Sulyok Miklós (fotó: Lugosi Lugo László / MMA)

Folytonosság

Sulyok Miklós művészettörténész a Miskolci Építész Műhelyről

Az Építészeti Nemzeti Szalon immár másodízben jelenik meg a Műcsarnok falai között. A jelenlegi tárlat Tér///Erő címmel fotók és makettek, tervrajzok kíséretében az elmúlt öt év legkimagaslóbb magyarországi, már megvalósult vagy éppen folyamatban lévő építészeti munkáit veszi sorra, de alkalma nyílik az emlékezésnek, s az új építészeti törekvések számba vételének is. A kiállítási anyag egyik egységének kurátorával, Sulyok Miklós művészettörténésszel, közelebbről építésztörténésszel, az MMA levelező tagjával a Miskolci Építész Műhely létrejöttéről, jelentőségéről, s tagjainak napjainkba nyúló életművéréről beszélgettünk.
– A Műcsarnokban rendezett II. Nemzeti Építészeti Szalon tárlaton két terem is a Miskolci Építész Műhely egykori tagjainak munkáit állítja középpontba. Mint a tárlat kurátora: milyen szempontok szerint koncepcionálta a megjelenő anyagot?

– A kiállítás ezen egysége két korszakot mutat be, közel azonos súllyal. Részben a Miskolci Építész Műhely létrejöttének és fennállásának az 1977–1990 közötti időszakát az egyik teremben, amikor a társaság tagjai együtt dolgoztak az Északtervnél, és együtt is éltek az általuk tervezett Kollektív Házban. A másik terem a rendszerváltást követő évektől napjainkig kíséri figyelemmel az egykori építésztagok tervezői tevékenységét. Ugyanis tulajdonképpen utóbbi időszakban, az eltelt 30 évben hozták létre az életművüket. A mestereken, Bodonyi Csabán és Ferencz Istvánon kívül talán csak Noll Tamásnak volt korábbról, a 80-as évekből jelentősebb épülete, a többieknek csak később. Így az sem véletlen, hogy a szalontárlat mindössze öt évet bemutató többi egységében az egykori Műhely-tagok több épülettel is megjelennek. Benne vannak a fősodorban, hiszen a kiállítás az elmúlt öt év legjelentősebb épületeit kívánja bemutatni.

– Helyspecifikus jelenség a Miskolci Építész Műhely létrejötte?

– Igen, méghozzá kettős értelemben. Az építészek azért kerülhettek oda, mert egy Miskolcról Budapestre került építész is annak a baráti társaságnak volt tagja, amely később a városban letelepedett.

– Ki volt ő?

– Horváth Zoltán, pontosabban Horváth Medve Zoltán, ugyanis a Műhely tagjai között volt egy hasonnevű építész, Horváth Figura Zoltán. Horváth Medve Zoltán érdeme, közbenjárásának eredménye, hogy a Műegyetemen összekovácsolódott építész baráti társaság Miskolcra kerülhetett. Egyengette, leszervezte az odaköltözést, aztán érdekes módon ő maga nem csatlakozott a csoporthoz. Másrészt azért gondolom helyspecifikusnak ezen építészközösség létrejöttét, mert nem csupán véletlennek, de szinte csodának látom, hogy ott, Miskolcon egy ilyen jellegű szerveződés kibontakozhatott. Mert rendhagyó az 1970-es évek Magyarországán, hogy egy város10-15 építészt együtt befogadjon, hogy kollektív házat biztosítsanak számukra, mi több, azt maguk tervezhessék meg, hogy aztán az Északterv vállalatnál együtt dolgozzanak 1990-ig, a rendszerváltásig.

– Miképpen jellemezné a társaság szellemiségét, az építészethez való odafordulását abban a térben és időben, Miskolcon, a hetvenes évek végén?

– Választott mestereikké két egykorú építész lett, Bodonyi Csaba és Ferencz István. Az ő mesterük az egy generációval idősebb Plesz Antal volt, aki Dávid Károlynál, Nyíri Istvánnál, Lauber Lászlónál tanulta a mesterséget, tehát a magyar modernizmus szellemét és építészetét hozta magával, míg a 70-es években Miskolcon, az Északtervnél a kor meglehetősen szellemtelen építészetével és annak elvárásaival kellett szembesülnie. Hasonló tapasztalatokban volt részük a Miskolcon letelepedő fiatal építészeknek is. Így aztán maguk alakították ki azt a szemléletet, amelyet később regionalizmusnak vagy kritikai regionalizmusnak, kontextualizmusnak is neveznek, noha ők inkábba hely megfejtése kifejezéssel éltek. Vagyis: ha kaptak egy építészeti feladatot, akkor azt a helyszínt, konkrét értelemben a telket, de tágabb értelme szerint a várost vagy városrészt igyekeztek megérteni, hogy miért kerül oda egy épület és milyen épületről lehet szó az adott helyen.

– Nyilván a történelmi és kulturális aspektusokra is tekintettel, s ennyiben a hely szellemét igyekeztek tetten érni.

– Így van. Igen tág keretben gondolkodtak, azt mérték fel, hogy miként jön létre az építési igény és arra mit lehet válaszolni. Tehát nem csupán műszaki feladatnak tekintették az építészetet.
A hely szelleme kifejezés finomabb kategória, tekintettel ókori eredetére. A 20. században létezett egy építészeti fenomenológia megnevezéssel jelzett elméleti irányzat, amelynek fő képviselője a norvég Christian Norberg-Schulz elméleti szakember volt. Ő azt igyekezett megérteni, hogy miért lehetséges: egyes településeknek megmutatkozik a lelke, sűrűsége, szelleme, másoknak meg nem, mert nincs.
A miskolci építészek számára a település maga vált fontossá. Például Bodonyi Csaba és Ferencz István építészetének már a 70-es évek végétől ez vált központi témájává, s a 80-as évek során még inkább, éppen akkortájt, amikor a fiatal építészek Miskolcra érkeztek.
E szemlélet egyébként a korabeli posztmodern építészetnek is alapkategóriája. Annak kérdése, hogy hogyan lehet megérteni és úgy továbbfejleszteni egy települést, hogy ne töröljük el múltját, ne kelljen lebontania meglévő helyszíneket, mint Miskolcon például az Avast, vagy Sajószentpéteren, ahol Thoma Ágnes is tervezett. Ne kelljen úgy dolgoznia az építésznek, hogy a meglévőt eltörli, megszünteti, és helyére valami teljesen új, adott esetben oda nem illő épületet tervez meg.

– Miért éppen ezzel az építészeti csoporttal kezdett el foglalkozni?

– Elsősorban azért, és már igen régóta, mert úgy látom, hogy az általuk képviselt szemlélet egy pozitív iránya az építészeti tervezésnek. Pontosan azért, mert lehetővé teszi a tér- és időbeli folytonosság fenntartását. Vagyis az időbeli folytonosság fenntartását a térbeli által. Ugyanis ha nem szüntetjük meg a korábbi település térbeli kereteit, akkor az időt is megtartjuk. A tér és az idő ilyen összefüggése triviálisnak tűnhet, de mégsem az. A formálódó Miskolci Építész Műhely számára e gondolat fontos tényezővé vált akkoriban, a 70-es évek végén, Magyarországon.

– Bodonyi Csaba és Ferencz István, akik akkoriban Miskolcon dolgoztak, hogyan váltak a fiatal csapat mentoraivá?

– A fiatalok kérték fel őket. Bodonyi Csaba ezt úgy említi, hogy addig „üldözték", míg végül engedett a kérésnek. Nem ők szervezték meg a társaságot, miként ennek számos példáját látjuk a 20. századi művészeti mozgalmak esetében: egy vezető valamely eszme vagy formakincs, stílus alapján maga köré gyűjti az alkotókat, s társasággá szervezi őket. Jelen esetben nem erről volt szó. Ez a fiatal építészcsoport, egyben baráti társaság: egyszerűen együtt akart dolgozni. És sikerült megszervezniük, életük térbeli kereteit is beleértve a Kollektív Ház által.
No de milyen építészeti eszmét kövessenek, hogyan kezdjenek neki a konkrét építésnek, vetődött fel a kérdés, hiszen frissen diplomázott, gyakorlat nélküli építészek voltak. Bekerültek egy tervgyárba, ahol pontosan kijelöltek számukra mindent, hogy mit kell tenniük, milyen technológiával, milyen határidővel – és lehetett húzni a vonalat. De hát egy fiatal építésznek elképzelései vannak, valami eszmét szeretne találni abban, amit végrehajt. Korábban is így volt ez a 20. században: a nagy mestereknél fiatal építészek dolgoztak néhány évig, aztán kellő gyakorlattal felvértezve továbbléptek, hogy tehetségüket kibontakoztathassák. Valójában Miskolcon is valami hasonló történt: a tanulóidejüket töltötték 1977–1990 között. Tovább persze nem maradhatott volna fenn az Északterv sem, hiszen jött a rendszerváltás, megváltoztak a gazdasági-társadalmi feltételek. Pályakezdőkként találtak rá Bodonyi Csabára, aki erős, de sajátosan erős egyéniség volt, nem direktbe megmondó. Ügyesen terelgette fiatal munkatársait, mint annak idején Plesz Antal őket, aki szintén jelentős pedagógus volt. Bodonyi elvállalta ezt, pedig csak tíz évvel volt idősebb.

– De ez a tíz év éppen azt jelentette, aminek a fiatalok híján voltak: gyakorlatot a háta mögött.

– Bizony!

– Bodonyi Csabáról éppen mostanság jelent meg egy monográfiája. Milyen építészt állít ennek középpontjába? Például önként és dalolva állt a fiatalok élére, vagy inkább kissé kényszeredetten?

– Bodonyi nem kereste ezt a szerepet, noha utóbb ez úgy tűnhet. Meg volt a maga elképzelése: Sámsondi Kiss Bélát szerette volna követni, aki zseniális konstruktőr építész volt, építési rendszereket tervezett az Építéstudományi Intézet Építőanyagipari Kutató Intézetében, a második világháborút követően. Szeretett volna az akkori új, szocialista társadalom hasznára válni, s felajánlotta a saját, ún. szövetszerkezetes építési rendszerét, amely egy gazdaságos és kiválóan konstruált, anyagtakarékos elképzelés volt, egyfajta speciális betonelem-gyártási eljárás, amely során a gipszmintába öntött beton az öntőformával együtt tudott volna működni. Tehát nem zsalut, nem olyan öntőformát használt, amelyet utóbb lebontanak. Nagy méretű, nagy magasságú épületeket lehetett volna belőle építeni igen olcsón. De politikai nyomásra a szovjet házgyári technológiát kellett átvennie Magyarországnak háborús jóvátétel gyanánt, nem volt választás.
Bodonyi mégis Sámsondi Kis Bélát szerette volna követni a helyszíni vagy házgyári ipari előregyártás keretében, amely egy akkor dívó épületszerkezeti szemlélet volt az építéstechnológiában, mivel maga is rendszerszemléletű, konstruáló építész.

– A 80-as években már nyugati technológiát is alkalmaztak Magyarországon.

– Egy része volt a nyugati technológia. A házgyárak között volt két francia házgyári technológiai rendszer, amely kisebb panelekkel dolgozott (Camus-rendszer), de mellettük és többségben tucatnyi orosz házgyár volt gyakorlatban Magyarországon. És volt még egy angol könnyűszerkezetes technológia, amely révén számtalan óvoda és iskola épült Magyarországon (ALBA CLASP-rendszer). Noha a magyar építéstechnológusok is kísérleteztek az Építéstudományi Intézetben, csak hát a szovjet mintát rájuk kényszerítették. Utóbbiak kifejezetten azzal foglalkoztak, hogy ipari építési rendszereket fejlesszenek ki, tehát házgyárba gyártott, valamilyen panellel. Például Sámsondi és Kunszt György is benne voltak ebben, akik nem házakat terveztek, hanem technológiai újításokon dolgoztak.

– 1990 szimbolikus évszám. Miért éppen ekkor fut végpontjába a Műhely? Milyen okokra vezethető ez vissza? Elfáradt valami a tizenéves együttmunkálkodás közben?

– És együtt lakás mellett, ami szintén sokat kivesz az emberből. A generációs viszonyok, életkori sajátosságok úgy alakultak, hogy lassan mindenki családot alapított. Tíz év után már nem feltétlenül akartak egymás közvetlen közelében élni. 1977 után is érkeztek még néhányan a Műhelybe, ám egyesek elköltöztek, mint Ferencz István például Budapestre a 80-as évek közepén. És a szakmai ambíciók! Előbb-utóbb mindenki szerette volna magát önállósítani. Sok sikert értek el együtt, nagy megbízásaik voltak, sokakat a mesteriskolára is felvettek, rengeteg pályázatot nyertek, ami egy sajátos építészeti-tervezési terep volt. Ugyanis akkoriban sok pályázatot írtak ki, építész-kollektívák foglalkoztak ezzel. Persze töredékük sem valósult meg. Viszont komoly szellemi erőbedobással készítették el a pályázatokat. És elég jó díjazásuk volt.
A korabeli tervezővállalatoknál műtermekben folyt munka, nem kis stúdiókban, mint manapság. Egy-egy vállalatnál akár több száz fő is dolgozott, a műtermeken belül pedig építész kollektívák működtek, amelyeket egy-egy vezető építész irányított, és együtt pályáztak. Remek szellemi gyakorlat volt, amely karbantartotta agyukat, noha tudták, egyáltalán nem biztos, hogy tervezetük megépül. Valóságos kihívások és feladatok voltak ezek, amelyekben örömmel vett részt mindenki. Elég komoly szellemi torna volt számukra. Az Északtervnél is létezett ez a gyakorlat. Gyakran emlegetik még ma is a már idősebb építésznemzedék tagjai, hogy a rendszerváltás óta mennyire hiányzik az a szakmai közélet és közvélemény, az a közösségi élet, amely a tervezővállatoknál jelen volt. Mert ott mindig megvitatták a terveket, mindenki egyenesbe mondhatta el véleményét, amiből sokat lehetett tanulni.

– Hogyan működött a Műhely az Északterven belül?

– Együtt laktak a Kollektív Házban, és úgy nevezték magukat, hogy Miskolci Építész Műhely, de a vállalaton belül Ifjúsági irodaként vagy betűjelzéssel különböztették meg műtermüket, amely csak egy kicsi részegység volt a Északterven belül. S nem is kedvelte őket mindenki; megjöttek a pesti fiatalok, akik megmondják a tutit, mondogatták. És a sikereiket sem nézték jó szemmel. Mert a pályázatírás úgy működött, hogy a határidő előtti napokban éjjel-nappal azon dolgoztak, és olykor nem mentek be a munkahelyükre. Ez a szocializmus idején, de akár ma is: könnyen lehet ellenszenv kiváltója.

– Persze ez a rutin és a kreativitás konfliktusának megnyilatkozása is volt!

– Pontosan. Bodonyi Csaba életművében igen fontos mozzanat, hogy e társaság vezetője volt, bár maga szereti azt mondani, hogy életművének ez csak a negyede. De ez az egynegyed is igen fontos. Másrészt: nagy dolog, hogy 12 éven át tudott vezetni egy olyan építésztársaságot, akik közül csaknem mindannyian azóta befutott, komoly építészek lettek – életművel a hátuk mögött.

– A korabeli többi, Magyarországon működő építészeti csoportosulás hasonlóképpen termékeny tudott lenni?

– A 70-es években létező építészcsoportok közül a miskolci műhely jó sorsa úgy hozta, hogy túl tudták élni a támadásokat. Például Csete György és köre, a Pécs csoport csak hét éven át, 1971–1978 között tudott működni, mivel őket ellehetetlenítették vállalatuknál. Ott nem volt elég toleráns a légkör, ráadásul pechjük is volt, amikor Major Máté elkezdte bírálni az általuk tervezett paksi lakótelepi panelházakon megjelenő tulipános díszeket. Drámai történet, mert nem a tulipános díszítmény volt a lényeg, hanem az alaprajzok. Mégis a tulipánba kötöttek bele, mindenki arról beszélt, így aztán Csetéék sem tehettek mást, kénytelenek voltak arról vitatkozni. Holott, és ezt nem akarták meghallani: változtatásuk az alaprajzokat érintette, ugyanis a panelt próbálták megreformálni. Így történhetett meg, hogy a Pécs csoport nem tudott megmaradni, az alig néhány évvel később jelentkező Miskolci Építész Műhely az Északtervnél viszont igen.

– 1990 után a Miskolci Műhely csapata szétrebbent, de mi történt az építészekkel ezt követően? Csaknem mindenki egy-egy kis építészirodában igyekezett kiteljesíteni elképzeléseit, megmutatni tehetségét?

– Szinte mindenki. Néhányan összeálltak, mint például Golda János Noll Tamással, s megnyitották Budapesten a Teampannon építészirodát. De Miskolcon is összeállt Rudolf Mihály, Horváth Zoltán Figura, Szőke László, Bede István, s létrehozták a Hadas Kft.-t. És a többiek is, hasonlóképpen.

– S a korábbi, Miskolcon elsajátított szemléletnek mi lett a sorsa, mennyiben kívánták-tudták azt folytatni, megtartani?

– Teljes mértékben. Számukra nagy, szakmai és szellemi és emberi iskola volt Miskolc, ugyanakkor nem egy kifejezetten felismerhető stílust vittek tovább.

– Mert ilyesmiről sosem volt szó!

– Nem, és büszkék is voltak erre! Amikor 1988-ban kiállítást rendeztem munkáikból a Budapest Galériában, még a Szabadsajtó úton, készült egy katalógus, illetve a Magyar Építőművészet című folyóirat is kiadott egy különszámot. Azokban is hangoztatták: bizony nincs közös zászló, nincs közös stíluseszmény a továbbiakban sem kell követni valamit. Mindannyiuk számára inkább az volt fontos, hogy tág értelemben próbálják az építészetet minél inkább a kultúra részeként, tehát a történelmi, földrajzi, szociológiai szempontokra is tekintettel. Ezt követően jöhetett a szűkebben vett műszaki tevékenység, amely a modernista, szerkezetelvű szemléletet éppen úgy befogadhatta, mint más egyebet. Például a Ferencz Istvánra jellemző, sokkal inkább a múltra érzékeny, adott esetben a múlt építészeti formáit is felhasználó tervezői szemléletét, amely az Avason épült jezsuita gimnázium és oktatás-együttesében érhető tetten. Csaknem húsz éve áll, túlnyomó részét ő tervezte, s magukon viselik a posztmodern építészet legjobb értelemben vett eredményeit. Vagyis azt, hogy a modernizmus után visszatérhetünk a történeti építészet folytonosságához. Példája annak, hogy lehet úgy használva a történeti építészeti formákat, hogy nem pusztán ironizálunk rajtuk, nem a lehetetlenségéről beszélünk a folytatásnak, hanem megmutatjuk, hogy lehet folytatni valamilyen módon. Ferencz István ezt megtette. Ezt folytatja például Rudolf Mihály, aki a történeti formákra érzékeny és hajlamos radikálisan historizáló épületeket tervezni, sokszor úgy, hogy egy az egyben visszaépíti az eredeti építményeket, mint néhány évvel ez előtt a füzéri vár rekonstrukciója során.

– Noha ez sokakban, főként építész körökben nemritkán ellenszenvet vált ki: miért inkább helyes visszaállítani egy építmény történeti állapotát ahelyett, hogy saját kor nyomát hagynánk rajta.

– Igen, konkrétan ennek kapcsán is adódott egy vita.

– Jelentőségét tekintve hogyan vélekedjünk a Miskolci Építész Műhely tevékenységéről, noha talán nehéz összefoglaló értékelését adni? Inkább az egyes építészek későbbi kifutásában érhető tetten, hogy milyen gyökerekből táplálkozott tervezőművészetük.

– A Műhely jelentőségét abban látom, hogy alkotói a korabeli, többnyire pusztán mennyiségi szemléletű, mindent újjá alakítani-alkotni szándékozó építészettel, városépítészettel szemben képesek voltak egy emberibb, a történeti folyamatosságot is érvényesítő építészetet javasolni urbanisztikai és konkrét épületek tekintetében egyaránt. E szemlélet körében az arányosság fontos tényező. Sosem az építész sajátos, ikonikus teljesítményére törekedtek, nem a nagyot szóló, sokszor az értelmetlenségig hajszolt különlegességre voltak érzékenyek. A sztárépítészeti rendszer az építőipar és az ingatlanbefektetés szolgálója. Ennek ellenében próbáltak fellépni.

– Talán mert ez inkább stíluskereső, vagy a stílus, míg a másik puszta látványosság, csupán „ornamentika"?
– Így is lehet említeni, ugyanis a sajátos formálás mindig valamilyen esztétizálással jár együtt. A nagyobb gond, hogy rendre olyan méretek jelennek meg, amelyek ikonikus jelek szeretnének lenni. Ez csak ritkán tud szervessé válni egy településben. A nyugati nagyvárosok karaktere, ahol mindig volt pénz, és többnyire nagy épületek felhúzására törekedtek – talán szentségtörés ilyet mondani, de egy idő után kaotikussá válik.
Az építész feladatát a Miskolci Műhely tagjai másképpen értelmezték. Figyelmük nem a minél különlegesebb megalkotására irányult. Egyfajta alázattal inkább azt mérlegelték, hogy amit letesznek, azt hová teszik le, függvényében annak, hogy az adott közösségnek mire lehet szüksége.
Minderre jó példa Golda János munkája, a Budapesti Piarista Központ épületének rekonstrukciója és bővítése. Egyrészt megtartotta a régi épületet, ez nem volt kérdés, és amit bővíteni kellett, ahhoz megfelelő formát talált. A belső udvar egészébe – amely egyébként is túl mély és sötét volt – egy tornatermet állított be, de annak tetejét udvarrá alakította ki, így visszanyerte az udvart, csak három emelettel följebb. Megtalálta a módszert, noha formálása nem historizáló. Itt meg kell említenem Noll Tamás és Madzin Attila (ő már a Miskolci Építész Műhely negyedik generációjához tartozik, a tanítványok nemzedéke) SOTE Elméleti Orvostudományi Központját Budapesten, ahol a városi szövet továbbszövése párosul a nagyvonalú, arányos modernista építészeti formálással.

Az interjút Balázs Sándor készítette