Lovas Ilona (1946–2021) [fotó: Lugosi Lugo László / MMA]
Elhunyt Lovas Ilona Kossuth-díjas textilművész, képzőművész
Életének 76. évében, 2021. augusztus 15-én elhunyt Lovas Ilona Kossuth-díjas képzőművész, a szakrális művészet egyedi hangú alkotója, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. „A kezdetektől fogva törekszem egy útkeresésre, ami lentről fölfelé vezet az én életemben és hiszem, hogy minden munkámmal egy kicsit közelebb kerülök ahhoz, vagy akihez vagy amihez – amitől az egész életünk függ" – vallotta egy interjúban. Lovas Ilonát az MMA és az Emmi saját halottjának tekinti. | A gyászjelentés itt olvasható.
Lovas Ilona 1946. január 1-én született Budapesten. A budapesti Magyar Iparművészeti Főiskolán 1969 és 1974 között végezte tanulmányait, ahol 2002 és 2004 között DLA-képzésen vett részt, 2004-ben habilitált. A soproni Nyugat-magyarországi Egyetem docense volt. Férje Nagy Tamás Ybl-díjas építész, feleségéhez hasonlóan ő is hivatásának kimagasló képviselője volt.
Lovas Ilona az 1970-es évek közepe óta volt jelen műveivel a magyar művészet hazai és külföldi csoportos kiállításain. Az 1970–80-as évek a kísérleti textil korszaka volt, a művészek, így Lovas is, a műfaj határait feszegették. Munkásságának első időszakában olyan tárgyakat hozott létre, amelyek már nem textilek voltak, hanem lágy anyagokból készült képzőművészeti objektek. Ilyen volt az 1980-as pécsi kiállításán bemutatott environment: víz, fű és nyomott vászonanyag kombinációja. Munkái azért sem voltak már ekkor sem kategorizálhatóak, mert a műfajhatárokat átlépve széles, általános emberi problémákkal kapcsolatos kérdésfelvetések megfogalmazásaiként születtek meg, amelyek nem a kifejezési-formai szempontok miatt voltak fontosak, hanem a tartalmi vonzataik, a gondolati súlyuk miatt.
Műalkotásaiban a természet nem, mint ábrázolás jelent meg, hanem önmaga a természet lépett elő műtárggyá. A XX. század pusztuló biológiai környezetében, az életelemek és az emberi kapcsolatrendszerének tönkretétele idején művészete tiltakozásként is értelmezhető. Művei gyakran utaltak együttesen a természetre és a Teremtőre. A „keresztre feszített természet" allegória tökéletes formai megteremtése Lovas munkáját korszakos jelentőségűvé emelte. A 80-as évek végétől egy másik biológiai eredetű anyagot talált művei alapanyagául, a marhabelet. Abban a formában, ahogy ő használta, ez a közönséges, állatias anyag pergamenné nemesült. A pergamencsíkokból kialakított hatalmas henger, légiesen lebegő gubók vagy az óriási katlan, a gigantikus pajzs mind az életről szóltak, annak nyomon követhető jeleivel és mégis műtárggyá dermedt formáival. A 90-es évek közepén ezek az installációk újra társultak az öntött papírral.
A 2000-es évektől munkásságában új médiumok és új műformák jelentek meg: a fotó, a videó, a videóinstalláció, a performansz.
Munkásságát számos díjjal honorálták: többek között 1973-ban elnyerte a Milánói Textiltriennále II. díját, 1993-ban Ferenczy Noémi-díjat, 2005-ben Érdemes Művész-elismerést kapott, 2019-ben Prima-díjban, 2020-ban Kossuth-díjban részesült. A Magyar Művészeti Akadémia mellett tagjai közé választotta a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia is.
Lovas Ilona művészete önálló fejezet a magyar művészet közelmúltjának történetében, és karakteresen önálló jellemzőkkel felruházott alkotói teljesítményként illeszkedik az egyetemes művészet ezredforduló előtti és utáni jelenségvilágába is. A tradicionális iparművészeti ágazathoz, a textilművészethez köti a munkáit meghatározó kézműves jelleg, de a transzcendens meghatározottság, a hit, a női szerepek tudatos és elkötelezett vállalása révén – amely különös anyaghasználatban és technikai megvalósulásban, a művek szokatlan prezentálásában, meglepő és leleményes formai rendszerekbe foglaltan és sokszor az új médiumokkal való ötvözésében ölt testet – már egy független, művészeti előzményeitől messze távolodó alkotói univerzum körvonalai rajzolódnak meg.
Lovas Ilona munkáinak az a csend és figyelem a közege, amelyet Simone Weil, Paul Celan, Pilinszky János, Nádas Péter, valamint Robert Bresson, Pier Paolo Pasolini, Andrej Tarkovszkij, és egyes vonatkozásokban Ingmar Bergman és Arvo Pärt művei, életműve tolmácsolnak, és amelynek párhuzamai a magyar képzőművészetben Érmezei Zoltán, Fehér Mária, Gémes Péter, Schmal Károly és Türk Péter munkásságában, illetve gondolkodásmódjában, alkotói szemléletében fedezhetők fel. Ezen életművek a spirituális, meditatív, transzcendens, metafizikus, mágikus, vallásos és szakrális tartományokba vezérlik a művek befogadóit, oda, ahol az alkotás „…a kimondhatatlan érzékivé tételével, a művészi szimbolika sajátos többértelműségével, végső lefordíthatatlanságával képes arra, hogy rámutasson az üresen hagyott helyre." (Százados László) Önvallomásában maga a művész így szólt erről: „Végzem a dolgom, és munkáimban a számomra legfontosabb kérdésekről beszélek. A munkáim az ég felé tekintenek, az egyetlen igazsághoz vezető útra szeretném besorolni magamat velük. Mindent ennek rendelek alá. Én az anyagok átszellemítésével próbálom elérni mindezt. (…) Munkáimnak is egyre tisztábbaknak, manipulációtól mentesebbnek kell lenniük."
Lovas Ilona az 1970-es évek közepe óta volt jelen műveivel a magyar művészet hazai és külföldi csoportos kiállításain. Az 1970–80-as évek a kísérleti textil korszaka volt, a művészek, így Lovas is, a műfaj határait feszegették. Munkásságának első időszakában olyan tárgyakat hozott létre, amelyek már nem textilek voltak, hanem lágy anyagokból készült képzőművészeti objektek. Ilyen volt az 1980-as pécsi kiállításán bemutatott environment: víz, fű és nyomott vászonanyag kombinációja. Munkái azért sem voltak már ekkor sem kategorizálhatóak, mert a műfajhatárokat átlépve széles, általános emberi problémákkal kapcsolatos kérdésfelvetések megfogalmazásaiként születtek meg, amelyek nem a kifejezési-formai szempontok miatt voltak fontosak, hanem a tartalmi vonzataik, a gondolati súlyuk miatt.
Műalkotásaiban a természet nem, mint ábrázolás jelent meg, hanem önmaga a természet lépett elő műtárggyá. A XX. század pusztuló biológiai környezetében, az életelemek és az emberi kapcsolatrendszerének tönkretétele idején művészete tiltakozásként is értelmezhető. Művei gyakran utaltak együttesen a természetre és a Teremtőre. A „keresztre feszített természet" allegória tökéletes formai megteremtése Lovas munkáját korszakos jelentőségűvé emelte. A 80-as évek végétől egy másik biológiai eredetű anyagot talált művei alapanyagául, a marhabelet. Abban a formában, ahogy ő használta, ez a közönséges, állatias anyag pergamenné nemesült. A pergamencsíkokból kialakított hatalmas henger, légiesen lebegő gubók vagy az óriási katlan, a gigantikus pajzs mind az életről szóltak, annak nyomon követhető jeleivel és mégis műtárggyá dermedt formáival. A 90-es évek közepén ezek az installációk újra társultak az öntött papírral.
A 2000-es évektől munkásságában új médiumok és új műformák jelentek meg: a fotó, a videó, a videóinstalláció, a performansz.
Munkásságát számos díjjal honorálták: többek között 1973-ban elnyerte a Milánói Textiltriennále II. díját, 1993-ban Ferenczy Noémi-díjat, 2005-ben Érdemes Művész-elismerést kapott, 2019-ben Prima-díjban, 2020-ban Kossuth-díjban részesült. A Magyar Művészeti Akadémia mellett tagjai közé választotta a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia is.
Lovas Ilona művészete önálló fejezet a magyar művészet közelmúltjának történetében, és karakteresen önálló jellemzőkkel felruházott alkotói teljesítményként illeszkedik az egyetemes művészet ezredforduló előtti és utáni jelenségvilágába is. A tradicionális iparművészeti ágazathoz, a textilművészethez köti a munkáit meghatározó kézműves jelleg, de a transzcendens meghatározottság, a hit, a női szerepek tudatos és elkötelezett vállalása révén – amely különös anyaghasználatban és technikai megvalósulásban, a művek szokatlan prezentálásában, meglepő és leleményes formai rendszerekbe foglaltan és sokszor az új médiumokkal való ötvözésében ölt testet – már egy független, művészeti előzményeitől messze távolodó alkotói univerzum körvonalai rajzolódnak meg.
Lovas Ilona munkáinak az a csend és figyelem a közege, amelyet Simone Weil, Paul Celan, Pilinszky János, Nádas Péter, valamint Robert Bresson, Pier Paolo Pasolini, Andrej Tarkovszkij, és egyes vonatkozásokban Ingmar Bergman és Arvo Pärt művei, életműve tolmácsolnak, és amelynek párhuzamai a magyar képzőművészetben Érmezei Zoltán, Fehér Mária, Gémes Péter, Schmal Károly és Türk Péter munkásságában, illetve gondolkodásmódjában, alkotói szemléletében fedezhetők fel. Ezen életművek a spirituális, meditatív, transzcendens, metafizikus, mágikus, vallásos és szakrális tartományokba vezérlik a művek befogadóit, oda, ahol az alkotás „…a kimondhatatlan érzékivé tételével, a művészi szimbolika sajátos többértelműségével, végső lefordíthatatlanságával képes arra, hogy rámutasson az üresen hagyott helyre." (Százados László) Önvallomásában maga a művész így szólt erről: „Végzem a dolgom, és munkáimban a számomra legfontosabb kérdésekről beszélek. A munkáim az ég felé tekintenek, az egyetlen igazsághoz vezető útra szeretném besorolni magamat velük. Mindent ennek rendelek alá. Én az anyagok átszellemítésével próbálom elérni mindezt. (…) Munkáimnak is egyre tisztábbaknak, manipulációtól mentesebbnek kell lenniük."
