Mezey Katalin (fotó: Lugosi Lugo László / MMA)

Az „Elérhetetlen föld"

Idén ünnepli ötvenedik évét a Kilencek költőcsoport első nagy volumenű szellemi alkotása: az „Elérhetetlen föld" című antológia. A Nagy László előszavával ellátott kötet kezdetben a kor kultúrpolitikájának „Tilt" besorolása alá esett, végül azonban kitartó munkával 1969-ben szabad utat kapott. A kilencek az egykori bölcsészhallgatók irodalom köré fonódó alkotócsoportja, amelynek tagjai a hatvanas évek második felében összefogtak és elhatározták, hogy egy versantológiában közösen juttatják szóhoz a nemzedéki öntudatot. A Kilencek tagjai: Mezey Katalin, Győri László, Kiss Benedek, Konczek József, Kovács István, Oláh János, Péntek Imre, Rózsa Endre, Utassy József. A jubileumi évforduló alkalmából Mezey Katalin költő, műfordító, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, az intézmény irodalmi tagozatának vezetője adott interjút.
– A Kossuth- és József Attila-díjas költőt, akadémikust, Mezey Katalint kérdezem a Kilencek költőcsoport megalakulásának körülményeiről, az „Elérhetetlen föld" megjelenésének 50. évfordulója kapcsán. Hogyan emlékszik minderre?
– A hatvanas években nagyon nehéz és lassú volt a fiatal alkotók első kötetének a megjelentetése. Mindösszesen két szépirodalmi könyvkiadó működött, természetesen állami tulajdonban (a Magvető és a Szépirodalmi Könyvkiadó). A már elfogadott kézirat kiadására is éveket kellett várni. De a kéziratok elbírálása, elfogadása is lassan ment, és gyakran feltételeket szabtak a kiadói szerkesztők: ezt vagy azt a verset, ezt vagy azt a verssort, ha kihagyja a költő, akkor lehet szó a publikálásáról, ha nem, nem. Ez a helyzet vetette fel Rózsa Endrében, a korán elhunyt, kitűnő költőben, Oláh Jánosban, Utassy Józsefben, a szintén egyetemi társ Angyal Jánosban, aki a későbbiekben a kötet szerkesztője volt, azt a gondolatot, hogy egy nemzedéki antológia talán könnyebben át tudja verekedni magát a kultúrpolitika bástyáin. Első perctől kezdve egy viszonylag szűk körű, 8-10 költőt fejenként mintegy 15-20 verssel szerepeltető antológiában gondolkodtak. Azt is eleve elhatározták, hogy a szerkesztői munkát is közösen végzik: csak az kerülhet be a gyűjteménybe, akinek a bekerülését a kötet minden szereplője elfogadja. Nem volt többségi szavazat, konszenzusra, teljes egyetértésre törekedtek…
Rózsa Endrén, Oláh Jánoson, Utassy Józsefen, Angyal János szerkesztőn kívül Kiss Benedek volt még a „kezdő kör" tagja. Az általuk ajánlott további fiatal költők kéziratai pedig a már jelzett módon, ötük közös döntése alapján kerülhettek be az antológiába. Akit ez az öt ember beszavazott, az onnantól kezdve teljes jogú részese lett a döntési folyamatnak. Nem tudom a további bekerülők sorrendjét. Én, aki akkoriban (1965-1966 táján) előbb általános iskolai tanító néni, majd népművelő voltam Tatabányán, Oláh János leveléből értesültem az antológia szervezéséről: verseket kért tőlem a kötet számára. Miután elküldtem a kéziratokat, elbírálták, majd meghívtak egy délutáni beszélgetésre a budapesti Erzsébet Sörözőbe. Ekkor már tudtam, hogy tetszik a társaságnak az elküldött kéziratom, már az antológia tagjaként beszéltek velem, ismertették az eddigi lépéseket. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem voltunk egymás számára idegenek, sőt, jó barátaim voltak ezek a fiatal költők: két és fél évig én is nappali tagozatos voltam az ELTE BTK magyar–népművelés szakán, ahol csoporttársam volt Oláh János és Utassy József. Rózsa Bandit pedig az Eötvös Kollégiumból és az egyetemi Önképzőkörből ismertem. Ők tehát első egyetemista heteim óta barátaim voltak. Szintén népművelés szakos volt az egy évvel fiatalabb Kiss Benedek. Mindannyian részt vettünk a MOZDULÓK c. sokszorosított egyetemi irodalmi lap alapításában, legtöbbünknek az Egyetemi Lapok hasábjain és a MOZDULÓKban jelentek meg első publikációink (1962). Majd amikor azt betiltották, a helyette indított NAPOK c. kőnyomatos lap szerkesztésében is (1963–64) szerepet vállaltunk, ahogy publikáltunk a következő, már hosszabb életű, „Tiszta szívvel" című egyetemi orgánumban is. Ezekben a belső terjesztésű folyóiratokban már ott sorakoznak egymás mellett a későbbi „Elérhetetlen föld" költői, a Kilencek. Nem volt tehát véletlen Oláh János levelének az érkezése.
– 50 év a művelődéstörténetben nem, de az ember életében nagy idő. Mi tartotta össze a társaságot?
– Kezdetben természetesen a nemzedéki öntudat generálta az új irodalmi hadakat, de az „Elérhetetlen föld" szerkesztésekor meghatározó volt, hogy más-más okból, de valamennyiünk számára hasonlóan nehéz volt a beilleszkedés az akkori irodalmi életbe, nehéz volt a hivatalos irodalmi lapokban való megjelenést kivárni. Ebben talán csak Oláh János volt kivétel, neki már 16 éves korától megjelentek versei különböző heti vagy havi lapokban, de a Kortárs c. folyóiratban is. Korán érő, eredeti hangú költő volt, kamasz fővel közölt opuszai benne vannak összegyűjtött versei kötetében is. Szintén sokat jelentett, hogy hasonló szociális környezetből indultunk szinte mindannyian: egyedül én voltam budapesti, a többiek mind vidékről érkeztek, többnyire földműves vagy iparos családok gyermekei voltunk. Szüleink sorsára rányomta bélyegét a 2. világháború: a Kilencek közül hárman is kisgyermek korukban, a harctereken veszítették el az édesapjukat. De az eredendő közös adottságokon túl összekovácsolt bennünket az a három év is, amíg az antológia megjelenéséért kellett verekedni, mert egyik könyvkiadó sem vállalta el a megjelentetését. A nemzedéktársak, ha nem kerültek be a kötetünkbe, azért nehezteltek, a később indulók pedig afféle megosztó, önjelölt társaságnak tartották a Kilenceket. Tudniillik, amikor végül Darvas József akkori írószövetségi elnök segítségével az antológia megjelenése elérhető közelségbe került, a két hivatalos könyvkiadó gyorsan megszervezett két másik líraantológiát a többi indulásra váró fiatal költőből („Első ének" címmel a Magvető – 1968, „Költők egymás közt" címmel pedig a Szépirodalmi Könyvkiadó publikált versgyűjteményt, 1969), amelyek egy orrhosszal megelőzték az 1969 novemberében megjelenő Elérhetetlen földet (Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó). De összekovácsoltak minket a megjelenést követő évek, évtizedek is, amelyekben pályánk alakulására mindvégig rányomta a bélyegét az indulásunk. 1969-et követően a kommunista kultúrpolitika igyekezett megszüntetni a pályakezdés addigi nehézségeit, az utánunk jövő fiatal költők útja az első megjelenésig sokkal egyszerűbb volt, mint a mienk. Ezért ők úgy gondolták, hogy ha mi nehezen indultunk, azt csak magunknak köszönhettük, miért nem voltunk olyan tehetségesek, mint ők. Erre a gondolatra erősen rá is játszott a hivatalos irodalompolitika, folyamatosan figyeltek ránk: a „kánonépítő" szakemberek, kritikusok a csapat elhallgatásával, ignorálásával, a kiadók, folyóiratok egyes költők elhallgattatásával segítették elő a társaság szétforgácsolását. Az emberi hiúságra, gyengeségekre alapozva törekedtek egymás ellen kijátszani minket. A sok rosszízű fordulat ellenére ezek a kísérletek végül is nem jártak sikerrel, hosszú távon nem voltak eredményesek.
– Egymással sosem vetélkedtek, az idők folyamán együtt, összefogva értek költővé, más-más életutat bejárva. Lehet-e tudni mélyebb elhívásról?
– Valóban, mindannyian a magunk útját jártuk, de körülbelül a hetvenes évek közepére felismertük, hogy közös indulásunk nem a véletlennek volt köszönhető, felismertük, hogy közös történetünk és közös értékrendünk alapozta meg az összetartozásunkat. Többen szóvá tették, hogy kilencen szinte kilenc költői ízlést, stílust képviselünk, nincs közös esztétikai kódrendszerünk. Egyesek ezt erénynek, mások az igazi, belső koherencia hiányának tartották. Pedig ez összetartozásunk egyik alapköve: el tudtuk és tudjuk fogadni egymás nagyon is különböző poétikai törekvéseit. Csak a végeredmény, a jó vers számít, az, hogy ki hogyan jut el hozzá, arra nem akartunk közös receptet adni. Például Utassy József és Oláh János poétikája teljesen más jellemzőkkel bír, mind az esztétikai megformálást, mind a költői karakterjegyeket illetően. De mindkettőjüknek ugyanaz a cél lebegett a szeme előtt: a magyarság egészéről és egészéhez akartak szólni, a közös sors tudatát akarták felébreszteni, ébren tartani az emberekben. Tudták, hogy a nemzet nem csupa versolvasó emberből áll, mégis úgy írtak, hogy aki elolvassa verseiket, ma vagy akár száz évek múltán is, tudjon azonosulni velük, ráismerjen bennük a saját sorsára.
– Az akkori kilencekből mára hatok lettek. Hogyan éli meg Oláh János, Rózsa Endre és Utassy József hiányát?
– Nehezen. Magánemberként, nyilván másként és irodalmárként is másként. Nagyon hiányzik mindhármuk tehetsége és karakteres véleménye a mai irodalmi életből és a mindennapokból egyaránt.
– A legendás '69-es antológia után most a félszáz éves jubileum alkalmából remélhetünk-e újabb kötetet?
– Az Antológia Kiadó felkérésére összeállítottunk egy újabb „Elérhetetlen föld" című gyűjteményt. Ez már az ötödik a sorban: az első az 1969-es, a második 1982-ben a Magvető Könyvkiadó felkérésére készült, a harmadikat 1994-ben az Anonymus Kiadó jelentette meg, a negyediket a negyvenedik évfordulón, 2009-ben „Az idő balján" címmel a Napkút Kiadó adta ki. Mindegyikben mind a kilencen pályánk egyfajta keresztmetszetét mutattuk be, a legjellemzőbb, legfontosabb verseinket igyekeztünk felsorakoztatni.
Ugyanakkor előkészületben van az első kötet harmadik reprint kiadása is a Széphalom Könyvműhelynél.
A Kilencek annak az egykori kilenc fiatal bölcsészhallgatóból álló költőcsoportnak a közkeletű elnevezése, akik a „Nagy Generáció" korában, az 1960-as évek végén összeálltak, és ragaszkodtak ahhoz, hogy együttesen, közösen megszólalva hallathassák hangjukat. Nevük: Győri László, Kiss Benedek, Konczek József, Kovács István, Mezey Katalin, Oláh János, Péntek Imre (er. nevén: Molnár Imre), Rózsa Endre, Utassy József. A tervezett antológia szerkesztője egy évfolyamtársuk, Angyal János volt. A kötethez Juhász Ferenc, Kormos István, Nagy László és Váci Mihály írt ajánlást, megjelenését ennek ellenére az akkori kultúrpolitika minden erejével igyekezett megakadályozni. Végül sok-sok informális közbenjárás eredményeképpen az Elérhetetlen föld című antológia 1969 végén mégis napvilágot látott az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat gondozásában, Nagy László előszavával. Az ötezer példányban megjelent kötet bombaként robbant az akkori irodalmi életben, és pillanatokon belül elfogyott. Szerzői hosszú időre diszkvalifikálták magukat a „támogatott" irodalomból.
A Kilencek 1982-ben kiadták az Elérhetetlen föld II.-t, majd 1994-ben megjelent az Elérhetetlen föld 1994. Ez utóbbihoz az utószót Vasy Géza írta. A negyvenedik évforduló alkalmából 2009-ben napvilágot látott Az idő balján. Elérhetetlen föld – negyven év című kötet.

 Az alábbi videóban Kiss Benedek beszél a Kilencek költőcsoportban való indulásáról:
2019년 8월 6일 (화)  |  kovács istván interjú utassy józsef kiss benedek mezey katalin oláh jános kilencek