A hit árnyékában

Megjelent a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel kitüntetett romániai magyar író, Sigmond István legújabb novelláskötete, az Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben.
Én megértelek benneteket. Ha az embereknek fáj valami, néha anélkül, hogy tudnának róla, mindent elkövetnek, hogy minél elviselhetetlenebbé tegyék a saját fájdalmukat. Az emberek nem csak az örömben, de a fájdalomban is tudnak tobzódni. Vajon azért tobzódik az ember a fájdalomban, mert bűnösnek érzi magát?

Sigmond István: Ki a legbűnösebb?


Sigmond István szerint saját írói világát leginkább a történelem drámai eseményei alakították; az 55 évig tartó kommunista diktatúra, a II. világháború és a holokauszt, a napjaink gazdaságilag visszavetett országaiban dúló éhínség, melynek következtében a világ valamely pontján nyolc-tíz másodpercenként éhen hal egy ember. A történelmi traumák nyomorúsága ugyanakkor sok esetben a változás záloga, hiszen a haladás épp úgy drámai eseményekhez köthető, mint a hanyatlás.

Az idén megjelent kötet novelláiban a szerző a bűn nélküli bűnhődés és a folyamatos istenkeresés motívumait jeleníti meg. „Hogy hőseim mégis próbálnak hinni valamiben? Igen, tulajdonképpen én is próbálok hinni valamiben, igen kevés sikerrel. És az istenkeresés is az én istenkeresésem: ateista vagyok, de hiszem azt, hogy hinni kell Istenben" – nyilatkozta művei szellemiségéről az író, Sigmond István.

Sigmond István (Torda, 1936. júl. 31.) – próza- és drámaíró
 
Az irodalomtörténet hagyományosan a második Forrás-nemzedékhez sorolja az 1969-ben, a Forrás-sorozatban novellákkal debütáló Sigmond Istvánt (Árnyékot eszik a víz, Bukarest, 1969). Elsősorban prózaíróként ismert, de nem elhanyagolandóak drámai művei sem: Gyertyafénynél című egyfelvonásosát a szatmári Északi Színház stúdiószínpadán (1976) mutatták be. A Szerelemeső című regényéből készült színdarabot a kolozsvári Állami Magyar Színház játszotta Tompa Gábor rendezésében (1989), legutóbb Banyabuli című darabját vitte színre a Debreceni Csokonai Színház (2005).
A Forrás-kötethez előszót író Kántor Lajos ekkor még Sigmond novellisztikájának erkölcsi tartását és realizmusát tartja kihangsúlyozandónak. A két évvel később megjelenő regényében (Egy panaszgyűjtő panaszai, Kolozsvár, 1971) azonban már Lászlóffy Aladár két újabb, a második Forrás-nemzedék által tudatosan is felvállalt jellemzővel egészíti ki a Sigmond-próza fő ismérveit: jelesül az „elidegenedés" és az „abszurd" jegyeivel, amelyek azonban nem nélkülözik az „egészséges humort" sem. Mindeközben Lászlóffy Aladár is a Sigmond-szöveg „etikai tartásában", a „humanizmus eltorzíthatatlan normáiban" véli megtalálni azt az egyensúlyt, ami megóvhat az ember elembertelenedésétől. Első regényének parabolikus látásmódja, az antiutópia műfaja, egyben a magyar és a világirodalmon belül elfoglalt helyét is jelzik, s nem véletlen, hogy Lászlóffy Campanella utópiájához, Kafka műveihez, Déry Tibor G. A. úr X-ben című regényéhez, illetve az erdélyi irodalmon belül Bálint Tibor Önkéntes rózsák Sodomában című művéhez hasonlítja Sigmond írásművészetét és irodalomszemléletét. 
2013년 12월 10일 (화)  |  sigmond istván könyvismertetés