Művészet és játék

Beszélgetés Balla András fotóművésszel

Hogy Esztergomban megmozdult valami majd félszázada a fotóséletben, s mára bizonyos tekintetben fotóművészeti központtá vált, ebben jelentős, organizáló szerepet vállalt Balla András fotóművész, illetve fotóalakulata, az STB-csoport, Sipeki Gyula és Tamási Péter. Balla András, az MMA rendes tagja, 1976-ban a fotóklub ifjaiból hozta létre az „Art Fotográfiai Stúdió"-t s az STB tagokkal meghirdették az új szellemű, képzőművészeket is aktivizáló, más utakat kereső fotográfusokat megmozgató EFB-t, az Esztergomi Fotográfiai Biennálét. Hosszú idő után új tárlata, kiállítási anyaga nyílik a két főre fogyatkozott STB-csoportnak is. Esztergomban már bemutatkozott a műegyüttes, s most Budaörs lesz soron, hogy végül a budapesti Fészek Klubban záródjon a kiállítássorozat.

– Hogyan élték meg az Esztergomi Fotóbiennálék e hosszú, lassan félszázados történetét?

– Korábban az STB szinte minden idejét elvitte a fotóbiennálék szervezése, amit 1976 óta csináltunk. E leterheltség az önmegvalósításból, de a családi életből is sokat elvett. Én ugyan csak egyszer, a többiek viszont kétszer-háromszor is elváltak. Ez nem azt jelenti, hogy mi rossz emberek volnánk, inkább azt, hogy önfeláldozó életmódot igényelt a feladat.

– A következő biennálénak megvan már a tematikája, hogy mi köré szerveződik majd?

– Olyannyira, hogy már meg is hirdettük, sőt jelentkeztek is rá majd hetvenen. Olyan energiával láttunk neki szervezésének, hogy speciális jellege miatt több helyen gyűjtöttük a jelentkezőket. Csak közbejött a járvány. De itt mások az igazi okok. Be kell látni, hogy az EFB túlnőtte e kisváros szellemi és aktivizálható, ún. társadalmi munka kereteit, szervezési – és erre jó szívvel mozdítható anyagi lehetőségeit. Ezért javaslom továbbra is – a Miskolci Grafikai Triennáléról is példát véve – az EFB triennálévá alakítását.

– Visszatérve a soron következő biennáléra: mi lesz a témája?

– Úgy gondolom, hogy egy fantasztikus dolgot találtunk ki. A biennálé huszadik évében a „kézzel csinálva" volt a tematika. Azt kértük az alkotóktól, hogy minden jelentkező a filmanyagot, a fotóanyagot, a papírt, a vásznat, az üveget, ki mivel csinálja: maga érzékenyítse. Óriási sikere volt.

Most arra voltunk kíváncsiak, ezért az elmaradt biennále központi gondolatát a köré szerveztük, hogy ebben a digitális világban van-e még, aki ilyen módon hozza létre alkotásait. Meglepetésünkre nemhogy kevesen, de sokan foglalkoznak ma is ilyesmivel, sőt, ilyen jellegű tanfolyamok számosan elérhetők, dagerrotípiával és mindenféle régi dologgal foglalkoznak az emberek, mert érdekli őket. Hogy létezik a digitális eljárás, nem azt jelenti, hogy mindenki azzal dolgozik. Hasonlóképpen, mint a festészetben: hiába jött a szitanyomat például, az alkotók azért nem mondtak le a kora középkortól ismert és kedvelt olajfestékről. Úgy érzem, hogy ezek nem vagy-vagy, hanem is-is alapon működnek. Összegyűjtöttük Debrecenben, Hódmezővásárhelyen, Budapesten és Esztergomban a jelentkezőket. A kiírás megvan, a jelentkezők is, de mi most már nem csináljuk tovább, mert nem bírjuk. Felkértünk egy személyt, aki vállalná a művészeti vezetést, s aki maga is lelkesen analóg technikákkal dolgozik.

– A sokadik biennálé most elmaradt, mint annyi minden más is, halasztódott, viszont az STB-csoport hosszú idő után ismét aktivizálódott. Összeállítottak egy sajátos módon részben önmagát építő tárlatot, amely egymást követően három különböző helyszínen is megjelenik majd.

– Igen, mivel a biennálét nem lehetett megtartani, viszont mi Tamási Péterrel úgy gondoltuk, hogy nagyon szeretnénk valamit csinálni, végül is úgy döntöttünk, létrehozunk még egy STB-kiállítást. Ugyanis az előzőleg tervezett Hetvenkedünk című STB-kiállítás elmaradt, részben Sipeki Gyula halála miatt. De megint felmerült bennünk a vágy, a felismerés kettőnkben, hogy mi még tudunk valamit mutatni. Sok új képet készítettünk, sokan meg is döbbentek, hogy nekünk még így forog az agyunk. Nagyobb lett a siker, mint gondoltuk.

– Mi mindent állítottak ki az exponáló esztergomi tárlaton?

– Régi, emblematikusnak is nevezhető munkáink mellett újak is születtek, amelyek friss reflexiók a körülöttünk zajló világra. Komoly dolgok készültek. Többek között vagy többnyire rólunk. A Munkácsy-díjas Hérics Nándor például készített rólam egy másfél méteres portrét. Festő- és fotóművészek tömkelege vett részt ezen a tárlaton. Körülbelül hetven alkotó készített rólunk képeket, illetve többen, de csak ennyit tudtunk Esztergomban kiállítani. Budaörsön nagyobb hely áll rendelkezésre, így még több munkát tudunk majd kirakni, így többek között az esztergomi kiállításon készült fotóanyagot is. S végül a Fészek Galériában az összes alkotást szeretnénk bemutatni.
Azt kértük az alkotóktól, hogy olyan pillanatokban kapják el a fotóalanyokat, amely nagyon jellemző az ábrázolt személyre. Így fotósokról, grafikusokról, festőkről születtek remek portréképek, jobbára persze rólunk, a még megmaradt STB-tagokról. Egy érdekes, izgalmas anyag állt össze többnyire exhibicionista személyekről, alkotókról. Mert mi kétségtelenül azok vagyunk: exhibicionisták. Sőt, Cavellini (GAC), amikor rájött, hogy nem lehet nagy művész, s jobb, ha ezt belátja – mert vagy igazságtalanok hozzá, vagy vele van gond –, elhatározta, hogy megalkotja a saját maga művészettörténetét. Leírta, hogy mikor és mit és milyen jól csinált, hogy meddig fog neve fennmaradni, milyen világhírű lesz és mitől. Ez poénnak jó volt. Hasonló dologgal foglalkozunk mi is: piedesztálra emeljük önmagunkat. De e gesztusban mindig benne van az öngúny, az önirónia – és minden, ami ahhoz kell, hogy ne orroljanak meg se a kollégák, se a barátok.
(Az interjút Balázs Sándor készítette.)

2021. július 19.  |  interjú fotóművészet balla andrás