Színekbe álmodott terek

Simon Endre Színtér, álomtér című tárlata a Műcsarnokban

Az erdélyi születésű és látásmódú Simon Endre festőművész alkotásai tájképek, portrék és csendéletek, illetve a hatvanas évek második felétől absztrakt kompozíciók. Figuratív és nonfiguratív festményeit egyaránt szuggesztív koloritás jellemzi. A Műcsarnok október 17-éig látogatható tárlata keresztmetszetet ad munkásságából.
Simon Endre festőművész Erdélyben, a Maros megyei Székesen született 1936-ban, iskoláit Marosvásárhelyen és Kolozsváron végezte, festőművészként, muzeológusként, a marosvásárhelyi Új Élet folyóirat képzőművészeti rovatának szerkesztőjeként évitizedeken át meghatározó személyisége volt az erdélyi magyar képzőművészeti életnek. 2003-ban áttelepedett Magyarországra, azóta itt él és dolgozik a fiával, Simon Zsolt grafikusművésszel közös műtermükben.

Alkotásai elsősorban tájképek, portrék és csendéletek, illetve a hatvanas évek második felétől absztrakt kompozíciók. Figuratív és nonfiguratív festményeit egyaránt szuggesztív koloritás jellemzi. Grafikusként plakátokat, reklámgrafikákat és illusztrációkat is készített. Egyéni kiállításai voltak egyebek mellett Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Debrecenben, Karcagon, Sárváron, Budapesten, de képei eljutottak Európa nagyvárosain túl az Egyesült Államokba, Kanadába, Kínába, Ausztráliába és Új-Zélandra is. Művei megtalálhatók romániai, magyarországi és egyéb külföldi köz- és magángyűjteményekben. Kiállításunk keresztmetszetet kíván nyújtani a gazdag életműből.

Kurátorok: Szücs György, Rockenbauer Zoltán

Az Erdélyben, Székesen született alkotó, aki az ezredforduló környékén telepedett át Magyarországra: magával hozott egy világot, s annak szemlélését, az abból fakadó szemléletét megtartotta mindmáig. Így az ember, az alkotószemélyiség leválaszthatatlan arról, amit létrehozott. Noha művészete pályafutása során – a maga természete szerint és az aktuálisan felismert alkotói intenciók nyomán – jelentősebb kitérőket, elmozdulásokat, változásokat is megélt, kedvelt képtémáihoz folyamatosan visszatért. Már ott, az erdélyi inspiráló közegben és itt – egyaránt. Talán éppen ezért: nehéz volna egyetlen stílusminősítéssel vagy jelzővel illetni azt a tevékenységet, amely Simon Endre több évtizedes pályafutását megfelelő módon, ugyanakkor kielégítően reprezentálhatná. Az alkotói kvalitás mellett inkább az egységet látni: hogy az alkotó és művészete egyetlen világkép egységében állnak.
A Műcsarnok alagsori kiállítótereiben megrendezett gyűjteményes tárlat az életmű egészéből válogat, így viszonylag pontosan kirajzolódik az útvonal, hogy egy-egy időszakban mi felé tájékozódott Simon Endre művészete.
A kiállított anyag olyan életművet tár elénk, amelynek kezdetén az alkotó még inkább a konkrét látvány leképezésében talált alkotókedvet, ám törvényszerűen mozdult el az elvonatkoztatások felé. Mindez mégis egy tömbben, egyetlen ívbe vagy távlatba fogottan jelenik meg képein, noha változatos utakat jár be festészete. Az átmenetek mikéntje szemlélhető, noha nem lokalizálható pontosan, hiszen alkosson akár elvontságokban bővelkedő képeket is Simon Endre, a természetre valahogy mindig visszaköszön képeiben. Hogy innen indult, hogy innen fogalmazódik képpé valóság és képzelet szín- és álomtere egyaránt.
Alkotásait elsősorban olajtechnikával hozza létre, ám ennek hátterében számos egyéb alkotói eljárás (akvarell és pasztell, tus- és tollrajz, monotípia, linómetszet, rézkarc, reklámgrafika) gyakorlása is meghúzódik, ami a kísérletezésnek, témakeresésnek és felfrissülésnek egyaránt hatékony terepének, eszközének bizonyul.
A festészet iránti elköteleződése egyidejűleg kettős, hiszen figuratív munkái mellett már a hatvanas évek második felétől megjelentek életművében a nonfiguratív, a formaviszonylatokra reflektáló vagy a gesztusokat hordozó, de mindig színtelített absztrakt kompozíciók is.
Munkáinak elsődleges tárgya a természetben megjelenő, a természet szerinti szépség látványa, az arra való rácsodálkozás. Műveinek többségét tájképek és csendéletek alkotják, noha gyakran tűnnek fel életművében a személyiséget érzékenyen közvetítő portrék. Köztük különösen fontosak a filozofikus hajlamról árulkodó önportrék. Egyikük például a tárgyiasított idő társaságában mutatja az alkotót (Az idő és én, 1962): a képteret betöltő ingaóra alatt, fényében-árnyékában álló férfialak ugyan még fiatalos, de számol a fölötte álló hatalommal, az idő múlásával. Egy másik munkán ablakkeretbe rendezett csendélet hátterében jeleníti meg talán éppen tükröződő önmagát. Tájképein virulens színmezők rendeződnek formákká, érzéki ecsetnyomok közvetítik a megjelenített táj anyagszerűségét, materiális jellegét, ám a változatos kolorista megoldások élővé, elevenné transzformálják a dologszerűségbe süllyedő házakat, hegyeket, vidékeket.  
Simon Endre művészete noha a természettel eljegyzett, gyakran mégis túllép a természeti közvetlenségen, az ebből fakadó esztétikai faktoron: elvontságokba fogódzik, hogy ott hasonló esztétikai jelentőséggel működő képi tárgyakra találjon. Olyanokra, amelyek érvényessége univerzális, s ennek letéteményese a letisztult forma. Az egyszerűsödés, a szikárosodás, a konstruktív formaképzés lehetőségének keresése járja át ezen munkáit – miként a konkrétabb látványtereket megjelenítő tájképei esetében is megfigyelhető ez –, ám mindeközben a színbeli telitettség, a felfokozott kolorizmus folyamatosan fennmarad abban a sajátos, folthagyásokkal élő művészetben, amely Simon Endre képeinek jellegzetes vonása.
A klasszikus, tradicionális képalkotás irányadó festészetében, a kísérletező kedv azonban gyakran mozdítja ki ennek keretei közül, s vezeti egykori avantgárd eljárások, vagy újra feltalált alkalmazások felé. Ilyenként értékelhető például a képsíkból a térbe kilépő képplasztikák, az applikált tárgyi elemeket hordozó festmények létrehozása.
A kiállítás az életmű egészéből válogat, szemezget, így nyújt rálátást a közel hat évtizedes alkotótevékenységre: az egyes alkotói periódusokra, vagy inkább a mindig is vegyes tematikát hordozó időszakok egymásra épülésére.
Hogy honnan hová jutott e több mint félszázados, alkotói kísérletekkel, a műfaji határok keresésével és feszegetésével tűzdelt alkotófolyamat révén? A természeti széptől valójában sosem távolodott el, ám kiegészítette azt a mindig érzelemmel átfűtött értelem – például az érzelmes geometria – képeivel, vagy a képzeltében megjelenő valóságos és absztrakt terek látványával. Általuk jutott egyre közelebb az álom- és színterekben mért, színekbe álmodott önmagához.
Balázs Sándor
2021. szeptember 28.  |  kiállítás műcsarnok