Az építész álma

Ybl Miklós-díj, Europa Nostra díj, Pro Architectura nívódíj – csak néhány elismerés, amelyet Szenes István az elmúlt évtizedek során a pályáján kapott. A Magyar Művészeti Akadémia Iparművészeti és Tervezőművészeti Tagozatának vezetőjét nemrégiben újabb fontos munkára kérték fel: ő vezeti az Eiffel Műhelyház belső tervezését. Nemrégiben a főépítészt, Marosi Miklóst, az MMA alelnökét kérdeztük a nagy ívű munkával kapcsolatban, most Szenes István válaszolt a kérdéseinkre.

– Nem ez az első munkája a színházakban, hiszen – egyebek mellett – a veszprémi, a budapesti Nemzeti vagy a nyíregyházi színház rekonstrukciójában is közreműködött. Egy korábbi ipari parkból kialakított teret nehezebb volt megálmodni, mint a felsoroltakat?

– 20 évig dolgoztam a Köztinél, a Középülettervező ZRt.-nél, illetve annak elődjénél. Nagyon sok szép munkát kaptam ott. Majd eltelt ismét 20 év, és én megcsináltam a saját cégemet. Ekkor hívott fel korábbi kollégám, Marosi Miklós építész és kérte, hogy készítsek néhány tervrajzot. Az elevenembe talált. A színház volt a lelkem. Imádtam a díszletekkel teli világot. Rajzoltam néhány dolgot, főleg azt, hogy gondolom a színpad mögötti teret. Nagyon megtetszett Miklósnak. Így lettem az Eiffel Műhelyház belsőépítésze.
Igaz, hogy sok színház rekonstrukciójában részt vettem, de ez teljesen más munka volt. Itt nem a külcsínre adtunk. Itt, ha a közönség bejön, akkor rögtön a színpad előtt találja magát. Hátulról közelíti meg a teret. Aki nem ismeri ezt a világot, az nem is tudja, hogy ez milyen szolid és milyen egyszerű, visszafogott. Itt ki kellett kerülni minden olyan dolgot, ami „szép", ami design. És úgy kellett megcsinálni, hogy mégis annak tűnjön. Amikor belép ide a látogató, megragadja valami furcsa varázslat.
A színészeken kívül nagyon sok ember fog itt dolgozni. Ők a színházcsinálók. Nekik otthont kellett teremteni, hogy jól érezzék magukat abban a néha káosznak nevezett térben, ami nekik a színházat jelenti. Rengetegen dolgoznak ott. Díszletezők, világosítók, melósok, és társaik éjjel-nappal ott élnek. Imádják a munkájukat. Ezek az emberek szerelmesek a színházba.

– Gyakran nyilatkozta már, hogy Önnek nagyon fontos a humánus, fészek-meleg hangulat. Hogyan tudta elérni, hogy itt mindenki számára belső harmóniát sugalljon a tér?

– Valóban ez az ars poeticám. De ez egy tulajdonság, én nem akarok provokálni a munkáimmal. Én mindenkivel megértő vagyok, szeretnék mindenkihez és mindenhez közel kerülni. Nem volt könnyű. Ez egy Műhelyház. Itt varrodát kellett tervezni, öltözőket. Rengeteg olyan ipari részleget, ahol munka folyik. De mindenhez ott volt a varázslat, hogy ez mégiscsak egy színház. Itt a díszleteket festik. Ahhoz kell tér és ismerni kell azt, hogy milyen ecsetet használunk a festéshez. Nagy szélességű és hosszúságú terekkel dolgoztam. Nekem ez otthonos feladat volt. De a feladatnak még nincs vége. Már működik többé-kevésbé a színház, az öltözőket is berendeztük, de csak év végére lesz kész minden.

– Tudom, hogy már gyermekkorában megszerette az opera műfaját, színházba jártak és Ön gyönyörű képeket is festett, mielőtt felvételizett volna a belsőépítész szakra. Előjöttek ezek a gyermek vagy fiatalkori emlékei munka közben?

– Igen, előjöttek, hiszen miből táplálkozzon az ember, ha nem a gyerekkorából. Rengeteg információt szereztem az évek során. A munka nehézségét az adta, hogy túlságosan is puritán világot kellett teremtenem. Én pedig a csillogó, nagy terekhez voltam szokva. Nagy színházakat, hoteleket terveztem már, de ilyet nem. Eddig a pompáról szólt sok munkám, itt az volt a lényeg, hogy nem szabad ilyet tenni. Itt még a pompa is szelíd és visszafogott lehet. Ebbe kell belevinni a művészetet. Hogy mindenki azt érezze: ez jó dolog. A visszajelzések pedig azt mutatják, hogy megértették szándékainkat. Egészen fantasztikus munka folyik itt. Mondok egy példát. Amikor kiderült, hogy áprilisban már bemutatót szeretnének a Műhelyházban, akkor a díszletező csapat két hét alatt felépített egy nézőteret, ahol 400 ember le tud ülni. Felépítettek egy színpadot függönyökkel, világítással. Két hét alatt! Erre csak egy színházi ember képes. Ebben benne van a színház iránti szerelem, a premier láz. Benne van a félelem, hogy kirúgnak ebből az „őrületből". Kész lett. Tegnap voltam ott [május 27-én – a szerk.], mert világítási próbát csináltunk a helyszínen.

– Laikusként azt feltételezem, hogy egy ilyen épületnél fontos a belső és a külső is. Kívül-belül ugyanazt kell sugallni az Eiffel Műhelyháznak?

– A külső adott. Volt olyan időszak, amikor közel 90 mozdonyt javítottak itt egyszerre. Óriási, három részből álló térről van szó. 24 ezer négyzetméteren 3-4 ezer ember dolgozott. Én hiszek abban, hogy az a jó ház, amely kívül is és belül is azonosságot sugall. Abban van egység, azt nehéz megbontani. Egy belsőépítész életében gyakran szembesül azzal, hogy az ő általa tervezett szállodának a belső terét átalakítják. Ám ha jó munkát végez, akkor nehezen bontják meg ezt az egységet. Mi, Marosi Miklóssal és a többiekkel arra törekedtünk, hogy puritán elegancia legyen az épületben kívül-belül. A legfontosabb pedig, hogy a művész jól érezze magát ott. Hogy az óriási tereket megtöltsék gondolatokkal, aurával. Olyan dolgokkal, amelyek nem láthatóak, mégis ott vannak. Egy művész számára ezek nagyon lényeges dolgok, hiszen fellépés előtt fontos az idegállapot, hogy olyan helyen lépjenek fel, amely felszabadító számukra. Az enteriőrt pedig a színpad mögötti világhoz alakítottuk. Ez fontos tervezési feladat volt. Nem akartuk, hogy túllépjünk azon a határon, amit ez az épület ad. Szerintem jó választás volt, hogy az Opera kapta ezt az épületet, hiszen nagy térről van szó, ahol minden elfér egy helyen. Nagy szerencséje továbbá az épületnek, hogy nemsokára odatelepül a Közlekedési Múzeum és felértékelődik a terület, új életre kel a környék.

– Milyen együtt dolgozni ismét Marosi Miklóssal?

– Nagyszerű, csak az a baj, hogy idősebbek lettünk. Ez rossz dolog, és az is furcsa, hogy az ember nem érzi a korát. Mi ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Bennem még rengeteg alkotói indulat van. Azt nem tudom, hogy dolgozunk-e még együtt, de most a pillanatnak élünk. És ez jó. Ellentétes a karakterünk. Ő fegyelmezett, szigorú, én pedig bohém vagyok.

– Miért Eiffel Műhelyház a komplexum neve?

– Az építési elve az Eiffel-szisztémán alapul. Amikor elkezdtük a munkát, mi is azt hittük, hogy Eiffel volt a tervező. Aztán kiderült, hogy az alkotó, Feketeházy János, aki Gustav Eiffel módszereit vette át. Valószínű ő a francia tervezőnél tanulhatott. Ezért lett az épület neve ez, és ezért hívjuk ma is Eiffel Műhelyháznak. Ez csak egy elnevezés, az elv a döntő. Gyönyörűen elkészített acélszerkezetről van szó. Jó állapotban volt, mi is nagyon csodálkoztunk. Csodával határos módon a háború és az 56-os események sem rongálták meg. Pár ablaka tört ki, és nekünk néhány szegecset kellett csak kicserélni. Remek munkát végeztek annak idején a tervezők. Hatalmas, mégis emberközeli alkotás.

– Az Eiffel Műhelyház a fő műve?

– Ezt nem merem kijelenteni, attól függetlenül, hogy nagyon örültem a felkérésnek. Ez egy nagyon különleges munka, és boldog vagyok, hogy részt vehetek benne. Rengeteg tervem van, amelyeket nagyon szeretnék még megvalósítani.

2019. július 10.  |  interjú szenes istván eiffel műhelyház