Kobzos Kiss Tamás emléktáblája Óbudán

„Muzsikámmal legyek az emberek örömhozója"

Kobzos Kiss Tamás 70

Idén, május 30-án lenne 70 éves Kobzos Kiss Tamás énekes és hangszeres előadóművész, népdalkutató, az MMA néhai tagja, a Népművészeti Tagozat korábbi tagozatvezetője, az Óbudai Népzenei Iskola 25 éven keresztül tevékenykedő igazgatója. A Kossuth-, Liszt-, Magyar Örökség és Prima díjas művész életében a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet is átvehette. Kobzos Kiss leginkább a magyar népzene és az európai középkori énekes zene területén volt aktív. Öt évvel ezelőtt, 2015-ben hunyt el, halálának évében Dúdolj verset – Kobzos Kiss Tamás emlékezete címmel kötet jelent meg róla a Magyar Hangszermíves Céh kiadásában. A hagyományos óbudai emlékkoncert helyett a születésnapon egy online publikálásra kerülő koncertfilmmel emlékeznek meg róla, mely honlapunkon is látható lesz.

Elsőként Szerényi Bélát, az Óbudai Népzenei Iskola intézményvezetőjét, az MMA levelező tagját kérdeztük a páratlan életműről.
– Kobzos Kiss Tamás az Óbudai Népzenei Iskolának 1986 óta a tanára, 1991 óta az igazgatója volt. Ön követte ebben az utóbbi tisztségében. Mikor ismerte meg őt és milyen emléket őriz meg róla?
– Pontosan akkor ismerkedtünk meg Tamással, amikor ő tanítani, én pedig tanulni kezdtem Óbudán. Az Óbudai Népzenei Iskolában akkor is és most is a közös zenélés, a családias együttlét volt a legfontosabb, így nagyon hamar egymásra találtunk annak ellenére, hogy ő kobzát tanított, én pedig a tekerőmuzsikával ismerkedtem. Mi tekerősök szerencsés helyzetben voltunk, mert a vonós hangszeresekkel, dudásokkal, citerásokkal népzenét játszhattunk; a kobzásokkal pedig a historikus zenével, szokásdallamokkal ismerkedhettünk. Az iskola kiváló művésztanárainak soha nem volt kérdés, hogy fellépéseikre, táncházaikba magukkal vigyék növendékeiket. Így én is nagyon hamar részese lettem Kobzos Kiss Tamás előadásainak, televízió sorozatainak olyan nagyszerű tanítványokkal, mint Sudár Balázs vagy Csörsz Rumen István.
Néhány évvel később ismét egy iskola hozott össze minket: együtt jártunk a Nyíregyházi Főiskola népzene szakára. Ez volt az első felsőfokú intézmény, ahol végre diplomát kaphattak a hazai népzenész tanárok, és mi voltunk az első évfolyam.
Harminc év ismeretség alapján számlálatlan személyes emléket őrzök Kobzos Kiss Tamásról, de ezek közül talán a legfontosabb egy nehezen megfogalmazható érzés, egy jelen idejű közösségi emlékezet, amelyet az Óbudai Népzenei Iskolában élünk meg vele kapcsolatban nap, mint nap. Kobzos Kiss Tamás ugyanis élete felét itt töltötte, a körülötte lévő csapat pedig alig változott, a mostani tanári kar jelentős része is sok évtizedes kapcsolatban állt vele. Tudni illik azt is, hogy ez a közösség szinte családként működik együtt, jóban-rosszban kiállunk egymásért. Tamás tehát jelen van köztünk egyszerűen és természetesen.
– Hogyan sikerült 2013-ban egy lényegesen nagyobb és színvonalasabb épületbe költözni?
– Sokunk számára nosztalgikus helyszín a Nagyszombat utcai bérház földszintje, ahol az iskola közel 25 évig működött. Ugyanakkor be kellett lássuk: zeneiskolának teljesen alkalmatlan. A harmadik kerület önkormányzata mindig is kitüntető figyelmet fordított a hazai népzenei képzés legfontosabb műhelyére. Igyekeztek különböző épületek felkínálásával segíteni munkánkat, Tamás azonban rendre azt mondta: várjunk még, ez még nem a megfelelő helyszín! És neki lett igaza. Bús Balázs polgármester úr segítségével Óbuda egyik legszebb területén, az Óbudai Társaskör és a Kéhli vendéglő mellett egy csodás kis barokk épületben leltünk új, remélhetőleg állandó otthonra.
– Kobzos Kiss Tamás1986-ban kezdett el kobozt tanítani Óbudán. Milyen hangszer a koboz és vannak-e követői?
– A koboz egy lantszerű hangszer, a magyar népzenei hagyományban a moldvai magyarok őrizték meg. Múltjáról, történetéről, sőt, használatának módjáról alig tudunk valamit. Éppen ezért elévülhetetlen érdeme Kobzos Kiss Tamásnak, hogy rendkívüli műveltségével, művészi intuícióival irányt tudott szabni a koboz tanításával és játéktechnikájával kapcsolatos elképzeléseknek. Ebben a koncepcióban természetesen a keleti népek rokonhangszereinek példája és a nyugat-európai lantjáték hagyománya egyaránt benne van. Kobzos Kiss Tamás hatalmas ismeretanyagára és nem utolsósorban páratlan előadóművészi életművére bátran támaszkodhatnak azok a muzsikusok és tanárok, akik napjainkban foglalkoznak ezzel az egyre népszerűbb hangszerrel. Mostanában a kobzát inkább a népszerű moldvai táncmuzsika előadására, valamit világzenei produkciókban használják leginkább. Ez rendkívül örvendetes tendencia, ugyanakkor a Kobzos Kiss Tamás által képviselt énekmondó hagyományt érdemes lenne szélesebb körben népszerűsíteni.
– Mit köszönhetünk a mindig mosolygó, csendes, embereket, társaságot összehozó nagy művésznek?
– Kobzos Kiss Tamásnak rengeteg kiváló zenésztársa, tanítványa, művészbarátja volt. Azt hiszem, mindannyiunknak, akik kapcsolatba kerültünk vele, van miért hálásnak lenni, van mit megköszönni! Ennek legmegfelelőbb formája, ha folytatjuk azokat a tevékenységeket, amelyeket Tamás indított el, vagy inspirált. Ezek között legfontosabb a magyar énekmondó hagyomány megújítása és a népzeneoktatás elősegítése a teljes magyar nyelvterületen!
Örömmel látom azokat a kezdeményezéseket, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak Tamás személyéhez. Legyen az egy koncert a Yunus Emre Török Kulturális Intézetben, vagy emléktábla a moldvai Pusztinában, vagy a kobozmuzsikával kapcsolatos szakmai előadássorozat a Zeneakadémián.
– Hogyan ápolják az emlékét?
– Az előbb említettek alapján az a legfontosabb, hogy mindenki saját lehetőségeihez mérten folytassa Tamás örökségét! Mi az Óbudai Népzenei Iskolában – több intézménnyel és szervezettel együttműködve igyekszünk megfelelően gondozni és továbbadni hagyatékát. Az intézményben az MMA Népművészeti Tagozata támogatásával emléktáblát helyeztünk el, könyvtárunkban külön elkülönített részen hozzáférhetők Tamás szakkönyvei, az első emeleti előtérben pedig két vitrinben mutatjuk be személyes tárgyait, hangszereinek egy részét. A Kobzos Kiss Tamás-vándordíj létrehozásával a hangszerei közül a legjobbakat kiváló előadóművészeknek adtuk át, tartós használatra.
– Tiszteletére tartják minden év májusában a „Népzeneoktatás Ünnepét". Mi a célja ennek a rendezvénynek?
– Kobzos Kiss Tamásnak elévülhetetlen érdeme a népzeneoktatás megerősítése, kiszélesítése hazánkban. Ennek a folyamatnak alapja és mindmáig meghatározó intézménye az Óbudai Népzenei Iskola. Természetes, hogy állandó kapcsolatban vagyunk a különböző népzenei műhelyekkel és ahol tudjuk, segítjük egymás munkáját. Ezért határoztuk el, hogy minden évben május végén – Kobzos Kiss Tamás születésnapjához közeli hétvégén – meghívjuk az ország népzenei intézményeit egy szabadtéri fesztiválra, közös örömzenélésre. A Népzeneoktatás Ünnepe mindig a Kobzos Kiss Tamás-emlékkoncerttel kezdődik az Óbudai Társaskörben, majd a Tuka Zsigmond citerás verseny szakmai programja zajlik, azt követően pedig az óbudai Fő téren és a Kobuci kertben a művészeti iskolák koncertjeire kerül sor kézműves vásárral és gyermekprogramokkal kiegészülve. Idén – a koronavírus okozta karanténhelyzet miatt – fesztiválprogramunkat később valósítjuk meg, a Kobzos Kiss Tamás-emlékkoncert anyagát pedig az interneten, különböző közösségi oldalakon tesszük közzé.

Az Óbudai Népzenei Iskola és az Óbudai Társaskör szervezésében Kobzos Kiss Tamás születésnapján minden évben emlékkoncertet adnak barátai, tanítványai, korábbi művésztársai és munkatársai. Ebben az évben egy karantén-koncertfilm készült. Az emlékkoncertet 30-án teszik közzé az Óbudai Népzenei Iskola YouTube-csatornáján, valamint az ÓNI, a Társaskör, a Kobzos Kiss Tamás emlékoldal és az MMA Facebook felületén. A koncertfilm itt is megtekinthető:

 
A már említett Dúdolj verset című könyv szerkesztője Csörsz Rumen István, a Musica Historica Együttes vezetője, aki Kobzos Kiss Tamás növendékeként végzett az Óbudai Népzenei Iskolában.
– Miért adták ezt a címet a könyvnek?
– A cím Kobzos Kiss Tamás kedves műsorcíme volt évtizedeken át, ő Csokonai Vitéz Mihálytól vette át, aki mottóként használta: „Dúdolj verset! Kinek? A' magyar nemzetnek" – s ugyancsak idézetként vette át Szilágyi Tönkő Márton 17. századi református lelkésztől. A két szó így összeköti a jelenkori énekmondót egy reformáció kori szerzővel és Csokonaival, kedves debreceni költőjével is.
– Milyen tanár volt ő és mit tanult tőle?
– Épp 35 éve hallhattam őt először személyesen. A rádiófelvételei és a korai lemezei (Zene a reneszánsz kori Erdélyben; Régi török zene Európában; Gaucelm Faidit: Songs) alapján egy nagyon erőteljes fellépésű embernek tartottam, ám a színpadon szelídnek, töprengőnek, szinte rejtőzködőnek éreztem. Később, ahogy koncertek után beszélgettem vele, még inkább rájöttem, hogy e két véglet harmonikusan együtt él benne. 1986 nyarán a Bella Musica nevű osztrák régi zenei együttes koncertjén is összefutottunk a budai vár Királypincéjében, ezúttal a nézőtéren, s aznap ajándékozott meg azzal a hírrel, hogy ősztől Óbudára jön tanítani. Én egy éve oda jártam már duda szakra Lányi Györgyhöz, s az ő kobzán próbálgattam játszani. De hogy maga Kobzos Kiss Tamás jön minket tanítani – ez egyenesen hihetetlen volt. Kaphat-e egy 12 éves, nyughatatlan fiú nagyobb támaszt, mint egy ilyen mestert? Aki egészen buddhista türelemmel vett mindent, néha az egész koboz tanszak ott ült körben, együtt muzsikáltunk, improvizáltunk. A legfrissebb könyveit, a legújabb ötleteit hozta közénk kipróbálni. Együtt csiszoltuk a koboz, mint zeneiskolai hangszer módszertanát, hiszen őt se tanította előtte senki, böngésztük a román, török, kazah hangszeriskolákat, a régi dallamtárakat. A szabadságot, a kísérletezés belső igényét tanultam tőle; a zene ennek csak egyik ága, hiszen néprajz, irodalom, történelem s még oly sok minden kellett ahhoz, hogy mindent befogadjunk az óráin.
– Igaz, hogy Tinódi Sebestyén késői utódjának nevezték?
– Azt hiszem, sokunkban épp olyan kép él Tinódi Sebestyénről, mint Kobzos Kiss Tamásról. Expresszív előadás, kritikus és szókimondó tényközlés, másfelől hatalmas tudás, utánajárás, alázat. Utolsó portréfilmjében a kíváncsiságot nevezte meg élete fő mozgatójának, ezzel Tinódi „az mi keveset írtam, igazat írtam" gondolatát is felidézte. Nagy vágya teljesült, amikor Tinódi halálának 450. évfordulóján, 2006-ban 9 és fél órányi (!) felvételen kiadhatta Szabó István lantkíséretével a költő teljes Cronicáját, s oly élvezetesen, hogy nem is érezzük oly hosszúnak a néha 30-40 perces históriákat. A Dúdolj verset kötet DVD-jén ez is újra megjelenhetett.
– Az Ön egyik kutatási területe a régi magyar énekelt költészet. Sok dokumentum maradt ebből az időszakból?
– Ismét Tamás példáját hozhatom: a relatíve sok szöveg és sajnos jóval kevesebb dallamfeljegyzés egyrészt számos kutatnivalót, tudományos problémát ad. Ezzel már Mátray Gábor és Szilády Áron tisztában voltak a 19. században. Ám a jelenkori zenészek, énekmondók e töredékekből kell, hogy megértsék az előadói praxist, hogy aztán saját változatban hívják életre. Tinódiék korában vagy bármikor később sem volt szabványos dolog az énekköltészet: hagyományrendszer volt, régebbi és újabb elemekkel, a sokfelől érkező dallamkincs kreatív használatával (ez nemcsak Tinódi vagy Balassi korára igaz, hanem még a 19. század első felére is, gondoljunk csak Pálóczi Horváth Ádám vagy Arany János dallá vált vagy néha akként született verseire).
– Kobzos Kiss Tamás egyik kutatási területe a török énekmondók zenéje volt. Mit jelent ez és mutat valami hasonlóságot a magyar énekmondókkal?
– Erről óbudai évfolyamtársamat, a kobzon és keleti hangszereken is játszó Sudár Balázs turkológust kellene megkérdezni. Akikkel Tamás közvetlenül foglalkozott a török költők közül, nem epikus énekeket írtak (kivéve pl. a Buda visszafoglalásán kesergő Temesvárli Gázi Ásik Haszán), hanem lírai és bölcseleti műfajokban jeleskedtek: a középkori bektasi dervis, Yunus Emre, a 16. századi rebellis hősként tisztelt Pir Sultan Abdal, valamint az 1973-ban elhunyt Aşık Veysel. Mindhármuk életművéből török–magyar koncerteket tartottak, illetve CD-ket készítettek isztambuli barátjával, Erdal Şalikoğluval csaknem 25 éven át.
– Magyarországon a középkorban járhattak trubadúrok, többen Peire Vidal nevét említik például. De vajon vannak-e még ma is „trubadúrok"? Hogyan lehet őket felismerni?
– Nagyon jó, hogy szóba került ez az értékes, nagyon régi költői hagyomány. A trubadúrok a mai Dél-Franciaországban, Provence vidékén éltek a 11–12. században, innen rajzottak szét uruk vagy úrnőik szolgálatában Európa térképén, s tették mindenütt ismertté költői és zenei kincseiket. Peire Vidal és Gaucelm Faidit is így került Magyarországra, Aragóniai Konstanciának, Imre király feleségének kíséretében. Hogy ki s mennyit hallgatta itt őket, nem tudjuk, de tény, hogy dallamaik és verseik a saját korukon túlmutatóan is hatottak, s nemcsak az okszitán, hanem az észak-francia területeken, sőt a német Minnesängerek körében is; Dante is példaképként említi őket. Faidit teljes életművét elsőként Kobzos Kiss Tamás vette lemezre 1986-ban a Kecskés együttessel, Miquèu Montanaro, Gérard Le Vot és Csányi Tamás társaságában. A trubadúrok lelki alkatát ő és e jeles zenész barátok is örökölték, hiszen a trobar 'találni', 'feltalálni' igéből származik a nevük. Dallamot, verset alkotni, továbbfonni – ez volt az élete, bármely korszak énekeit választotta. E középkori dallamokat három évtizeden át játszotta szerte Európában, Bernart de Ventadorn énekeiből épp 30 éve készített legendás kazettát Provence-ban. Én is tőle hallottam először ilyesmit élőben, s ma sem tudok elvonatkoztatni ettől az élménytől.