Fotográfiák a Szalonban

Beszélgetés Haris László fotóművésszel, kurátorral, az MMA rendes tagjával

Hogy a magyar fotóművészet ma milyen összképet mutat – erre nyújt igen széles körű és beható rálátást a Műcsarnok frissen megnyílt tárlata. E kiállítás nem csupán állapotleltár vagy helyzetkép, de azt is mutatja, hogy milyen törekvések, elképzelések, gondolati és tematikai kérdések, s a kivitelezés, a megjelenítés milyen módozatai, technikai eljárásai foglalkoztatják a fotóművészettel foglalkozó magyar alkotókat manapság. A Műcsarnok ismét látogatható: immár második alkalommal a Fotóművészeti Nemzeti Szalon várja a művészetek ezen ága iránt érdeklődőket.

– Milyen élgondolat vagy szervezőelv szerint igyekeztek kiállítani a – tematikai és technikai értelemben egyaránt – meglehetősen sok irányba tájékozódó, eltérő alkotói eljárásokat és szemléleteket képviselő munkákat a II. Fotóművészeti Nemzeti Szalon alkalmával? Tematikai vagy egyéb megfontolások, szempontok érvényesültek a művek prezentálása során?

– A valódi, és igazán bonyolult munka a meghívott kiállítók műveinek beérkezése után kezdődött. A kisfelbontású fájlok formájában megérkező anyag – persze nagy örömünkre – hatalmas volt: 208 alkotótól 786 műalkotás. Mondhatnám: az érdeklődés ilyen arányú jelentkezése a II. Fotóművészeti Nemzeti Szalon első sikere. Ám csak az első. Mert a tényleges, a valódi sikert csak a jól megrendezett kiállítás hozza-hozhatja magával. A Műcsarnok kiállítóterei ugyan hatalmasak, ennek ellenére az rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a beérkezett nagy számú alkotás bemutatására mégsem elegendő a rendelkezésre álló falfelület. Márpedig egy fotókiállítás természetesen és elsősorban falfelületet igényel, hiszen jellemzően kevés a térben, szoborszerűen kiállítható műalkotás. A Műcsarnok öt nagy termében összesen alig több mint 220 folyóméter fal állt rendelkezésre, így még ugyanennyi ideiglenes falat kellett felépíteni. A kurátorok igényének, elvárásának megfelelően ezt a feladatot Szegő György, Botzheim Bálint és Steffanits István végezte el. Az építendő falak tervei, a kiállítási alaprajz nyomán elkezdhettük Bán Andrással a tárlat tervezését, amely négy napon keresztül napi 12 órás munkával járt. A képeket addigra már alaposan megismertük, ami elengedhetetlen, mert csak ismert anyagot lehet logikusan rendezni. Minden teremben vezérfalakat állítottunk fel, amelyeken egy-egy ikonikus mű jelenik meg. E vezérfalak funkciója abban áll, hogy a tervezés során maga köré gyűjtse – mintegy kiállítás bokrot teremtve – a vele harmonizáló, vagy éppen őt ellenpontozó műveket.

– Ilyenformán milyen irányadó, a tájékozódást segítő, mintegy kijelölő vezérfalak jöttek létre, amelyek a kurátorokat az anyag elrendezésében, a tárlatlátogatót a művek befogadásában eligazgathatja?

– E vezérfalak a következők voltak:
I. terem: Korniss Péter: Széki asszonyok Budapesten.
II. terem: Keleti Éva: Szerelmetes szeretet című sorozatával.
III. terem: Mészáros László: Asztaltársaság.
X. terem: Gáti György: Létra.
XI. terem (Apszis): Máté Bence: Csendélet című művével.

Nyilván nem érdemes a tisztelt olvasót kettőnk – Bán András kurátortársammal folytatott – megbeszélésének, vitáinknak részleteivel untatni, a lényeg az, hogy a vezérfalak körül meg azok ellentéteként kialakult az öt teremben nagyjából 18-20 téma köré rendeződő kiállításrész, mely önmagába foglalja a tejes szalon anyagát úgy, hogy a képek jól érezzék magukat a helyükön.

– A megelőző, első fotószalonhoz képest a kiállító alkotók száma csaknem megkétszereződött. Miről tanúskodik e számszerűség Önnek?

– Erre van egy szerény és egy szerénytelen válaszom. A szerény énem azt mondja, hogy az eltelt öt év alatt sok minden megváltozott. Például a Műcsarnok szakmai munkája, kiállításai, rendezvényei általánosan elfogadottá váltak. Talán ennek köszönhető, hogy a fotóművészek szívesen állítanak ki az éppen most 125 éves intézményben. A szerénytelen, de őszinte válaszom viszont az, hogy jól dolgoztunk. Ennek következménye, hogy csaknem kétszer annyi fotóművész küldte be alkotását most, mint korábban, öt évvel ezelőtt. Persze tudom: az igazság valahol a két válasz között húzódhat meg.

– A viszonylag fiatal alkotók igen nagy számban jelentkeznek e tárlaton, jellemzően egyszerre több alkotással is, míg az idősebb vagy már beérett fotóművészek viszonylag szerényebb számú munkával vannak jelen. Előbbiek fel tudtak nőni az utóbbiakhoz, vagy legalább is látja ennek jeleit?

– Olyan jelenségről beszélünk, amely önmagában és egészében is nagy érték. Most kezd beérni, termőre fordulni az utóbbi évtizedek jelentős felsőoktatási fejlesztése. Arra gondolok, hogy ma több egyetemen is oktatnak fotóművészetet. A MOME, a Kaposvári Egyetem, a Metropolitan Egyetem és még más, gyakorlatilag az egyetemi szinthez hasonló képzést nyújtó szabadiskolák sok fiatalt bocsátanak ki évről évre, akik keresik és meg is találják helyüket a magyar fotóművészet világában. Jó velük találkozni!

– Találkozott olyan művekkel – és nyilván indokolt, hogy így legyen –, amelyek revelációként hatottak Önre, amelyek különös figyelmet keltettek Önben?

– Egy ilyen hatalmas szervező és rendező munka során természetes, hogy a kurátor közeli kapcsolatba kerül a művekkel, alkalmanként alkotóikkal is. Megérti és megszereti, szinte sajátjának tekinti őket. E tárlat, a II. Fotóművészeti Nemzeti Szalon szerencsére sok ilyet hozott, több alkotás is kedvencemmé vált, így nehéz volna egyet kiemelni közülük. De ha mégis…akkor talán Károly Sándor Áron Gun Works című munkáját említeném.

– Miért éppen ezt az alkotást ajánlaná figyelmünkbe?

– Azt hiszem a különleges, emelkedett eszmeisége miatt. Ez a konceptuális mű lehengerlő optimizmussal ugyanis nem kevesebbet állít – sőt bizonyít! –, minthogy lehetséges a fegyvereket a művészet eszközeként használni.

– E tárlat mennyiben nyújt rálátást arra, hogy egyrészt: hol tart és merre tart a magyar fotóművészet; másrészt a nemzetközi fotóművészeti teljesítményekkel, törekvésekkel összevetve: mi a súlya-minősége a hazai alkotók munkáinak?

– A szalonkiállítások, így a fotószalon elsőrendű feladata, mondhatni célja, hogy láthatóvá váljon: mivel foglalkoznak és hol tartanak a magyar alkotóművészek, jelen esetben a fotóművészek. Úgy gondolom, e funkciónak jeles minősítéssel felel meg a II. Fotóművészeti Nemzeti Szalon. A kérdés második felére nehezebb és bonyolultabb választ keresni és találni is. A magyar fotóművészet nemzetközi súlya ugyanis nemcsak a minőség függvénye, hanem a nagyjából kilencven éve elhanyagolt, nem kellő színvonalon kezelt kulturális menedzsmentnek is. E kérdés sok szakmai konferencia témája volt már, éppen nehézsége okán; így most, néhány sorban aligha tudnék erről érdemben nyilatkozni vagy megoldást javasolni.

– Végtére is mi volt az összbenyomása e tárlatanyag láttán: munkájuk bevégzésekor hogyan, milyen érzések kíséretében járták be ismét a kiállítótereket?

– Már látogatható a Műcsarnok, így a fotóművészeti szalon kiállítás is. Nemrég, amikor tárlatvezetést tartottam, az egyik kiállítótér szomszédos terméből egy néző szavai szűrődtek át hozzám: „nem is gondoltam, hogy ennyi jó magyar fotós van". Nekem is ez az összbenyomásom a tárlat láttán. A hozzá fűződő érzésem pedig: „jó mulatság, férfimunka volt".
 
(Az interjút Balázs Sándor készítette.)
2021. május 13.  |  haris lászló interjú fotóművészet nemzeti szalon