Tánc Mérában, 2000
„Átjön valami abból, ami közöttetek van"
Negyven év legendái a KOBUCI Kertben
Kása Béla fotóművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja Negyven év legendái című szabadtéri kiállítása az óbudai KOBUCI Kertben az erdélyi zenei örökség, közelebbről a magyarpalatkai muzsikusok nagy alakjai előtt tiszteleg. A tárlat a VI. Óbudai Világzenei Hét egyik különleges, tematikus estéjén nyílt meg, és egészen szeptemberig látható a KOBUCI új közösségi tereiben. Az eltűnőben lévő paraszti kultúra talán legfontosabb vizuális megörökítőjével a megnyitó alkalmával a papageno.hu munkatársa, Nagy Krisztián beszélgetett.
Kása Béla fotóművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja Negyven év legendái című szabadtéri kiállítása az óbudai KOBUCI Kertben az erdélyi zenei örökség, közelebbről a magyarpalatkai muzsikusok nagy alakjai előtt tiszteleg. A tárlat a VI. Óbudai Világzenei Hét egyik különleges, tematikus estéjén nyílt meg, és egészen szeptemberig látható a KOBUCI új közösségi tereiben. Az eltűnőben lévő paraszti kultúra talán legfontosabb vizuális megörökítőjével a megnyitó alkalmával a papageno.hu munkatársa, Nagy Krisztián beszélgetett.
– Emlékszel az első tapasztalatokra, benyomásokra, amikor a hetvenes években először jártál Erdélyben?
– Egy nagyon más világból érkeztünk. Akkor én Nyugat-Németországban éltem. 1973-ban ott mi háromnapos mamutfesztiválokra jártunk, fantasztikus beat-zenekarokkal a színpadokon. A magyar népzenét ebben a formájában nem ismertük. Pontosabban: valami mást gondoltunk annak, de nem azt, amit Erdélyben felfedeztünk és amibe szinte azonnal beleszerettünk. Az a világ, ami ott megnyílt nekünk, az még akkor egy egészen jó világnak tűnt, ahhoz képest, ami aztán később elkezdődött, amikor keményen elkezdték az erdélyi magyarokat, finoman szólva macerálni. Csodaként éltük meg, hogy átlépve az országhatárt egészen a Békás-szorosig, 800 kilométeren keresztül végig mindenütt magyarul tudtunk az emberekkel beszélgetni. Ráadásul egy olyan gyönyörű formájában a nyelvünknek, hogy csak bámultunk és jegyzeteltünk, hogy azokat a szavakat kifejezéseket haza vigyük, amiket azelőtt soha nem hallottunk. Ahogy a határ túloldalán az út szélén ballagtunk hátizsákostól, egy jókedvű cigányember állt meg mellettünk az egyfogatú lovas szekerével és felajánlotta, hogy beszekerezik velünk egyenesen Nagyváradra. Ez a világ nagy hatással volt rám: hogy Úristen, ilyen létezik még, van ilyen világ: ilyen emberek, ilyen szekerek, ilyen lovak, illatok, nyelv… Minden más volt, mint amit ismertünk addig, mintha egy nap alatt100 évet zuhantunk volna, vissza a nyugati világból.
– Melyik volt előbb a fényképezés vagy az átélés? Vagy a kettő együtt történik?
– Hát, ezt még nem kérdezte senki, de ha így belegondolok, olyan hihetetlen szeretet áradt mindenkiből, hogy szinte automatikusan jött a kettő együtt. Fényképezőgépem volt, 30 tekercs film a zsákomban, a legszívesebben mindent megörökítettem volna.
– Nem voltak zavarban?
– Az embereket akkor ez nem zavarta, hogy lefényképezik őket, sőt, sokszor kérték, hogy csináljak róluk felvételeket. Lehet, hogy én voltam olyan állapotban akkor, 21 évesen, hogy érezték rajtam az őszinte érdeklődést, csodálatot, tiszta szándékot!? Lehet, hogy én közelítettem úgy… Nem csináltam belőle nagy ügyet, ugyanakkor nem csak azért mentem, hogy fényképezzek. Nem ajtóstul estem be mindenhova, hanem először mindig érdeklődtem, beszélgettem. Minden érdekelt, és az emberi szál miatt sikerült fényképezni is. Megszólítasz valakit, kérdezel valamit, kapsz egy választ, és elkezdődik egy beszélgetés, aztán már minden megy a maga útján a fényképig és tovább.
– Van egy Virrasztás című képed, Magyargyerővásárhelyről, és mintha a fényképeid archetípusa volna. Egy nyitott koporsóban, egy halott test mellett ott ül egy férfi, hangszerrel a kezében. Mi kell ahhoz, hogy azt megengedje valaki, hogy egy ennyire intim helyzetben egy fényképet csinálj?
– Miklós bácsi, úgy hívták a zenészt, Nónika Miklós. Már nem először jártam nála, amikor az a kép készült. A templom mellett, egy nagyon szerény-szegényes házikóban élt feleségével. Egyszer bekopogtattam hozzájuk. Az ember vitt húrokat, gyantát, szappant, nem tudom mit, ami akkor nem volt. Persze, egy villanykörte sem volt se só, se cukor, semmi. Második alkalommal szerettem volna fényképezni, de a konyhában semmi fény nem volt. Tiszta homály, kint zuhogott az eső, sötét felhők, kinyitottam az ajtót ő leült egy hokedlira kezében a hangszerével, én kiléptem az ajtón és így sikerült bőrig áznom és közben egy jó fényképet csinálni róla. Még aránylag fiatalon büszkén néz a lencsémbe – így sikerült őt akkor megörökítenem. Amikor először találkoztunk, kértem, játsszon nekem egy jó verbunkot. Nagyon szerettem, ahogyan ő játszotta. Ez egy kalotaszegi, lakodalmi mars is egyben. Lenyomtam a gombot – a felesége a háttérben az ajtóban néz egy polaroidot, amit épp előtte róluk csináltam, de az már nem látszik a kezében, csak lefelé néz. Akkor éreztem, hogy: ez az.
Később mentem megint. Nagyon szomorú volt, el kellett költözzenek, egy "Fabrici" nevű kietlen helyre egy "blokk" lakásba, de azt nem lehet leírni, hogy az milyen egy hely volt. A lépcsőházban kitört ablakok, sötét mindenütt, a csikósparheltben pislogott valami kis tűz, onnan jött egy kis fény különben reménytelen sötétség körülöttük és az évek óta beteg ágyban fekvő felesége. A következő alkalommal, épp öltözködött, kérdeztem, hova megy? Mondja, meghalt egy barátom, és megyek a virrasztásba. Kérdeztem, jöhetek? Azt mondta, persze. Tehát valahogy így kezdődött, de valójában nem nagyon szerettem ilyen alkalmakkor fényképezni, mert az emberek gyászoltak egy hozzátartozójukat és az mindig fájdalmas.
– Lenyűgöző, ahogy ott van a kezében a hangszer, mert ettől az életigenlés is ott van a képen.
– A zenészeket zenésztársaik mindig zeneszóval kísértek utolsó útjukra a temetőbe. A szokás az volt, ha valakit otthon ért a halál azt a házban ravatalozzák fel, ott siratják a hozzátartozók, barátok, szomszédok három éjen át nyitott koporsóban. Amikor már mindenki belefáradt a siratásba és egy időre kimentek a szobából egyet pihenni, akkor Miklós bácsi odajött, leült a halott mellé, és elkezdte a barátja kedvenc nótáit játszani. Közben készítettem egy-két fotót, de valahogy éreztem, hogy nem az igazi, abba is hagytam. Amikor befejezte, leült, combjára támasztotta a hegedűt, akkor én olyat csináltam, amit ha bárki más is ott van, nem tudtam volna megcsinálni. Volt ott egy sámli, és éreztem, hogy ahhoz, hogy ez valami legyen, nekem magasabb pozícióból kell fényképeznem, valahogy rálátásból. Felálltam a sámlira és "egy életem, egy halálom" onnan exponáltam egyetlen egy utolsót és éreztem, hogy kész – ez lehet az a kép, ami vissza tudja adni azt a hangulatot, ami ott akkor lezajlott.
– Szomjas György egyszer úgy fogalmazott, hogy amit Te csinálsz az "…nem csak az egzotikumot, vagy a lepusztultságot, hanem ennek az életformának a nemességét is láttatni tudja, mintegy a mítoszát is megtudja teremteni. Arra törekszik, hogy egy újfajta esztétikumba emelje át ezeket az embereket, ezeket a helyeket." Ezáltal viszont a zenéjük, az életformájuk már nem csak rájuk tartozik, hiszen a fotóművészet elhozza őket Budapestre, vagy éppen New Yorkba. Hogy vagy ezzel a valóság – művészet dologgal kapcsolatban?
– Szerintem ez leginkább természetes módon történik nálam. Én nem sokat filozofálgatok, hanem ott és akkor valami elragad, magával ragad. Nem egyszerűen csak a pillanat, hanem hogy én ezeket az embereket nagyon tisztelem és szeretem. Hogy vannak közös történeteink. Hogy annyi jót kaptam tőlük, annyi szép muzsikát, szavakat, egy kis tál puliszkát, bármit, tehát mindent! Mindent megosztottak velem úgy, hogy fogalmuk se volt talán, hogy ki is vagyok. Én ezeket az embereket mind egytől egyig a szívembe zártam, és lehet, hogy ők is engem egy kicsit. Szóval valahogy magadat is beleteszed valamilyen szinten abba a fotóba, amit csinálsz, valahogy reflektálódik, és átjön valami abból, ami közöttetek van. Néha még most is kiráz a hideg, ha rá gondolok egy-egy "nagy pillanatra" és ezt valahogyan sikerült felvarázsolni az emulzióra is. Azt a csodát láttam bennük, hogy ezek fantasztikus emberek, és nem ismeri őket a világ. Nem világsztárok, mint Elvis vagy Mick Jagger, pedig Zerkula Jani bácsi is olyan egy fantasztikus zenész és ember, hogy nekem összemérhető Keith Richards-szal, csak ő más hangszeren, más kultúrában repeszt ugyanúgy, mint Janibá. A jobb fotókon megjelenik az arcukon, hogy ők büszkék lehetnek arra, hogy ők milyen csúcs fejek, akármilyen rongyos ruhában is állnak ott.
– Szerinted, mi ennek a méltóságnak, nemességnek az eredője, története, ami a tekintetükből szinte minden képből árad?
– Ezeket az emberek, akiket én megkerestem, mindig olyan közösség vette körül, mondjuk egy falu közössége, ahol nekik nagyon komoly szerepük volt egy életen át. Mindegy, hogy lakodalom, temetés, keresztelő, húsvéti bál vagy karácsonykor menetek köszönteni, mindig mindenütt jelen voltak a muzsikájukkal. Körülvette őket egy olyan közeg, akinek szüksége volt rájuk és zenéjükre. Volt olyan is, hogy a fáradt zenészt megalázták, kiverték a kezéből a hegedűt. Magyarszováton egy lakodalomban, soha nem felejtem el, elaludt a prímás, pedig a zenésztársai, a kontrások, a bőgős fújták szájukkal a levegőt rá amikor bele aludt. Odajött egy manusz és a zsíros homlokán jól meghúzogatta a vonót, s visszaadta neki, hogy "most muzsikálj komám". Szóval inkább azért mindenütt megbecsülték őket. Persze, ez ma már nincs, az öregek mind elmentek, és nagyot fordult a világ. Pestre jönnek muzsikálni, ami meg, másfelől nagyon jó a fiatal zenészeknek.
– A mostani, Negyven év legendái című kiállítást a KOBUCIban milyen szempontok szerint állítottad össze?
– Egyfelől, tematikusan, szorosan Magyarpalatkához, a palatkai zenészekhez kötöttem Koncz Gergő (a Magyarpalatkai Est szervezője) és Kaszap Atilla (a KOBUCI programigazgatója) kérésére; másfelől elsősorban azokhoz az öregekhez, akik már, sajnos, nincsenek közöttünk. Az egyik felvétel például akkor készült amikor a Kodobák, a híres prímás család tagjai, az egész zenekar megjelent Budapesten. A Főnix stúdióban nagylemez felvételei közben hívtak engem, hogy készítsek róluk egy borító fotót. Az, egy olyan felvétel, amikor mind az öten, jókedvűen, ott állnak a stúdió udvarán hangszerrel a kezükben: Kodoba Márton és Béla a prímás fivérek, Moldován Stefán és Imre bácsi a kontrások és Karcsi bácsi a bőgős. Nagyrészt hozzájuk kötődik, róluk szól a kiállítás anyaga.
– Vagyis tulajdonképpen családtörténeteket mutatsz meg.
Igen, mert itt már három generációról szólnak ezek a fotók. Az öregek egy egész életen keresztül együtt muzsikálták. Később megszületett Kodoba Florin és Rémusz; őket is fényképeztem már, amikor csak 9-10 évesek voltak, és a szüleik hangszerein muzsikálnak nekem, a kezükben azok a hangszerek hatalmasnak tűnnek. Ma pedig már Florin két fia is gyönyörűen muzsikál édesapjukkal. Vagyis tényleg három generációt tudtam le- fényképezni. Az is csoda, hogy még megélhetem, hogy van, akiket ez érdekel és van valaki, aki pedig azt, hogy amikor mi 40 éve néhányan ott voltunk és amiket akkor Fekete Antal „Puma" magnószalagra rögzített én pedig megörökítettem, fontosnak tartja bemutatni egy érdeklődő közösségnek.
– Egy nagyon más világból érkeztünk. Akkor én Nyugat-Németországban éltem. 1973-ban ott mi háromnapos mamutfesztiválokra jártunk, fantasztikus beat-zenekarokkal a színpadokon. A magyar népzenét ebben a formájában nem ismertük. Pontosabban: valami mást gondoltunk annak, de nem azt, amit Erdélyben felfedeztünk és amibe szinte azonnal beleszerettünk. Az a világ, ami ott megnyílt nekünk, az még akkor egy egészen jó világnak tűnt, ahhoz képest, ami aztán később elkezdődött, amikor keményen elkezdték az erdélyi magyarokat, finoman szólva macerálni. Csodaként éltük meg, hogy átlépve az országhatárt egészen a Békás-szorosig, 800 kilométeren keresztül végig mindenütt magyarul tudtunk az emberekkel beszélgetni. Ráadásul egy olyan gyönyörű formájában a nyelvünknek, hogy csak bámultunk és jegyzeteltünk, hogy azokat a szavakat kifejezéseket haza vigyük, amiket azelőtt soha nem hallottunk. Ahogy a határ túloldalán az út szélén ballagtunk hátizsákostól, egy jókedvű cigányember állt meg mellettünk az egyfogatú lovas szekerével és felajánlotta, hogy beszekerezik velünk egyenesen Nagyváradra. Ez a világ nagy hatással volt rám: hogy Úristen, ilyen létezik még, van ilyen világ: ilyen emberek, ilyen szekerek, ilyen lovak, illatok, nyelv… Minden más volt, mint amit ismertünk addig, mintha egy nap alatt100 évet zuhantunk volna, vissza a nyugati világból.
– Melyik volt előbb a fényképezés vagy az átélés? Vagy a kettő együtt történik?
– Hát, ezt még nem kérdezte senki, de ha így belegondolok, olyan hihetetlen szeretet áradt mindenkiből, hogy szinte automatikusan jött a kettő együtt. Fényképezőgépem volt, 30 tekercs film a zsákomban, a legszívesebben mindent megörökítettem volna.
– Nem voltak zavarban?
– Az embereket akkor ez nem zavarta, hogy lefényképezik őket, sőt, sokszor kérték, hogy csináljak róluk felvételeket. Lehet, hogy én voltam olyan állapotban akkor, 21 évesen, hogy érezték rajtam az őszinte érdeklődést, csodálatot, tiszta szándékot!? Lehet, hogy én közelítettem úgy… Nem csináltam belőle nagy ügyet, ugyanakkor nem csak azért mentem, hogy fényképezzek. Nem ajtóstul estem be mindenhova, hanem először mindig érdeklődtem, beszélgettem. Minden érdekelt, és az emberi szál miatt sikerült fényképezni is. Megszólítasz valakit, kérdezel valamit, kapsz egy választ, és elkezdődik egy beszélgetés, aztán már minden megy a maga útján a fényképig és tovább.
Moldován Emerik „Imre bácsi", palatkai kontrás, 1990
– Van egy Virrasztás című képed, Magyargyerővásárhelyről, és mintha a fényképeid archetípusa volna. Egy nyitott koporsóban, egy halott test mellett ott ül egy férfi, hangszerrel a kezében. Mi kell ahhoz, hogy azt megengedje valaki, hogy egy ennyire intim helyzetben egy fényképet csinálj?
– Miklós bácsi, úgy hívták a zenészt, Nónika Miklós. Már nem először jártam nála, amikor az a kép készült. A templom mellett, egy nagyon szerény-szegényes házikóban élt feleségével. Egyszer bekopogtattam hozzájuk. Az ember vitt húrokat, gyantát, szappant, nem tudom mit, ami akkor nem volt. Persze, egy villanykörte sem volt se só, se cukor, semmi. Második alkalommal szerettem volna fényképezni, de a konyhában semmi fény nem volt. Tiszta homály, kint zuhogott az eső, sötét felhők, kinyitottam az ajtót ő leült egy hokedlira kezében a hangszerével, én kiléptem az ajtón és így sikerült bőrig áznom és közben egy jó fényképet csinálni róla. Még aránylag fiatalon büszkén néz a lencsémbe – így sikerült őt akkor megörökítenem. Amikor először találkoztunk, kértem, játsszon nekem egy jó verbunkot. Nagyon szerettem, ahogyan ő játszotta. Ez egy kalotaszegi, lakodalmi mars is egyben. Lenyomtam a gombot – a felesége a háttérben az ajtóban néz egy polaroidot, amit épp előtte róluk csináltam, de az már nem látszik a kezében, csak lefelé néz. Akkor éreztem, hogy: ez az.
Később mentem megint. Nagyon szomorú volt, el kellett költözzenek, egy "Fabrici" nevű kietlen helyre egy "blokk" lakásba, de azt nem lehet leírni, hogy az milyen egy hely volt. A lépcsőházban kitört ablakok, sötét mindenütt, a csikósparheltben pislogott valami kis tűz, onnan jött egy kis fény különben reménytelen sötétség körülöttük és az évek óta beteg ágyban fekvő felesége. A következő alkalommal, épp öltözködött, kérdeztem, hova megy? Mondja, meghalt egy barátom, és megyek a virrasztásba. Kérdeztem, jöhetek? Azt mondta, persze. Tehát valahogy így kezdődött, de valójában nem nagyon szerettem ilyen alkalmakkor fényképezni, mert az emberek gyászoltak egy hozzátartozójukat és az mindig fájdalmas.
– Lenyűgöző, ahogy ott van a kezében a hangszer, mert ettől az életigenlés is ott van a képen.
– A zenészeket zenésztársaik mindig zeneszóval kísértek utolsó útjukra a temetőbe. A szokás az volt, ha valakit otthon ért a halál azt a házban ravatalozzák fel, ott siratják a hozzátartozók, barátok, szomszédok három éjen át nyitott koporsóban. Amikor már mindenki belefáradt a siratásba és egy időre kimentek a szobából egyet pihenni, akkor Miklós bácsi odajött, leült a halott mellé, és elkezdte a barátja kedvenc nótáit játszani. Közben készítettem egy-két fotót, de valahogy éreztem, hogy nem az igazi, abba is hagytam. Amikor befejezte, leült, combjára támasztotta a hegedűt, akkor én olyat csináltam, amit ha bárki más is ott van, nem tudtam volna megcsinálni. Volt ott egy sámli, és éreztem, hogy ahhoz, hogy ez valami legyen, nekem magasabb pozícióból kell fényképeznem, valahogy rálátásból. Felálltam a sámlira és "egy életem, egy halálom" onnan exponáltam egyetlen egy utolsót és éreztem, hogy kész – ez lehet az a kép, ami vissza tudja adni azt a hangulatot, ami ott akkor lezajlott.
Kodoba Florin és Radák Rémusz, palatkai zenészek, 1999
– Szerintem ez leginkább természetes módon történik nálam. Én nem sokat filozofálgatok, hanem ott és akkor valami elragad, magával ragad. Nem egyszerűen csak a pillanat, hanem hogy én ezeket az embereket nagyon tisztelem és szeretem. Hogy vannak közös történeteink. Hogy annyi jót kaptam tőlük, annyi szép muzsikát, szavakat, egy kis tál puliszkát, bármit, tehát mindent! Mindent megosztottak velem úgy, hogy fogalmuk se volt talán, hogy ki is vagyok. Én ezeket az embereket mind egytől egyig a szívembe zártam, és lehet, hogy ők is engem egy kicsit. Szóval valahogy magadat is beleteszed valamilyen szinten abba a fotóba, amit csinálsz, valahogy reflektálódik, és átjön valami abból, ami közöttetek van. Néha még most is kiráz a hideg, ha rá gondolok egy-egy "nagy pillanatra" és ezt valahogyan sikerült felvarázsolni az emulzióra is. Azt a csodát láttam bennük, hogy ezek fantasztikus emberek, és nem ismeri őket a világ. Nem világsztárok, mint Elvis vagy Mick Jagger, pedig Zerkula Jani bácsi is olyan egy fantasztikus zenész és ember, hogy nekem összemérhető Keith Richards-szal, csak ő más hangszeren, más kultúrában repeszt ugyanúgy, mint Janibá. A jobb fotókon megjelenik az arcukon, hogy ők büszkék lehetnek arra, hogy ők milyen csúcs fejek, akármilyen rongyos ruhában is állnak ott.
– Szerinted, mi ennek a méltóságnak, nemességnek az eredője, története, ami a tekintetükből szinte minden képből árad?
– Ezeket az emberek, akiket én megkerestem, mindig olyan közösség vette körül, mondjuk egy falu közössége, ahol nekik nagyon komoly szerepük volt egy életen át. Mindegy, hogy lakodalom, temetés, keresztelő, húsvéti bál vagy karácsonykor menetek köszönteni, mindig mindenütt jelen voltak a muzsikájukkal. Körülvette őket egy olyan közeg, akinek szüksége volt rájuk és zenéjükre. Volt olyan is, hogy a fáradt zenészt megalázták, kiverték a kezéből a hegedűt. Magyarszováton egy lakodalomban, soha nem felejtem el, elaludt a prímás, pedig a zenésztársai, a kontrások, a bőgős fújták szájukkal a levegőt rá amikor bele aludt. Odajött egy manusz és a zsíros homlokán jól meghúzogatta a vonót, s visszaadta neki, hogy "most muzsikálj komám". Szóval inkább azért mindenütt megbecsülték őket. Persze, ez ma már nincs, az öregek mind elmentek, és nagyot fordult a világ. Pestre jönnek muzsikálni, ami meg, másfelől nagyon jó a fiatal zenészeknek.
– A mostani, Negyven év legendái című kiállítást a KOBUCIban milyen szempontok szerint állítottad össze?
– Egyfelől, tematikusan, szorosan Magyarpalatkához, a palatkai zenészekhez kötöttem Koncz Gergő (a Magyarpalatkai Est szervezője) és Kaszap Atilla (a KOBUCI programigazgatója) kérésére; másfelől elsősorban azokhoz az öregekhez, akik már, sajnos, nincsenek közöttünk. Az egyik felvétel például akkor készült amikor a Kodobák, a híres prímás család tagjai, az egész zenekar megjelent Budapesten. A Főnix stúdióban nagylemez felvételei közben hívtak engem, hogy készítsek róluk egy borító fotót. Az, egy olyan felvétel, amikor mind az öten, jókedvűen, ott állnak a stúdió udvarán hangszerrel a kezükben: Kodoba Márton és Béla a prímás fivérek, Moldován Stefán és Imre bácsi a kontrások és Karcsi bácsi a bőgős. Nagyrészt hozzájuk kötődik, róluk szól a kiállítás anyaga.
– Vagyis tulajdonképpen családtörténeteket mutatsz meg.
Igen, mert itt már három generációról szólnak ezek a fotók. Az öregek egy egész életen keresztül együtt muzsikálták. Később megszületett Kodoba Florin és Rémusz; őket is fényképeztem már, amikor csak 9-10 évesek voltak, és a szüleik hangszerein muzsikálnak nekem, a kezükben azok a hangszerek hatalmasnak tűnnek. Ma pedig már Florin két fia is gyönyörűen muzsikál édesapjukkal. Vagyis tényleg három generációt tudtam le- fényképezni. Az is csoda, hogy még megélhetem, hogy van, akiket ez érdekel és van valaki, aki pedig azt, hogy amikor mi 40 éve néhányan ott voltunk és amiket akkor Fekete Antal „Puma" magnószalagra rögzített én pedig megörökítettem, fontosnak tartja bemutatni egy érdeklődő közösségnek.
Forrás: Nagy Krisztián: Kása Béla: „Átjön valami abból, ami közöttetek van"
– papageno.hu, 2024. július 30.
Fotó: MMA
– papageno.hu, 2024. július 30.
Fotó: MMA
