Egyéves az együttműködés a Magyar Művészeti Akadémia és az Országos Bírósági Hivatal között

Az „Ismeretlen ismerősök – a magyar kultúra jeles képviselői, ahogy ritkán látjuk őket" – címmel tavaly februárban indult beszélgetéssorozatnak az Országos Bírósági Hivatal képzési központja, a Magyar Igazságügyi Akadémia ad otthont hétről hétre. Ahogy a sorozat célkitűzése megfogalmazza: "Alkotói ars poetica, a művész szerepe a közéletben, illetve a szűkebb és tágabb közösségben. Értékes és érdekes beszélgetések a (művész)EMBERRŐL a műértő közönségnek." A portrébeszélgetéseket pedig egy kis örömzene, irodalom vagy képzőművészeti alkotás is színesíti. Az estek szerkesztője és moderátora Kurucz Éva újságíró, és az egy év alatt már mintegy 30 rendezvényen találkozhatott a bírákból, bírósági fogalmazókból álló közönség a kulturális élet kiválóságaival.
Az egy év alatt Kurucz Éva beszélgetett többek között Marton Évával, Jankovics Marcellal, Rátóti Zoltánnal, Bogányi Gergellyel, Vashegyi Györggyel, Dresch Mihállyal, Kubik Annával, Rófusz Ferenccel, Berecz Andrással, Zsuráfszky Zoltánnal, Ternovszky Bélával, Vidnyánszky Attilával, Balázs Jánossal, Császár Angelával, Oberfrank Pállal, Kiss-B. Atillával, Lukács Sándorral, Finta Józseffel, Blaskó Péterrel, Iancu Laurával, Nemcsák Károllyal. A következőkben pedig Tokody Ilona, Bozsik Yvette és Eperjes Károly lesznek a MIA Klub vendégei.

Az évforduló alkalmából az egyik meghívott művészt, Blaskó Pétert, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművészt, érdemes művészt, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagját kérdeztük:

– „A MIA Klub családias körülményei között az ember oldottan tud beszélni életéről, hivatásáról, a színészettel járó szakmai kérdésekről" – emlékszik vissza a művész úr az ott töltött estére. „Az érdeklődő szemek, arcok közelsége inspirálóan hat, az ember könnyebben megnyílik, talán még olyan titkaiba is beavatja a közönséget, melyekről máshol eddig nem beszélt. Öröm volt ott lenni, érezni a szeretetet. Még a két Ady-verset is olyan közvetlenül, személyes töltéssel tudtam elmondani, mint eddig ritkán."

– Nagyon tetszik művész úr azon gondolata, melyet a portrébeszélgetés mottójául választottunk. Így hangzik: „A színészi hivatás úgy is működik, mint gyógyszer, orvosság." Pontosan mit jelent ez az Ön számára a művészi munkában?

– A színészet olyan mesterség, hivatás, mely egész lényünket igénybe veszi, sőt igényli a szinte teljes létezésünk átadását egy-egy szerepnek. A szervezetünket, idegrendszerünket, fantáziánkat, egész fizikumunkat használjuk fel évtizedeken keresztül a szerepek létrehozásához. Ez napi stresszel, idegfeszültséggel, szorongással jár, hogy úgy mondjam, velejárója a színészi pályának. Ötvenéves színészpályám tapasztalata mégis az, hogy a színpadon kiélhetem magamból a szerepek által ezeket a negatív dolgokat, melyek még roncsolni is tudnának, ha bennem maradnak. Szerencsésnek érzem magamat, hogy a szerepek indulatai, szenvedélyei feljogosítanak engem, hogy megszabaduljak olyan dolgoktól, „démonaimtól", melyek más embert talán frusztrálnak, rossz élethelyzetekbe sodornak. Ezért gondolom, hogy a színészi hivatás úgy is működik, mint gyógyszer, orvosság.

– „Emléket hagyni" – vallotta egy interjúban a színészet lényegéről. Önnek számos felejthetetlen alakítása van (Peer Gynt, Willy Loman szerepe az Ügynök halálában, vagy legutóbb a Macskajáték Csermlényi Viktora). Melyiket emelné ki mégis ezek közül, és – egy kicsit a jövőre is utalva – ha 10 év múlva beszélgetnénk, milyennek szeretné látni az életét?

– Azt gondolom nézőként és színészként is, hogy a színház egyik elsődleges feladata emléket hagyni a nézőben. Ha beülök egy színházi előadásra, a végén mindig azt kérdezem magamtól, hogy mit viszek haza? Mi az a szellemi, érzelmi többlet, amivel felállok és jó esetben napok, hetek múlva is foglalkoztat még a látott előadás. Emléket hagyott-e bennem? Színészként is erre törekszem, de azt is tudom, hogy csak azt lehet emlékként hazavinni, amit átadok. Ehhez nagyon sok energia, szakmai tudás, tapasztalat szükséges. Nincs mit megspórolni, hiszen ezért vagyunk, az átadás szenvedélyéért. Még ma is hordozom magamban jó pár nagy előadás, nagy alakítás emlékét. Arra törekszem, hogy szerepeimmel én is ezt váltsam ki a nézőkből. Nagyon sok szép szerepet játszhattam el, hosszú színészpályám során, még az említetteken túl is, jó néhány számomra kedveset. De talán a legnagyobb kihívás, mégis a Peer Gynt volt. Ez egy „szerep-Himalája"! Aki ezt megmássza és nem esik le a jelenetek szikláiról, az már valamelyest színésznek érezheti magát. Bejárni egy egész emberi életet, az álmodozó, fantáziavilágában élő kamaszfiútól a házához visszabotorkáló öreg vándorig, aki imádkozva könyörög Solvejgnek, hű társának, hogy mentse fel bűnei alól, az a színész számára is maga a katarzis. A tapsnál nincs fáradtság, oldódik a feszültség, csak a boldog öröm van, hogy ma is bejárhattam Peer útját, az én érzéseimmel, fantáziámmal kelthettem életre ezt a szerepet, talán emléket hagyva a nézőben. Hogy 10 év múlva milyennek szeretném látni az életemet? Ha ad a Jóisten még 10 évet nekem, hálás leszek. Különösen, ha egészséges maradok még, ha megúszom a vírusjárvány szörnyű időszakát. Talán játszani már nem fogok, nem tudok, mert a „munkaeszközöm", a fizikumom, idegrendszerem fogyóeszköz és erősen kopik. De már most is hálás vagyok a sorsomnak, hogy pályámon kiteljesedhettem, egész eddigi életemben azt csinálhattam, amit szeretek, amiben szenvedélyesen hiszek, amihez a Jóistentől tehetséget kaptam.

(Az interjút Kurucz Éva készítette)
2020. április 29.  |  blaskó péter mia klub