Valami más

Barabás Márton Visszaszámlálás című életműtárlata a Műcsarnokban

E kiállítás jó alkalom arra, hogy együtt, egységben lássuk Barabás Márton partikuláris műelköteleződéseit – a festészet, a szobrászat, az objektek, a könyvművek, az installációk körében tett barangolásait. Hogy így, együtt többek, mint saját szólamukban az egyes műfajok – aligha lehet kétséges. Köztük egyébként is nyilvánvalóak az átjárások, áthallások. A motívumáttételek révén közvetlenül, és a művek szellemi horizontján hasonlóképpen. Együtt mutatják, hogy mi is foglalkoztatja a művészt és művészetét. Csak és mindössze: az Egész. Így a műfaji partikularitás valójában csak héjazata a szintézisnek, az együttlátásnak. (Balázs Sándor írása)
A Kertészeti Egyetemen 1979-ben végrehajtott zongoraégetés performance fotódokumentációként jelenik meg e tárlaton. Az áldozati rítus, az égőáldozat, az ősi gyakorlat: valaminek az átmentése a megsemmisítés által, a megszentelt kimenekítése a profanizálódás elől. Hogy a korszakban e művészi megnyilatkozás botránykőnek minősült, nem csupán radikális művészi akciónak, de provokatívnak – az szinte természetes. Noha nem volt szorosabban értelmezhető politikai aspektusa vagy rendszerkritikus jellege. Barabás a művészet keretei között maradt, akciója is azt érintette, ami a szellemmel történik, megtörténhet vészhelyzet idején.
Az 1979-es gesztussal mintegy szembefordulva – noha erősebbnek tűnik itt inkább a párhuzam – a későbbiek folyamán mégsem az enyhén teátrálisnak is tűnhető megsemmisítés, lerombolás és felszámolás neoavantgárdos gyakorlatát folytatta, noha művei létrejöttének hátterében „destrukciós" gondolkodás húzódott meg. Utóbb a lebontás mint megmentés és újrateremtés, újraalkotás tűnt fel. Ugyanis a zongorát mint egységet, mint valami egésznek a tárgyiasult képviseletét darabjaira bontotta, részegységeit használta fel újonnan születő munkái alkotóelemeként. Az eredeti funkciójukból kimentett alkatrészeket új értelemmel töltötte fel. Posztmodern? A zongora majd minden alkatrésze feltűnik itt vagy ott valamelyik művében, de mindig azzal a korlátozottsággal, hogy sose juthasson el eredetéhez vissza, a zongorához, mint egészhez, csak utaljon rá, néha felismerhetetlenül. Mert valami más áll, lép helyébe – új rendet teremtve.
A funkciójukból kiszakadt, kiemelt alkotóelemek új szerepkörben jelennek meg: a zongorafedél gyakran a vásznat helyettesíti, a zongora húrjai és kalapácsai, még a finom filc is egy új horizont szolgálatába helyeződik. Az életmű egészének – nem csak eszközeiben és tematikai egységeiben – mintegy melegágya a muzikalitás, a zenei ritmusokra, dallamívekre és szólamokra, együtthangzásokra és diszharmóniákra történő utalás, ám mindez szélesebb és tágasabb értelmezési keretbe illeszkedik – a művész nem csupán konstruktív szándéka szerint. Ennek leginkább teljes ikonológiai megjelenését a spirál-forma folytonos visszatérése jelzi. Vagy az, hogy a különböző műfaji egységekbe rendeződő műtárgyakat a kiállítótérben több helyütt feltűnő térvonal-installációk kötik össze.
Összegző, az életmű különböző etapjait egymás mellé rendelő tárlat, amely mégis az egymásra és egymásból épülés vonalát mutatja. Egy ívet húz, noha ez néhol megtörik. (Alkalmanként túlterheltek a falak, a terek: mintha nem lenne ideje (persze tere) mindennek a maga érvénye szerint megmutatkozni, mert tekintettel kell lennie valami másnak is hasonló igényére.)
Barabás Márton 70 éves. A Műcsarnokban életmű-kiállítása látható ezen alkalomból, s ehhez időben közel jelent meg művészeti írásainak gyűjteménye Zongoraátirat címmel. Mindkét megnyilvánulás a zene, a zongora körül jön létre, de a képzőművészet nyelvén.
A kiállításcím egyaránt utal az elmúltra, s az alkotó előtt állóra. Mindenképpen többszólamú. Az életmű tárlat a mintegy félszázad alatt létrehozott művek közt lapozgat, különböző, de rendre egymásra épülő, egymásból is következő alkotói korszakokat és művészi szándékokat idéz meg. Életmű kiállításról lévén szó a visszaszámlálás megnevezés elsődlegesen a felidézés értelmet vonzza magához, mintegy a több évtizedbe ágyazott művek elősorolását. Ugyanakkor latensen utal a még hátralévőre, az egyre fogyó számbavételére, a vele való szembenézésre. De még inkább: a visszaszámlálás szinonimájaként a visszakeresés mutatkozik meg.
Barabás Márton alkotásainak gyakori alkatrésze, műeleme a nagyítólencse, szerepe azonban nem funkcionális természetéből, hanem rögzített helyzetéből fakad: a könyvtárgyakba és egyéb műtárgyaiba applikálva jelenik meg, hogy a betekintés és átlátás lehetőségét nyújtsa. Persze csak formálisan, jelképesen – és egyébként is: a vágyott egészre való rátekintésnek csupán részlegességét biztosítva.
De talán ez sem egészen így van. Meglehet, hogy a művészet számára nem is ilyen értelemben vehető cél, inkább eszköz a szakralitás őrzésére, fenntartására, hogy egyszer eljuthasson a távolból hívogató nagy Egészhez, Egységhez, egyesüléshez egy másik horizont vidékén. Mintha az alkotó valahol máshol hordozná, másra függesztené tekintetét, noha persze csak műveket hoz létre. Általuk talán messzebb is lát. Egy zongora alig hallható hangjait keresi. Mesterjegye ez lehetne.
Balázs Sándor
 

 
Visszaszámlálás – Barabás Márton művészete
Műcsarnok, 2021. december 18. – 2022. február 13.
Kurátor: Szabó Noémi