Sír az út előttem – Sára Sándor filmje a Kecske utcában

Lepergett a film, és aztán néma csönd lett. De csak egy röpke, ám rövidségében is szinte végtelenül hosszúnak tűnő pillanatig, majd a Kecske utcai Makovecz-ház kicsiny méretű termét zsúfolásig megtöltő nézők tapsban törtek ki. Az a hosszú és kitartó taps hangzott fel, amely az őszinte, szívből jövő elismerést jelzi. Mert csakis a szív értheti meg azt a fájdalmat, amit a Madéfalvából 1764-ben Bukovinába menekült székelyek egymást követő generációi egészen a második világégésig átéltek. Az ő szívfájdító történetüket mutatta be Sára Sándor Sír az út előttem című dokumentumfilmje, amit 2012. október 17-én, szerdán a Kecske utcai Makovecz-házban vetítettek.

Az idős mester a film megtekintése előtt elmesélte az alkotás előtörténetét is. Eszerint 1967 tájékán sok időt töltött Erdélyben, mert ott készült a Dózsa György című játékfilm. A forgatás szünetében kezébe került a Székely határőrség című könyv, amely a madéfalvi veszedelemmel is foglalkozott. Ekkor határozta el, hogy a Bukovinába menekült székelyek szörnyű tragédiáját is meg kell filmesíteni. Hazaérkezése után Csoóri Sándorral el is készítették a játékfilm forgatókönyvét, amit az akkori hatalmasságok letiltottak. Többek között azzal utasították vissza, hogy 17-szer szerepelt benne az a szó, hogy „Erdély". Azt azonban nem tudták megakadályozni, hogy megkeresse a bukovinai székely exodus akkor még élő tanúit, és elkészítse a tragikus sorsukról szóló dokumentumfilmjét.

Peregtek a fekete-fehér képsorok, és ahogy haladt a film előre, úgy bontakoztak ki az egyéni sorstragédiák, amelyet egységbe olvasztott az öt bukovinai székely falu közös múltja. A legöregebb emlékek egészen a Nagy Háború előtti időkig nyúlnak vissza, Ferenc Jóska, és az előző századforduló „boldog békeidőjéig". Bukovinában akkor még együtt éltek népek: a németek, magyarok és románok. Aztán jött a háború és a front, és a hadviselő felek pont a székely falvak fölött lőtték egymást. Ott röpködtek az ágyúgolyók, a falusiak házából pedig az orosz katonák bunkereket építettek. Majd jött az összeomlás, és az emlékek megidézték a román bevonulást. No meg azt a világot, ami azután következett. A jogfosztottságot, a kirekesztettséget. A magyar nyelvű könyvek nyilvános elégetését. Amikor már csak suttogva lehetett magyarul beszélni, később pedig még úgy sem. Mert jött a büntetés. Először a németek hagyták ott a tájat, aztán már a székelyek sem bírták. Hazavágytak. Várta és hívta őket Magyarország. És ők felkerekedtek, hogy hazatérjenek. Odahagyták mindenüket, házukat, földjüket, temetőjüket és emlékeiket, csakhogy újra szabad legyen a magyar szó. Mert ez mindennél fontosabb volt nekik. És Horthy Magyarországa a Délvidéken jelölte ki az új hazájukat. És pergett tovább a film, s kiderült: ez az új haza több szenvedést hozott rájuk, mint a régi. Mert a menekült székelyeket a korábban Magyarországról elmenekült szerbek házaiba telepítették. Le, a Bácskába. Mindez a délvidéki bevonulás után történt. És újra át kellett élniük a rettegést, mert azok a szerbek, akik a helyükön maradtak, gyűlölettel néztek rájuk. Gyűlöletből gyűlöletbe kerültek.

És itt megszakadt a film. A székelyek története nem pergett tovább, véget ért a dokumentumfilm első része. Sára Sándor a folytatást is elkészítette. Bemutatta azt is, hogyan kellett a második világégés alatt a front elől tovább menekülniük, azt is, hogyan bolyongtak hazátlanul a hazában, és azt is, hogyan telepedtek le újra. Immár véglegesen. De ez már egy másik történet. Egy másik dokumentumfilm, amelyik éppen olyan ütős és mesteri, mint az első rész, a Hazátlanok.

2012. október 17.  |  sára sándor filmbemutató