Jelenczki István, Huszárik Kata, Kelecsényi László, Vitézi László

Párbeszéd a művészetkritikáról

A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Tagozata „Párbeszéd a művészetkritikáról" címmel kétnapos konferenciát rendezett 2019. október 21–22-én. Az MMA Irodaházában, majd a Pesti Vigadóban összehívott összművészeti konferencián a képzőművészet, iparművészet, fotóművészet, építészet, filmművészet, színház, zeneművészet és irodalom avatott művelői vállalkoztak arra, hogy tapasztalataik összevetésével a kritikusok mellett az alkotókat is bevonva elmondják véleményüket a rendszerváltozás utáni műkritika aktuális helyzetéről. Az esemény életre hívói Tóth Klára filmkritikus, az MMA levelező tagja, a konferencia szakmai felelőse, és dr. Solymosi-Tari Emőke zenetörténész, az MMA rendes tagja, a Művészetelméleti Tagozat vezetője voltak.
A rendkívül tartalmas egyes művészeti ágakra bontott előadássorozatokat különböző programok tették még színesebbé. A konferencia első napján például Szelényi Károly magyar koronázási jelvényekről készült válogatott műtárgyfotóit lehetett megtekinteni egy kis kiállítás keretében.
A dialógusra törekvő barátságos hangvételű két napos rendezvény olykor parázs polémiára ösztönző kérdésfeltevései egy a magyar kulturális élet ideget ért, régen lappangó problémájának, a kritika művészeti életet befolyásoló szerepének színeváltozásait tette vizsgálat tárgyává. Mi a kritika? Van-e egyáltalán kritika? Hogyan változott meg napjainkra? Mi egyáltalán a művészet a kritika mai felfogásához viszonyítva? Mi ezzel a baj? A bajokat hogyan lehet orvosolni? Mik azok a regnáló társadalmi, technikai tendenciák, amiket szemfüles hozzáállással előnnyé lehet kovácsolni a műkritika érdekében? Alapvetően ezek a felütések adták a konferencia tematikáját, ahol az elmúlt harminc évet vették alapul, de a régmúlt idők kontextusába ágyazva. Hamar kiderült, hogy a témának elképesztő érintettsége van a művészek körében, amit a szekciókat lezáró hozzászólások gyakorisága és őszinte stílusa is alátámasztott. A felszólalók az általános diagnózis felállítása után (amiben egyöntetű konszenzusra jutottak: azaz ma nincs értékelhető kritika), a célok kompakt megfogalmazására tettek kísérletet. Akár a „kritika kritikája" alcímet is viselhette volna a konferencia, hiszen a műfaj előző két évszádra visszanyúló vitathatatlan aranykorának tükrében bemutatott mai helyzet szinte ordít a szakma becsületének helyreállításáért. Az előadások, a pódiumbeszélgetések és a hozzászólások, karöltve az említett kérdésekkel, az alábbi szempontokat vizsgálták át alaposan.
  • Kritikus: ki írjon kritikát? Milyen előképzettség, jártasság, elméleti, gyakorlati tudás szükséges ahhoz, hogy valaki hiteles és jó kritikus lehessen? Noha egyetértés volt abban, hogy az értelmiségnek kell átvennie a vezető szerepet ebben, voltak olyan hangok is, amelyek az értékmentés érdekében engedtek pl. a laikus, „nem profi" gyűjtőknek is. Példának Csontváry életművét hozták, akit egy teljesen amatőr műkedvelő mentett meg a feledés homályától.
  • Térbeliség: hol jelenik meg a kritika? Vitathatatlan tény volt mindenki számára, hogy ma már a nyomtatott sajtó egyre kevesebb – legyen szó bármilyen művészeti ágról – az internetes orgánumok hódítanak. Ezt a területet pedig nem tudja egyelőre „lekövetni" az igényes kritika, nem képes lépést tartani a digitális forradalommal az értő műkritika.
  • Időbeliség: mikor jelenik meg a kritika? Ma rendszerint túl későn. Ami túl korán az nem kiérlelt recenzió, hanem fűrészporos, leginkább az interneten terjedő alacsony színvonalú tudományoskodó fércmunka. Ugyanakkor nehéz terepnek bizonyult az idő kérdése, hiszen a kritika még nem is olyan régen egy-egy előadás után rögtön közlésre került a másnapi sajtóban, ráadásul igen igényes módon.
  • Módszer: mik azok a módszertani paraméterek, minták, kritériumok, ami mellett egy eklatáns hiteles kritikai szemle, kritikai közélet ki tud bontakozni? Foglaljon-e állást a kritikus? Vállalja-e fel a véleményét? Egyetértés volt abban, hogy a kritikus merje leírni a véleményét, igenis fogalmazzon meg kemény kritikát, ha szükséges. A politikai korrektséget száműzni kell.
  • Műfaji kérdések: a kritika műelemzés, recenzió, vélemény, glossza, szubjektív beszámoló, műismertetés, publicisztika, cikk stb.? Milyen terjedelmű egy jó kritika? Az előadók a terminusok átértékelésére különösen nagy hangsúlyt fektettek.
  • Függetlenség: a politikailag széttagolt ország kulturálisan is széthullott. Ezen a téren szintén egyetértés volt kritikusok és alkotók között. Ahogy a megoldásban is: a politika ne szóljon bele a művészetbe, politikailag ne legyen érintett a kritika. Többen is hangoztatták, hogy a Magyar Művészeti Akadémia köztestületté válásának is ez volt az egyik célkitűzése: a kulturális élet szuverén fennhatósága.
  • Pénz: a kritikusi életpálya az alulfinanszírozás miatt megszűnt. Ez tovább erodálja a szakmai pallérozottságot és rátermettséget. Nincs naprakész, hiteles „kommentár", hiszen nagyon kevés kivételtől eltekintve másodállásban, alkalmi jelleggel írnak ma a szerzők.
A kritikának színes és gazdag hagyományai vannak minden művészeti ágazatban, a huszadik század második felétől azonban egyre inkább megkopott vélemény-műfaj lett belőle, napjainkra pedig a világháló hatására jellemzően a szenzációhajhász, a „clickbait" – azaz a kattintásra csalogató érdemi tartalom nélküli információrengeteg altájéki világába száműzött irányvesztett, instant apologetika lett. Köszönhető ez annak, hogy a művészet a politikai érdekek kiszolgálójává vált, a társadalom, gazdaság, és a technika változásaihoz rosszul adaptálódó, elsősorban üzlet- és haszonorientált tömegtermelési árucikké. Ahogy Keserü Katalin rámutatott, ma a kulturális ipar kulturális tömegtermelést állít elő, és jószerivel mindenre mondható, hogy művészet. Schrammel Imre hasonló véleményt fogalmazott meg, amikor azt mondta, hogy az esztétikai szempontok helyett ma árumenedzselés van. A promóció, az ajánlás, a reklám uralja a szakmát – mutatott rá Feledy Balázs előadásában. A rendszerváltás ezért nem, hogy segített, hanem egyenesen kiölte a szakmai igényű önmegtagadó alázat habitusában, kellő jártasság birtokában íródott kritikát. De beszélnünk kell még a művészemigrációról is, illetve szintén a legújabb kor következményeiből adódó elsősorban a technika feltartóztatatlan újdonságai révén kialakuló képzőművészeti tárgy fogalmának ugrásszerű bővüléséről, mely egyúttal a digitális művészet újabb variánsait hozza létre szintén megállíthatatlanul, illetve keveri az újat a régivel. A határok tehát kitolódtak, így az az elsőre talán meglepő kérdés, (mi a művészet ennek fényében?) nem is olyan valóságtól elrugaszkodott felvetés. Ahhoz, hogy a zárójelből e fogalom ma kikerüljön, és egyre halványodó sziluettje visszanyerje eredeti alakját félrebeszélés nélkül le kell szögezni mit értünk művészet alatt (ez a jól működő műkritikának is alapfeltétele). Megoldásként Keserü Katalin Fülep Lajos Kossuth-díjas művészettörténész szavait idézte: „Művészet az, ami másképp mondhatatlan." A művészet élethosszig tartó misszió, a változó világban is örökérvényű értékei vannak, az egyre heterogénebbé váló világban autonóm, egzisztenciateremtő, azaz létfontosságú kvalitásokat mutat. Ezért nem a folyamatok alatt áll, hanem mindig és szükségszerűen azok fölött. Ennek szellemében, a hagyományok újrafelfedezésével kell értékelni a műalkotásokat, a kritikusnak pedig az a dolga, hogy a megengedett többszólamúság mellett is teljes kulturális armatúrával fölszerelkezve képes legyen kiszűrni a szélhámosságot, és a szabadságfogalma mellett is felismerhető művészet ismertetőjegyeit egyenes beszéddel közvetítse a közönség felé. Így a művészet és a kritika egyre erősödő környezetalakító, társadalomformáló ereje a „másképp mondhatatlan" mondandó közösségivé tételének, a szellemi vetélkedésre ösztönző atmoszféra kialakításának áldásos munkáját tudja megvalósítani. Vannak követendő minták, pl. a Müpa vagy a Nemzeti Színház létrejötte, ami mind hazai mind nemzetközi téren alázatos novíciusa a művészetpártolásnak. A tájékozódás, a művészetre „eszmélés" – ahogy Hollós Máté zeneszerző fogalmazott előadásában, ennek hatására rugalmasabbá és könnyebbé válik; csökken a sznobizmus ereje – a tiszta kritikai közélet, a „második nyilvánosság" szerepe pedig tónusosabbá válhat. Segítségképpen a nagy elődöket, pl. Tóth Aladár, zenetörténészt, zenekritikust, vagy Kocsis Zoltán, zeneszerzőt vissza kell emelni a kritikai művelés terébe. Ugyanígy kell eljárni a többi művészeti ág tekintetében is.
A kétnapos szakmai konferencia beszámolóját érdemes Fekete György belsőépítész meglátásaival zárni. A Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnöke az első nap pódiumbeszélgetése során hozzászólásával több gordiuszi csomót is átvágott. Először is azzal, hogy Bertold Brechtet idézve azt mondta: „az igazság mindig konkrét". A kritikusnak kézbe kell vennie a művet és a megfelelő szakmai analízissel könnyen eldönthető a kérdés, hogy a mű hova tartozik. Majd folytatta: Művésznek lenni küldetés. A művésznek „küldője" van. Ki azt tartja fontosnak, hogy neki a küldője az Úristen, ki azt, hogy neki a természet, másnak pedig a társadalom, vagy a belső személyes indíttatás. A kritikusnak az egészet kell látni és utána mehet bele a részletekbe. A mű okaiból és körülményeiből kell kiindulnia, ezek után térhet rá a konkrét műre. Az MMA egykori elnöke Heisenberg tudósokról és művészekről alkotott gondolatát is megosztotta: „a tudománynak az emberi boldogulást kell szolgálnia, a művészetnek pedig a soha nem voltat kell létrehoznia." Végül az oktatás szerepét hangsúlyozta. A legfontosabb: „kihallani" a gyerekek képességeit. A vagy-vagy oktatás helyett, térjen vissza az is-is oktatás.

A konferencián számos nagy nevű meghívott, sokféle intézmény és művészeti ág képviselője fogadta el az MMA invitálását a párbeszédre és járult hozzá a rendezvény magas színvonalához. Az MMA részéről előadók voltak: Keserü Katalin művészettörténész, az MMA rendes tagja, Szurcsik József grafikusművész, az MMA rendes tagja, Schrammel Imre keramikusművész, az MMA rendes tagja, Dvorszky Hedvig művészettörténész, az MMA levelező tagja, Haris László fotóművész, az MMA rendes tagja, Sulyok Miklós művészettörténész, az MMA levelező tagja, és Wesselényi-Garay Andor építész, az MMA MMKI tudományos munkatársa.
 
A konferenciát megnyitóbeszédével Vashegyi György, az MMA elnöke indította. Az ülésszakok levezető elnökei az MMA részéről: Farkas Ádám szobrászművész, az MMA rendes tagja, az Oktatási, Képzési és Tudományos Bizottság elnöke, Kucsera Tamás Gergely művészetfilozófus, az MMA főtitkára, Tóth Klára filmkritikus, publicista, az MMA levelező tagja, és dr. Solymosi-Tari Emőke zenetörténész, az MMA Művészetelméleti Tagozat vezetője voltak.
A pódiumbeszélgetéseken az MMA-t Fekete György belsőépítész, az MMA rendes tagja és tiszteletbeli elnöke, Scherer József formatervező művész, az MMA rendes tagja, és Jelenczki István filmrendező, az MMA rendes tagja képviselték.

A részletes programtervet művészeti ágakra lebontva itt lehet olvasni.