A mese a világ titkait fedi fel – interjú Berecz Andrással

Aki kisgyermekként eldobja játékait, ha érdekesen beszélgető emberekkel találkozik, vagy szereti szép, elgondolkodtató történetekkel bolondítani a környezetét, az jó úton jár, hogy mesemondó legyen – vallja Berecz András, a magyar mesék és népdalok autentikus előadója, aki úgy gyűjti, őrzi és adja át a népnyelvet és gondolkodást, hogy az tartósan megmaradjon. 
– Egyszer azt mondta, hogy szeretné megkeresni különböző népek egymástól messze élő mesemondóit és megkérdezni tőlük, szerintük milyen egészségnek örvend a mese. Egyelőre ez a terve nem sikerült, de álmában már találkozott velük.
 
– Az egyik ilyen mesemondó egy algériai postás, aki nemcsak levelet visz a kis falvakba, ahol várják őt, hanem a küldeményt megtoldja mesékkel is. Ez a postásember valamit tudhat, amit én is tudok, és biztos olyant is, amit én, ha megszakadok se. Az, aki mesét mond, fontos dolgokra jön rá: hogy egyik ember mennyit szólhat a másikhoz, mikor, milyen helyzetben, kinek mi való. És ha lehet, mindenkinek kiporciózza az övét. Nem hiszem, hogy kizárólag a levélhordás csinált belőle mesemondót. Inkább fordítva. Az, hogy őt ráteremtették erre, az áttört a postásmesterségen is. Egy másik helyzet azé a Német­országban dolgozó török vendégmunkásé, aki otthon, Anatóliában a szüleitől, a nagyszüleitől hallotta a meséket, és a német munkásszállásokon az autógyári munkásoknak meg elmeséli. Azt gondolom, ő sem azért lett mesemondó, mert Né­met­országban dolgozik, és a helyzete hozta így, hanem mert egy bizonyos tulajdonsággal bír. Sej­tésem van, hogy mi lehet ez. Aki kisgyermekkorában eldobja a játékait, ha érdekesen beszélgető emberekkel találkozik, vagy már ebben a korban szereti szép, érdekes, elgondolkodtató történetekkel bolondítani környezetét, akinél ez a két tulajdonság együtt van, az jó úton jár, hogy mesemondó legyen. Ahhoz ellenben, hogy örökké frissülni tudjon, a szájánál még a füle is tisztább kell hogy legyen. Ezért aztán végigkérdezném az ír, skót, török, algériai és észt mesemondót, hogy honnan frissül, újul meg. Vannak-e még olyan öregek, akiktől el tudja lesni, vagy belülről jön, esetleg úgy van vele, mint Sütő András, akinek volt egy padja szülőfalujában két fenyőfa között, ahonnan a világot egyben látta. A mese is ilyen, a mesén keresztül a világ tisztán látszik, a mese a világ titkait fedi fel.
 
– Berecz András honnan gyűjti a frissességet, honnan szemléli a világ titkait?

– Magammal régóta össze vagyok zárva, szeretek egyedül lenni. Sokan azt gondolják, hogy reggeltől estig társas lény vagyok, pedig több időt töltök az erdőben, mint közösségben. Ott tudok megfrissülni. Nekem a mesék csiszolásához, az új témákhoz vagy ahhoz, hogy meglássam, egy mesén belül micsoda lehetőségek rejlenek, kellenek a magányos séták, a gyűjtéseken kívül ott szedem össze az érzéseket, gondolatokat.
 
– A mai ember befogadó-e a mesére? Kíváncsi-e azokra az igaz­ságokra, amire a mese tanít, amit az kendőzetlenül kimond?
 
– Nem biztos, hogy arra kíváncsiak az emberek, amit a mese kínál, de menet közben elkaphatóak, meggyőzhetőek. A jó mese olyan, mint a nagy szélvihar, felkapja a lelket, amelyik lent van, s semmiképpen fel nem áll, ott tesped egy helyben, már penészes a feneke. És akkor jön egy nagy forgószél, felkapja, kiszellőzteti a ruháját, és szép tájakat mutat meg. A mese ilyen. Ahhoz ellenben, hogy ez a mesén keresztül megvalósuljon, jól meg kell keresni az alkalmat, mert a figyelmetlenség egyre nő a világban. Egyre több az olyan rendezvény, ahol nem figyel senki. Telefont nyomkodnak, személyes sértésnek veszik, ha szól nekik valaki. Ilyen helyzetben egy kicsit nehezebb mesét mondani, de nekem ezek tetszenek jobban. Az ilyen helyzetből kivergődni azért csodálatos, mert itt a mese vizsgázik, sokkal erősebb, mint a mesemondó. Az igazi mese képes közönséget faragni az emberekből bármilyen helyzetben, ilyenkor leteszik a mobiltelefont, kiesik kezükből a kés, a villa, szájukból a rántott hús, és gyermekké válnak. Most már észrevette a színház, hogy a mesemondás társműfaj, egyszemélyes színház. Ha valaki mesét mond, hatalmas drámák zajlanak, amit egyetlen egy ember csinál a szemével, kezével, mindenével, színház a javából. Számomra pompás érzés betévedni a lenni vagy nem lenni shakespeare-i világába, mert vannak igen alkalmas kérdéseim, például a tenni vagy nem lenni.
 
– Mindez milyen eszközökkel valósul meg az Angyalfütty című előadásban, mi fán terem ez az angyalfütty?
 
– Az Angyalfütty egy meséből való, amely a táncok kialakulásáról szól. Ezt biztosan elmondom, de a helyzet hozza majd, hogy mivel rukkolok elé. Abban a mesében az esik, hogy egy angyal, akit nyakon vernek, megsarkallnak, lerepül az égből, és az ámulattól egy kis lik támad a száján. Ámul, bámul és ahogy fejjel lefelé zuhan, nem akarja, de muszáj fütyülnie, mert ahogy hull, a sok levegő szalad a száján be és fütyül. Ezt meghallják az emberek, először Csík­ban. Akkor lépnek egyet félelemből, hogy ez a boldogság, ha rájuk esik, agyonveri őket. És azt hiszi az ember, hogy most hull alá az angyal, így aztán irány vissza, kettő erre, kettő túl, félelemből, önvédelemből, és így kialakul a csárdás. Az angyalfütty meghozza a táncmuzsikát, és ez kihozza az emberekből a táncot. Ezzel a mesével azt kívánom mindenkinek, ami az égből zuhan, és az ember megijed tőle, valahogy tudja azt is a javára és kedvére fordítani.

Forrás: www.3szek.ro
 
2015. március 5.