–1991 között a Népszava irodalmi mellékletének szerkesztője volt. 1985-ben a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság főtitkára lett. 1990-ben a Magyar Néppárt országgyűlési képviselőjelöltje volt. 1991-ben a Magyar Fórum főszerkesztő-helyettese és a Magyarok című folyóirat főszerkesztője volt. 1991–1993 között az Új Magyarország olvasószerkesztője. 1993-ban a Vállalkozói Újság főszerkesztője lett, majd 1993–1994-ben a Heti Újság, illetve Heti Nemzeti Újság főszerkesztője. 1996-ban a Magyar Művészeti Akadémia tagjai közé választották. 1997-ben a Trianon Társaság társelnöke, 1998-ban a KDNP képviselőjelöltje. 1998-tól a Lyukasóra folyóirat szerkesztőbizottsági tagja. 2000-ben a Trianon Társaság elnöke lett. 2007-től a Magyar Írók Egyesületének elnöke.
Versek mellett írt novellákat, kritikákat, nyelvészeti tanulmányokat. Fordított orosz, német, észt, de főként finn költők műveiből. 
* * *
Kiss Dénes akadémikust a Magyar Művészeti Akadémia saját halottjának tekinti. Búcsúztatása 2013. július 18-án (csütörtökön) du. 15 órakor lesz a Józsefvárosi Plébániatemplomban (1082 Budapest, VIII. Horváth Mihály tér 7.), melynek altemplomában helyezik örök nyugalomra.

Kiss Dénes költészete és prózai munkássága
Kiss Dénes egész életműve a saját életére épül. A világ legtermészetesebb dolga, hogy az ember elsősorban önmagából merít – de mindenképpen önmagán keresztül. Kiss Dénes – noha képzelete folyamatosan a végtelent ostromolja – történeteket, helyzeteket nem tud „kitalálni". Csak a létezőt megfigyelni, feldolgozni, átformálni, továbbgondolni, majd újrateremteni – különféle műfajokban. Nem könnyű – talán nem is lehetséges – különválasztani a költőt, a prózaírót, a nyelvkutatót. Mint életrajzából is kiderül, sorsdöntő hatása egy húszéves korában írt versének volt, erősen befolyásolva, sőt meghatározva életének további eseményeit. Az 1956-os forradalomra írt Velünk vagy ellenünk című verse miatt kizárták az ország összes főiskolájáról és egyeteméről. Költői vénáját azonban nem tudták megtörni, hangját, mondandóját nem tudták beléfojtani. 1962-ben megjelenik első önálló verseskötete (Porba rajzolt szobafalak). A különféle hatások (nem tagadható például a több szempontból sorstárs József Attila hatása), az előzmények, az útkeresés érezhetők benne, mégis saját hangon szól. Nyitottsága a tágabb világ és szűkebb környezete felé, a saját helyzetére irányuló figyelem mellett a költő bővelkedik a személyes tapasztalatokban is, s mindezeket nagy lendülettel, nyomatékosan akarja elmondani. E görcsös igyekezetre figyelt fel Tüskés Tibor, amikor ezt írta róla: „Kiss Dénesnek láthatóan előbb volt mondanivalója, s csak aztán tanult meg pontosan fogalmazni, tisztán szólni, árnyaltan beszélni." Azonban ez nem pusztán bírálatként értelmezendő; a vágyott cél felé haladáshoz nem fér kétség: „Kiss Dénesnek költőszeme van a jelenségek meglátására, s néhány egészen szép, erőteljes és eredeti képére sokáig emlékezünk."
(Wutka Tamás)

Szakonyi Károly búcsúztatója (2013. július 18.)
Búcsú Dénestől
 
Barátok voltunk több mint ötven évig.
Barátok öten: Bertha Bulcsu, Gyurkovics Tibor, Lázár Ervin, Kiss Dénes meg én.
Hármat már eltemettem. És most a negyediktől is búcsúznom kell.
Elment Ő is, ahogy elmentek a többiek, de itt hagyták nekünk minden vagyonukat, mert itt vannak műveik a halállal megnövekedve az időben.
A vigasz ez lehet.
De hogy nincs többé találkozás, nincs telefonhívás, arra nincs vigasz.
 
– Várom az új kötetemet – ezt mondta még utoljára, fáradtan, ijesztően fáradt hangon. 
A verseit várta, az utóbbi években írottakat.
Már nem vehette kézbe.
A költészet volt az élete. A mi éghajlatunk költői, ha élt bennük a felelősség, emberi elkötelezettség, ritkán menekülhettek pusztán könnyed játékok szivárványidilljébe. Dénes mérhetetlen felelősségtudattal megvert-megáldott ember volt, ez süt ki minden sorából, minden művéből. De néha bele-beleroskadt ebbe az országlásba… futnánk sorsunk elől ki az időből ki a hazából Európából ki a Földről…
Lírája köz-és magánbajokat józanul mérlegelő, a sebeket szisszenéstelenül, bár sápadt arccal elviselő, a felvállalt terheket nyíltan megmutató költészet.
Vajon kijelölte-e életútját Kiss Dénesnek az a csillagállás 1935 fagyos szilveszter éjjelén, amikor a kis zalai faluban, Pacsán a világra jött, miként valamely hasonló csillagállás meghatározta ama kiskőrösi mészáros és korcsmáros otthonában megszületett szilveszteri gyermeknek is a későbbi rajongását a hazához? Minden esztendőben, amikor az év utolsó napján felköszöntöttem a barátomat, eszembe jutott a párhuzam az elkötelezettség, a költői hevesség okán. Hiszen még abban is hasonló volt a születése, hogy mindjárt el is parentálták gyengécskének látva, ahogy a Petrovics fiának sem jósolt sok napot a bába. Rokonnak éreztem őket abban, ahogyan Dénest mindig izgatta a nemzet, a haza sorsa. Amikor kitört az '56-os forradalom, rögvest papírra vetette a Nemzeti dal hevületét idéző költeményét, amit a főiskolások lelkesen szavaltak. Érezhette akkor, hogy költői hivatásának egyik fő vonalával részese lehet az eseményeknek, és az internálás meg a kizárás az ország felsőoktatási intézményeiből, a megtorlás csak bizonyossá tette útjának helyes megválasztásában.
 
Dénes szenvedélyes ember volt, izzó, ügyekért rajongó és cselekvő. Örökösen szüksége volt hinni valami fontosban, szépben. Hinni a forradalomban, hinni, hogy a költészet megnemesíti a világot, hinni, hogy a kaposvári Berzsenyi Társaságban egymásra talált értelmiségiek, írók, művészek jobbá tehetik a hetvenes évek Magyarországát, hinni, hogy a trianoni szétszabdaltság okozta sebeket értelmes tettekkel gyógyítani lehet. Szerelmesen kutatta a magyar nyelv törvényeit, esszéiben költő fantáziával nyitott utat sokaknak, itthon és külföldön anyanyelvünk csodálatához.


 
Döbrentei Kornél búcsúztatója (2013. július 18.)
Földmélyből a mennybe
 
Tudom, közhely, mint maga a temető is, hogy aki váratlanul, – számomra mindenképpen – hirtelen eltávozik, valóságos űrt hagy maga után, szellemi, fizikai vákuumot. Föladja a leckét, nem hetykén, inkább bölcsen: no, fiúk rajta töltsétek be! Nem tudjuk. Egy heroikus élettel, és egy ilyen halállal nem lehet versenyezni, talán csak felnőni hozzá egyszer. Az együttérzés, a rokonszenv nem erőltethető dimenziók. Mitől, miért kedvel valaki valakit, talány. Ez verstől, szakmától független. Tán elrendelés? Jellem, következetesség elismerése a lét hétköznapjaiban is. Ez a kitartás, a szívósság, ami Őt is jellemezte, petőfiesen villanásos, ám kissdénesi gyors reagálású versei, a belőlük pőrén kilüktető igazság engem lenyűgözött, számosakat taszított. Sejteni vélem, miért. Nos, ebbe a háborúba nem is ők haltak bele ideje korán. Bár Dénes élhetett volna még, igaz nem is kapott Kossuth-díjat, megalapítása óta ennek odaítélése politikai kategória, eszköz. Amikor ezt szóvá tettem, ugyan hagyd már, mondta nekem, az ókori idők babérkoszorúja mélységesen többet jelent. Talán ez a díj még közelít a valódi talentum elismeréséhez. Az ő homlokán a babér, meggyőződésem, hervadhatatlan. Élhetett volna még, néha most is látom feltűnni deresen ezüstös fejét. Tengerkék szemét, az mm ősin megőrzött égboltját. Pedig megjárta a dantei bugyrokat is, az ellenség még nem tudta, hogy az '56-os verseiért elítélt ifjú egy életre elkötelezte magát a hazáért, amelyet ma is sokan – a Tanácsköztársaság óta kivált, mert nemzetközi hálózat zsoldosai voltak – tagadtak, tagadnak. Ám Dénes mindig is hitte a hazát, és vállalta. Kádár elment, és elment Horn is, akik ellen mindig is ágált. Dénes nemcsak a végső, már ha van ilyen, pillanatig, annyi nemes ős utódjaként töretlenül végigcsinálta a rámért életet, mindezt manifesztálta verseiben, költői hitvallásában és ősmagyar nyelvkutatásaiban, amely gazdagságának méltó felismerése még várat magára. És eljön majd az idő. Tudom! Én költő voltam és „csak" see horizont tengerész. Ő, mint a zuhanás művésze, nemcsak költőként, de ejtőernyősként is jelen volt. A nem félünk zálogaként. Bár Dénes bízott abban, hogy mindig kinyílik az ejtőernyő. Én nem hittem, nem hihettem jogosan, hogy ebből a kalandból is, ami a Haza, tán kimenekülünk. Tévedtünk? A lehúzó örvények mindmáig működésben maradtak. Kötelékben repülni idézem a mindnyájunk által nagyra becsült Kovács Gergelyné Irénke múlhatatlan igazságú szavait. Kiss Dénes hitt a kötelékben, a szövetségben. A Trianon Társaságban, a Magyar Művészeti Akadémiában – amelyhez mindvégig hű maradt, némelyekkel ellentétben –, mint ahogy rendszeresen részt vett a Lyukasóra szerkesztésében, elnöke volt a Magyar Írókamarának is. 
Tudom, hogy nem félt. Ez nyomatékosan fontos. Belevágott, mert erkölcsi kötelességének tartotta. Szemérmes volt, néhány héttel ezelőtt találkoztam vele, semmi nem látszott rajta, nem figyelmeztetett, jelét sem adta, hogy elmegy. Tán nem akart gyengíteni. Akadnak ilyen férfiak, akik nem keverik össze a magánmegbízatást, az általánost, az Isten által rájuk mért harccal. Dénes 1956-tól napjainkig ezt az állhatatosságot képviselte. Kedveltük egymást, ő a levegőben, én a tengeren. Mi az élet lényege? Tán, hogy adott, veszély, mely részben megfigyelhető? A kockázat is benne van. A gépből kiugrattattál Dénes, és most nem nyílott ki az ernyő. Érzem, létezik egy fordított gravitáció, földmélyig zuhansz, és mégis a mennybe mész. 
2013. június 21.  |  kegyelet kiss dénes