Köztes helyzetben

Horváth Péternek minden bizonnyal régi vágya teljesedett be azzal, hogy életművének javát, fotóinak legfontosabb darabjait kötetben láthatja. Merthogy korábban sosem sikerülhetett ez, dacára annak, hogy félszázada él együtt a fotózással. Hiszen az 1970-es évek elejétől volt a Magyar Távirati Iroda fotósa, a Magyar Ifjúság riportere, a 80-as évek elején bekapcsolódott a Nagybaracskai Alkotótábor munkájába, és tovább: a Képes 7, az Anna, az Európa, a Mai Nap, a Reform munkatársa. „Sajtófotós", mint magáról mondja, s nem fotóművész vagy efféle. Persze az is, miként ezt a Magyar Művészeti Akadémia Kiadó gondozásában megjelent életműkötet igazolhatja.
Hiszen munkáiban folyton olyasmi tűnik fel, ami a művészetek érdeklődésének kitüntetett iránya, tájékozódása: az emberi helyzetek, történetek, sorsokat mutató szituációk, gyakran a kiszolgáltatottság, az elesettség különös pillanatai. Az eredendően vagy többnyire fotóriportokként elkészült munkák éppen a sorozattá építés révén váltak fotóesszévé. Olyasmivé, ami már nem csupán a látható hűséges fényképészeti leképezése kíván lenni. Horváth Péter jellemzően sorozatokban gondolkodik, szekvenciákban, amelyek inkább képesek közvetíteni valamit, mint az egyes, egyedül megjelenő képek. Mint az alkotó jelzi: „a történésekből kiragadott egyetlen pillanat sokszor inkább elfedi, mint megmutatja az igazságot."
Az alkotó különös képessége, hogy a perifériákra lát. Gondolhatnánk, talán szociális érzékenysége folytán. Ugyan a valóságot fotózza, de ezzel mégsem elégszik meg: valamiképpen a mélyére akar tekinteni, ott akarja megérinteni alkotásaival a valóság feltételezetten mélyebb régióit. A fotó tárgya csaknem mindegy, micsoda, hiszen bármiben felfedezhető az, ami után a fotós kutathat. Persze esetében is, miként az életművé épülő művészutak körében oly gyakran – viszonylag pontosan körülhatárolt azon tematikák vonulata, amelyek iránt leginkább affinitása nyílt meg. És talán nem rögtön, hanem érlelődve: maga is, a témák is.
A kötet fotóanyaga jól áttekinthető képgalériákba rendezett. Ennek egységeit hol a fotók születésének helyszíne, környezete, közege (Bajai képek; Táj, város; Lakótelep, Munkásszállók, Szajuz-Berlin), hol a fotótémák konkrétabb vagy talányosabb megnevezése határozza meg fejezetcímként (Önarcképek, Színes, Otthon, Szociofotó, Karantén). Hasznos és rokonszenves mozzanata e tematikusan elrendezett blokkoknak, hogy élükön maga az alkotó járul elénk: néhány mondatos felvezetőiben a munkák keletkezési körülményeiről, álmairól és vágyairól, életének valós tényeiről és képzeleti eseményeiről számol be – mindig az utána következő fotóalkotások apropóján. E rövidke felvezetők meggyőzően igazolják, hogy Horváth Péter nem csupán készíti a világ általa kiszemelt vagy észrevett látványairól fotóit, de gondolkodik is róluk: a fotóról, a világról, s kettejük lehetséges viszonyairól.  
Az alkotások leginkább egy életérzést közvetítenek, ami nem feltétlenül sajátja, hanem másvalakié. De mert éppen ő veszi, s rögzíti fotóként: kissé a sajátjává is lesz. De nem csupán a rajta kívüli-túli világ foglalkoztatja munkáiban. A közelmúltban elhunyt Baranyay András mellett, akinek nemrég életmű-kiállítást rendezett a Műcsarnok, talán Horváth Péter készítette a legtöbb önportrét. Az 1960-as évektől rendre egyet vagy alig néhányat esztendőnként, igen változatos helyzetekben, helyszíneken.
Az olvasó kalauza e kötetben: Bán András műkritikus, fotótörténész. Szerencsés találkozása ez az alkotónak és monográfusának. Bán András nem csupán a fotós, majd egyre inkább a fotóművészet irányába tájékozódó alkotó életútját követi nyomon meglehetős részletességgel. Értelmező igyekezete leginkább arra irányul, hogy meghatározza az egyes pályaszakaszokban az alkotó előtt feltáruló technikai-módszertani és tematikai kérdéseket, amelyekre a művek szolgáltak válaszul. Rendhagyó módon és igen gyakran a törzsszövegbe jelzett, színnel elkülönített vendégszövegként ágyazza az alkotó megnyilatkozásait, amelyek aláhúzzák és megerősítik a monográfus megállapításait.
A kötetcímbe foglalt módozat egyaránt jelzi a monográfus és az alkotó aspektusát: szabad szemmel. Előbbi így tekint tárgyára, az alkotó személyiségére és az általa létrehozott művekre; utóbbinak pedig lételeme, fotónyelvét meghatározó mozzanata a nyitottság.  
„Horváth Péter befutotta az amatőr fotósok szakmai életútját is, a hatalmi megrendelésre dolgozó riporterét is, a lazuló kötelmek között az országot felfedező újságíróét is, a maga képi problémáival laboratóriumban tevékenykedő autonóm fotósét is." – összegez már a kötet élén Bán András. Mindezen utak és kerülőutak – ha esetleg azt feltételeznénk, hogy bármelyikük is haszontalan lehetett – mintha elengedhetetlen vagy kikerülhetetlen feltételei lettek volna annak, hogy végül mégiscsak: Horváth Péter fotóművésznek mondhassa magát. Nemzedékének legfontosabb teendőjét éppen abban látja Bán András, hogy a fotó egyenjogúsításának megkezdett folyamatát lezárja: ne lehessen kétséges, hogy a fotóként megjelenő kép kétségtelenül autonóm művészeti megjelenés.  
Horváth Péter mostanában, a 2010-es évektől, ellentétben a szokványos gyakorlattal, miszerint a fotóművész híres vagy valamiről nevezetes személyek portréfotóit készíti el – szociofotóinak egykori helyszínére, Nagybaracskára tért vissza, később az ország több pontját bejárta. Fotóalanyokat keres és talál. Rögzített felvételein olykor névtelen vagy ismeretlen emberek jelennek meg szűkebb környezetükben, vagy éppen otthonukban. Fekete-fehérben, a képek manipulálását már mellőzve.
Az életmű, s annak a kötetben megjelenő részletei, a tematikus egységekben megjelenő fotók pontosan jelzik az alkotó reményteljes szándékát, mintegy ars poétika gyanánt megfogalmazódó igényét: „az álarcok mögött az arcot, a látszat mögött a valóságot megmutatni. Még akkor is, ha ez szinte reménytelen."
Balázs Sándor

Bán András: Horváth Péter szabad szemmel
MMA Kiadó, Budapest, 2021, 320 oldal


2022. január 21.  |  fotóművészet könyvajánló horváth péter mma kiadó